Terry Pratchett - Mozgó képek

— De míg van holdfény és muzsika…

A falak visszatértek. Az asztalok újra megjelentek. A flitterek föllobbantak és elhunytak.

— Ümm — szólalt meg váratlanul Detritus.

A lány fürkészően nézte őt.

— Khm. Sajnálom — mondta. — Nemtom, mi jött rám, az előbb.

Harga odasétált az asztalhoz.

— Mi volt ez az egész… — kezdte. Anélkül, hogy merev tekintete elmozdult volna, Rubin kilökött egy fatörzsnyi kart, megpördítette, és áttaszította Hargát a falon.

— Csókolj meg, te hülye bolond! — szólította föl.

Detritus összeráncolta szemöldökét. — Hogy mi? — kérdezte.

Rubin sóhajtott. Hát, ennyit az emberek módszereiről.

Fölkapott egy széket, és fejbe vágta vele a fiút, akinek ettől mosoly terült szét az arcán, és előrezuhant.

Rubin könnyedén fölemelte és átvetette a vállán. Ha tanult valamit Holivudban, akkor azt, hogy semmi értelme arra várni, hogy majd a Mesebeli Királyfi főbe kólint egy téglával. Magadnak kell megteremteni a saját tégláid.

Katt…

Egy törpebányában, Ankh-Morpork márgájától sok-sok mérföldre, egy nagyon mérges művezető csöndet kérve nagyot csapott a lapátjával és imígyen szóla:

— Ezt teljesen egyértelművé akarom tenni, értve? Ha még egyszer, és komolyan mondom, még egyszer, értve? Csak még egyszer Hejhóhejhót hallok tőletek, nyavalyás kerti díszektől, akkor jön a kétfejű bárd, oké? Mi törpék vagyunk, az istenekverjékmeg. Szóval viselkedjetek ennek megfelelően. És ez rád is vonatkozik, Dudor!

Katt…

Hadd-legyen-egy-jó-napom, Csak-Nevezz-Tapsinak fölugrándozott a dűne tetejére és lekukucskált. Aztán újra visszacsúszott.

— Minden tiszta — jelentette. — Sehol egy ember. Csak romok.

— Egy hely csak nekünk — mondta a Macska boldogan. — Egy hely, ahol az összes állat, tekintet nélkül alakha vagy fajtáha, együtt élhet tökéletes…

A kacsa hápogott.

— A kacsa azt mondja — tolmácsolt Nevezz-Tapsinak-és-véged —, hogy érdemes megpróbálni. Ha már muszáj értelmesnek lennünk, akár jól is csinálhatnánk. Gyerünk!

Aztán megborzongott. Valami olyasmi érződött, mint a statikus elektromosság halvány utóíze. Egy pillanatra a kis terület a homokdűnéken remegett, mint a meleg által létrehozott pára.

A kacsa ismét hápogott.

Nem-Tapsi orrát ráncolta. Hirtelen nehéz lett az összpontosítás.

— A kacsa azt mondja — tétovázott —, a kacsa azt mondja… mondja… a kacsa… mondja… mondja… háp?

A Macska az Egérre nézett.

— Miaú? — kérdezte.

Az egér vállat vont. — Cin — észrevételezte.

A nyúl bizonytalanul ráncolta az orrát.

A kacsa a macskára sandított. A macska a nyulat bámulta. Az egér rámeredt a kacsára.

A kacsa rakétaként röppent föl. A nyúl gyorsan eltűnő homokfelhővé vált. Az egér elszáguldott a dűnéken át. És, sokkal boldogabban, mint valaha is az utóbbi hetekben, a macska utánavetette magát.

Katt…

Ginger és Viktor egy sarokasztalnál ültek a Megfoltozott Dobban. Végül Ginger megszólalt: — Jó kutyák voltak.

— Igen — felelte Viktor révetegen.

— Morry és Szikla egy örökkévalóságig ástak a törmelékben. Azt mondták, odalenn mindenféle pincék meg izék vannak. Sajnálom.

— Igen.

— Talán szobrot kellene állítsunk nekik, vagy valami.

— Ebben nem vagyok annyira biztos — felelte Viktor. — Úgy értem, ha figyelembe vesszük, mit tesznek a kutyák a szobrokkal. Talán a kutyák halála is része Holivudnak. Nem tudom.

Ginger ujjával követte egy péterszeg körvonalát az asztallapon.

— Most vége az egésznek — jelentette ki. — Te is tudod ezt, igaz? Nincs többé Holivud. Nincs tovább.

— Igen.

— A Patrícius és a varázslók nem fogják senkinek sem engedni, hogy mozgókat készítsen. A Patrícius nagyon határozott volt ebben.

— Nem hiszem, hogy bárki is akarna mozgót készíteni — válaszolta Viktor. — Most ki fog emlékezni Holivudra?

— Hogy érted?

— Azok a régi papok afféle kifonatlan vallást építettek köré. Teljesen elfelejtették, hogy valójában mi volt. De ez nem számit. Nem hiszem, hogy tényleg szükség van a kántálásra meg a tűzre. Csak emlékezni kell Holivudra. Kellene nekünk valaki, aki tényleg jól emlékszik Holivudra.

— Aha — értett egyet vigyorogva Ginger. — Ezer elefánt kellene neked.

— Aha. — Viktor nevetett. — Szegény öreg Himpeller — mondta. — Ő sem szerezte meg őket, soha…

Ginger egy krumplidarabkát mozgatott körbe-körbe a tányérján. Valami foglalkoztatta, és nem az étel.

— De azért klassz volt, nem igaz? — tört ki belőle. — Valami tényleg döbbenetesben volt részünk, ugye?

— Igen.

— Az emberek valóban azt gondolták, hogy jó volt, igaz?

— Ó, igen — felelte Viktor mogorván.

— Úgy értem, hát nem valami tényleg klasszat vittünk bele a világba?

— Ne hülyéskedj!

— Nem arra gondoltam. Istennőnek lenni a filmvásznon egyáltalán nem olyan, amilyennek földicsérik — szögezte le Ginger.

— Jó.

Ginger sóhajtott. — Nincs többé holivudi varázslat — keseregte.

— Azt hiszem, maradhatott egy kevés — jegyezte meg Viktor.

— Hol?

— Csak ide-oda sodródva. Gondolom, módot keresgél arra, hogy fölhasználódjon.

Ginger a poharára meredt. — Most mit fogsz csinálni? — kérdezte.

— Nem tudom. És te?

— Talán visszamegyek a tanyára.

— Miért?

— Holivud volt az én nagy esélyem, érted? Nincs valami sok munkalehetőség nőknek Ankh-Morporkban. Legalábbis — tette hozzá — olyan nincs, amire hajlandó lennék. Kaptam három házassági ajánlatot. Nagyon fontos emberektől.

— Valóban? Miért?

A lány a homlokát ráncolta. — Hé, annyira azért nem vagyok csúnya…

— Nem úgy értettem — vágta rá sietve Viktor.

— Ó, gondolom, ha befolyásos kalmár vagy, akkor nem rossz, ha híres feleséged van. Olyan, mint amikor ékszereket birtokolsz. — Lenézett. — Mrs. Kozmopilita azt kérdezte, nem kaphatná-e meg az egyiket azok közül, akik nem kellenek nekem. Mondtam neki, hogy övé lehet mind a három.

— Én magam is mindig így vagyok a választással — jelentette ki fölvidulva Viktor.

— Valóban? Hát, ha ennyi az összes választási lehetőség, akkor nem választok. Mi lehetsz még azután, hogy önmagad voltál, a lehető legnagyobb?

— Semmi — válaszolta Viktor.

— Senki sem tudja, milyen érzés.

— Minket kivéve.

— Igen.

— Igen.

Ginger vigyorgott. Ez volt az első alkalom, hogy Viktor láthatta a lány arcát megfosztva ingerültségtől, dühtől, aggodalomtól vagy holivudi sminktől.

— Föl a fejjel! — vidította a lány. — Holnap is lesz nap.

Katt…

Távoli morajlás ébresztette föl Kolon főtörzsőrmestert, Ankh-Morpork városi őrségéből, békés szunyókálásából a főkapu fölötti őrszobában.

Porfelhő húzódott láthatártól láthatárig. Egy darabig tűnődve nézegette. A felhő egyre növekedett és végül egy sötétbőrű fiatalembert okádott ki magából, elefántháton.

Az illető odaügetett a kapuhoz és a városfalnál dübörögve megállt. A porfelhő, Kolon kénytelen volt észrevenni, még mindig ott lógott a láthatáron és még mindig nőtt.

A fiatalember tölcsért formált kezéből a szája körül és fölkiáltott: — Meg tudná mondani nekem, merre visz az út Holivudba?

— Annak alapján, amit hallottam, már nincs többé Holivud — felelte Kolon.