Terry Pratchett - Mozgó képek

Az Izé össze volt zavarodva. Hol vannak a többiek? Itt van egyedül és körülvéve egy idegen helyen…

…és most már dühös is. Kinyújtóztatott egy szemet és rábámult a küszködő orángutánra, abban, ami korábban kéz volt. Mennydörgés rengette meg a tornyot. Eső zuhogott a kövekre.

Az Izé kinyújtott egy állábat és a Könyvtáros dereka köré tekerte…

…és észlelte, hogy egy újabb alak, nevetségesen apró, robban ki a lépcsőházból.

Viktor lecsatolta a dárdát a hátáról. Ilyenkor mit csinál az ember? Ha emberekkel kell elbánni, több választási lehetőség is akad. Mondhatod azt, hogy „Hé, tedd le azt az emberszabásút és gyere elő föltartott csápokkal!”. Mondhatod…

Egy karomban végződő tapogató, olyan vastag, mint a karja, vágódott le a kövekre, megrepesztve őket.

A fiú hátraugrott és fonákkal előrelendítette a dárdát, amivel mély, sárga sebet vágott az Izé irhájába. Az vonyított és kellemetlen gyorsasággal csoszogott körbe, hogy még több csáppal hadonásszon felé.

Alak, gondolta Viktor. Ezeknek nincs valódi alakja ezen a világon. Túl sok időt kell önmaga egybetartásával töltsön. Minél inkább rám kell koncentráljon, annál kevésbé tud arra figyelni, hogy ne essen darabokra.

Az Izé különböző részeiről össze nem illő szemek választéka bújt elő.

Amikor Viktorra fókuszáltak, vörös, vérben forgó erektől ráncolódtak össze.

Oké, gondolta a fiú. Enyém az összes figyelme. És most?

Beledöfött egy harapós karomba, és felugrás közben állig fölhúzta a térdét, amikor egy szerencsére nem azonosítható álláb megpróbálta lenyisszantani a lábát alóla.

Újabb tapogató kúszott elő.

Egy nyílvessző suhant át rajta ugyanazzal a hatással, amit az acélgolyó ér el, ha átlövik egy sodóval megtöltött zoknin. Az Izé visított.

A söprű nyílegyenesen átszáguldott a torony teteje fölött, s közben az Arkrektor lázasan újratöltött.

Viktor hallott egy távoli „Ha vérzik, akkor meg is tudjuk ölni!”-t, melyet „Hogy érti azt, hogy mi ?” követett.

Viktor előrenyomult, odasuhintva mindenre, ami sebezhetőnek látszott. A lény alakot váltott, megpróbálva megvastagítani irháját vagy páncélt növeszteni, valahányszor a dárda felé suhant, de nem volt elég gyors.

Igazuk van. Meg lehet ölni, gondolta Viktor. Lehet, hogy rámegy az egész nap, de nem legyőzhetetlen…

És akkor Ginger állt előtte, arckifejezése csupa fájdalom és megbotránkozás.

Viktor tétovázott.

Egy nyílvessző csapódott abba, ami esetleg az Izé törzse lehetett.

— Talihó! Forduljunk ismét körbe, Kincstárnok!

A képmás szertefoszlott. Az Izé rikácsolt, elhajította a Könyvtárost, mint valami babát, és összes csápját teljesen kinyújtva Viktorra vetette magát. Az egyik leütötte a fiút lábáról, három másik kicibálta kezéből a dárdát és aztán az Izé fölágaskodott, mint egy pióca, fölemelve a vasdárdát, hogy leüsse kínzóit az égről.

Viktor föltámaszkodott könyökére és koncentrált.

Csak legyen elég sokáig valóságos.

A villámcsapás kék és fehér fénybe vonta az Izé körvonalát.

A mennydörgés után a lény részegen tántorgott, az elektromosság kis indái tündököltek egész testén és sivító hangot adtak. Néhány végtag füstölgött.

Megpróbálta összetartani magát a testében körös-körül tomboló erők ellenében. Vadul végigvágódott a kövön, kis, fura, nyávogó hangokat hallatott, és aztán, egyetlen ép szemével fenyegetően Viktorra bámulva, kilépett a semmibe.

Viktor négykézlábra lökte föl magát és odakúszott a tető szélére.

Az Izé még a lefelé úton sem adta meg magát. Vadul próbálkozott tollak és irhák és hártyák evolúciójával, megkísérelve találni valamit, aminek segítségével túlélheti a zuhanást…

Lelassult az Idő. A levegőben bíbor fátyol képződött. A Halál meglengette a kaszáját.

A TE HELYED A HOLTAK KÖZÖTT VAN — jelentette ki.

…és aztán olyan hang hallatszott, mint amikor a mosott ruha hozzácsapódik egy falhoz, és kiderült, hogy az ilyen zuhanást kizárólag egy tetem képes túlélni.

A tömeg közelebb húzódott az ömlő esőben.

Most, hogy az irányítás teljesen megszűnt, az Izé alkotómolekuláivá olvadt szét, amelyek belemosódtak a csatornába, le a folyóba, aztán ki a tenger hideg mélyére.

— Likvidálódik — jegyezte meg a Jelenkori Varázsrúnák Előadója.

— Azt tenné? — csodálkozott a Tanszékvezető. — Azt hittem, az valamiféle fizetőképesség.

Megbökte a maradványt a lábával.

— Óvatosan — intette a Dékán. — Még nem feltétlen halott, ami örökkön fekszik.

A Tanszékvezető megvizsgálta a tetemet.

— Nekem úgy tűnik, ez piszkosul halott — közölte. — Várjunk csak… valami mozog…

Az egyik széttárt csáp oldalra huppant.

— Ráesett valakire? — érdeklődött a Dékán.

Rá bizony. Kihúzták alóla Abrand Stib rángatózó testét, és addig-addig tapogatták és lapogatták jóindulatúlag, míg kinyitotta a szemét.

— Mi történt? — tudakolta.

— Rád esett egy ötven láb magas szörnyeteg — válaszolta könnyedén a Dékán. — Ööö, jól vagy?

— Csak inni szerettem volna egyet — motyogta Abrand. — Rögtön utána jöttem volna vissza, istenek bizony.

— Miről beszélsz, fiú?

Abrand oda se fütyült rá. Föltápászkodott, kissé imbolyogva, és eltántorgott a Nagycsarnok irányába, és soha, de soha többé nem hagyta el az Egyetem területét.

— Fura fickó — jegyezte meg a Tanszékvezető. Visszanéztek az Izére, ami már csaknem teljesen szétolvadt.

— A szépség ölte meg a szörnyet — mondta a Dékán, aki szerette az ilyen mondásokat.

— Ugyan, dehogy! — tiltakozott a Tanszékvezető. — Az ölte meg, hogy úgy belecsobbant a földbe.

A Könyvtáros fölült, és megdörzsölte a fejét.

Egy könyvet löktek a szeme elé.

— Olvasd! — kérte Viktor.

— Úúúk.

— Kérlek!

Az emberszabású kinyitotta egy piktogramokkal teli oldalon. Egy pillanatig csak pislogott rájuk. Aztán az ujja a lap jobb alsó sarkába vándorolt, és elkezdte jobbról balra követni a jeleket.

Jobbról balra.

Szóval így kell olvasni őket, gondolta Viktor.

Ami azt jelenti, hogy egész idő alatt tévedett.

Gaffer, a kurbliman végigpásztázta képdobozával a varázslók sorát, s aztán leúsztatta a gyorsan szétolvadó szörnyre.

A kurbli abbahagyta a forgást. Gaffer fölemelte a fejét, és ragyogó mosolyt vetett mindenkire.

— Ha lennének szívesek szorosabban csoportosulni, uraim? — szólalt meg. A varázslók engedelmesen még közelebb csoszogtak. — A fény nem túl jó.

Soll leírta: „Varázslók megtekintik a Tettemet, 3. beállitás” egy darab papírra.

— Kár, hogy nem vetted a zuhanást — jelentette ki, hangja élének hisztéria adott merített szélt. — Talán megcsináltathatjuk kaszkadőrökkel vagy ilyesmi?

Ginger térdét ölelve a torony árnyékában ült, és megpróbálta abbahagyni a reszketést. Az alakok között, amelyekkel az Izé próbálkozott pont a vég előtt, szerepelt az övé is.

Függőlegesbe húzta magát, majd, megkapaszkodva a durva kőművesmunkában, hogy visszanyerje egyensúlyát, tétován ellépdelt. Nem tudta biztosan, mit tartogat a jövő, de ha van bármi beleszólása a dologba, akkor kávé okvetlenül lesz benne.

Amikor elment a torony ajtaja mellett, lábdobogás hallatszott és Viktor támolygott elő, mögötte a peckesen masírozó Könyvtárossal.