Terry Pratchett - Mozgó képek

Tekintete összetalálkozott a Könyvtáros aggodalmas arckifejezésével és fölkrétázta a barlangfalra:

— KEVEREDŐ VALÓSÁGOK?

A Könyvtáros bólintott.

Viktor arca megvonaglott, és a holivudi gerillák — legalábbis két gerilla meg egy orángután — kis csapatát fölvezette a kopott lépcsőn a nézőtérre.

Viktor később rádöbbent, hogy Detritus mentette meg mindnyájukat.

Egyetlen pillantást vetettek a kavargó képekre az obszcén vásznon és…

Álom. Valóság. Higgyetek!

Várjatok…

…és Detritus megpróbált keresztülgyalogolni rajtuk. A képek, melyeket úgy terveztek meg, hogy bármely értelmes lény tudatát csapdába ejtsék és elbűvöljék, visszapattantak sziklakoponyája hátsó részéről és azonnal újra előjöttek. Detritus egyáltalán semennyi figyelmet se fordított rájuk. Máshol járt az esze [31] A trolloknál a kifejezés ez: „Máshol jár a mesze”. .

Csaknem halálra tiportatni egy oda sem figyelő troll által csaknem az ideális kúra az olyan személyek esetében, akik összezavarják, mi a való és mi nem. A valóság olyasmi, ami nehéz léptekkel fölsétál a gerinceden.

Viktor visszahúzta magát a talpára, magához rántotta a többieket, rámutatott a vibráló, dagadozó négyszögre a csarnok túlsó végén és azt tátogta „Ne nézzétek!”.

Mindketten bólintottak.

Ginger szorosan a karjába kapaszkodott, amikor végigaraszoltak az ülések közti folyosón.

Egész Holivud itt volt. Ismerős arcokat láttak a sorok mentén, moccanatlan a didergető fényben, minden arckifejezés állandósult a helyén.

Viktor érezte, hogy a lány körmei a bőrébe vájnak. Itt volt Szikla, és Morry, és Fruntkin a kantinból, és Mrs. Kozmopilita, a ruhatárosnő. Itt volt Goldfis, és egy sor más alkimista. Itt voltak az ácsok, a kurblimanok, az összes sosemvolt csillag, az összes ember, aki tartotta a lovak kantárát vagy letakarította az asztalokat vagy sorban állt és várt és várt a nagy lehetőségre…

Homárok, gondolta Viktor. Volt valaha egy nagyváros, és számtalan ember meghalt, és most a homárok otthona.

A Könyvtáros odamutatott.

Detritus megtalálta Rubint a legelső sorban, és most megpróbálta kicibálni az ülésből. Akármerre mozdította a nőt, annak szeme visszafordult a táncoló képekre. Amikor odaállt elé, Rubin egy pillanatig pislogott, összeráncolta homlokát, aztán félrelökte Detritust. Utána az arckifejezése visszasiklott a kifejezéstelenségbe és visszatelepedett a székére.

Viktor a troll vállára tette kezét és olyan mozdulatot tett, ami reményei szerint vigasztaló és hívogató lesz. Detritus arca maga volta boldogtalanság falfestménye.

A páncélöltözék még mindig ott hevert a vászon mögötti kőtömbön, a rozsdás korong előtt.

Reménytelenül bámulták.

Viktor puhatolózva végighúzta ujját a porban. Fényes, sárga fémcsík maradt utána. A fiú Gingerre nézett.

— És most? — tátogta.

A lány vállat vont. Azt jelentette — honnan tudjam? Korábban mindig aludtam.

Fölöttük a vászon most már nagyon dagadozott. Vajon mennyi idő múlva törnek át az Izék?

Viktor megpróbálta fölrázni a… nos, nevezzük férfinak Egy nagyon magas férfinak. Egy darabban öntött aranypáncélban. Ennyi erővel megpróbálhatna fölrázni egy hegységet is.

Átnyúlt és megkísérelte kiszabadítani a kardot, noha az hosszabb volt nála, és, még ha meg is tudná emelni, annyira lenne könnyen mozgatható, mint egy bárka.

A kardot szorosan markolták.

A Könyvtáros a vászon fényénél próbálta olvasni a könyvet, lázasan lapozgatva benne.

Viktor fölkrétázta a kőtömb oldalára: — EGYÁLTALÁN SEMIT SE TUCC KIGONDOLNI?

Ginger átvette a krétát: — NEM! TE FÖLÉBRESZTETÉL! NEM TUDOM, HOGY KELL MEGTENNI! AKÁRMI IS AZ!!!

A negyedik fölkiáltójelet csak azért nem tudta befejezni, mert megcsúszott a kréta. Távoli „ding” hallatszott, amikor egy része eltalált valamit.

Viktor kivette a lány kezéből a megmaradt részét.

— TALÁN VETNED KELENE EGY PILANTÁST A KÖNYVBE — javasolta.

A Könyvtáros bólintott, és megpróbálta Ginger kezébe tuszkolni a könyvet. Egy pillanatra a lány leintette és csak állt, az árnyékokba meredve.

Aztán elvette a könyvet.

Az emberszabásúról a trollra, majd a fiúra nézett.

Aztán hátralendítette a karját és elhajította a könyvet.

Ezúttal nem „ding” hangot adott ki. Ez határozott, mély és nagyon visszhangzó „booong” volt. Valami képes volt lármázni olyan helyen, ahol nem létezik hang.

Viktor megpördülve megkerülte a kőtömböt.

A nagy korong gong volt. Megkopogtatta. Rozsdadarabkák potyogtak róla, de a fém megremegett a könnyed ütéstől és a fiú érintésére újabb bádoghangú moraj kélt. A gong alatt, most, hogy tekintete ösztönösen kereste, hat láb hosszú fémrúd hevert, egyik végén kipárnázott golyóval.

Viktor megmarkolta és elrántotta állványáról. Vagy legalábbis megpróbálta. A rúd szilárdan odarozsdállt a helyére.

A Könyvtáros elhelyezkedett a másik végén, elkapta Viktor pillantását, és ezúttal közösen húzták meg. Rozsdaszemcsék vájtak Viktor kezébe.

Mozdíthatatlan volt. A gongütőt és állványát az idő és a sós levegő egyetlen fémes egésszé változtatta.

Aztán úgy tűnt, az idő lelassul, és a vibráló fényben kimerevített események sorozatává válik, mint amikor a mozgó képek átcsúsznak a képdobozon.

Katt.

Detritus lenyúlt Viktor feje fölött, megragadta a kalapácsot a közepénél, és fölemelte, kitépve az elrozsdásodott állványzatot magából a sziklából.

Katt.

Hasra vetették maguk, amikor a troll két kézzel megmarkolta, megfeszítette az izmait, és lendületet vett a gong felé.

Katt.

Katt.

Katt.

Katt.

Állóképek sorozatában elkapva, Detritus látszólag azonnal… katt … különböző, ám egymással összefüggő helyzetekbe mozdult, miközben megfordult egy kérges lábon, a kalapács feje… katt … fényes ívet húzott a sötétségben.

Katt.

A becsapódás olyan messzire hátralökte a gongot, hogy a láncok elszakadtak, és a korong maga az árok falához vágódott.

Gyorsan és hatalmas mennyiségben tért vissza a hang, mintha valahol eltorlaszolták és aztán hirtelen kieresztették volna, hogy vidáman löttyenjen vissza a világba és megfullasszon minden dobhártyát.

Booong.

Katt.

Az óriási alak a kőtömbön lassan fölült, lassú patakokban zuhogott róla a por. Alatta tiszta arany volt, az évek nem fakították meg.

Lassan, ám tudatosan mozgott, mintha óramű hajtaná. Egyik keze a hatalmas kardot markolta. A másik megragadta a kőtömb szélét, hogy az alak egyensúlya megmaradjon, miközben lelendítette a földre hosszú, elvékonyodó lábát.

Egyenesen állt, tíz láb magasan, kezét a kardmarkolaton nyugtatta és megpihent. Ez nem nagyon különbözött testtartásától a kőtömbön, de ezúttal az éberség benyomását keltette, hihetetlen, pillanatnyilag tétlen, üresben járó energiák érzetét. A legkisebb figyelmet sem fordította az őt fölébresztő négyesre.

A vászon abbahagyta vad lüktetését. Valami megérezte az aranyszín férfi jelenlétét és most rá összpontosította figyelmét. Ami azt jelentette, hogy ideiglenesen el kellett mozdítsa máshonnan.

A közönség mozgolódott. Kezdtek fölébredni.

Viktor megragadta a Könyvtárost és Detritust.