Terry Pratchett - Mozgó képek

— Ne aggódjon, ifjú hölgy! — szólalt meg a Tanszékvezető a tüze mélyéről. — Ez csak illúzió. Nem valóságos.

— Nekem mondja? — fakadt ki Ginger. — Rajta, folytassák!

A varázslók előreléptek.

Ginger lépéseket hallott maga mögül. A Himpellerek voltak azok.

— Miért fél a lángoktól? — érdeklődött Soll, amikor az Izé elhátrált az előrenyomuló varázslók elől. — Ez csak illúzió. Éreznie kellene, hogy nem keletkezik hő.

Ginger a fejét rázta. Úgy nézett ki, mint aki a hisztéria tarajos hullámán szörfözik, talán mert nem mindennap fordul elő, hogy láthatod önmagad óriás képmását, amint eltiporja a várost.

— A holivudi varázslathoz szokott — magyarázta. — Azaz nem szegheti meg Holivud szabályait. Nem képes érezni, nem képes hallani. Csak lát. Amit lát, az a való. És amitől a film fél, az a tűz.

Mostanra az óriás Gingert nekiszorították a toronynak.

— Nos, csapdába esett — jelentette ki Himpeller. — Most elkapták.

Az Izé a közelgő lángokra pislogott.

Megfordult. Szabad kezével fölnyúlt. Elkezdett fölmászni a toronyra.

Viktor lecsusszant a lóról és abbahagyta a koncentrálást. A ló elenyészett.

Páni félelme ellenére azért talált okot egy kis kárörömre. Bárcsak varázslók is részt vettek volna a mozgókban, most pontosan tudnák, mit kell tenni.

A kritikus fúziós frekvencia a lényeg. Még a valóságnak is van olyanja. Ha csak egy másodperc töredék részére vagy képes létrehozni valamit, még nem jelenti azt, hogy nem értél célt. Azt jelenti, hogy folytatnod kell.

Rákmódra osont a torony alja mentén, fölbámulva a mászó Izére, és megbotlott valami fémesben. Kiderült, hogy a Könyvtáros leejtett dárdája az. Egy kicsivel arrébb, a kötél vége belelógott egy pocsolyába.

Egy pillanatig rájuk meredt, aztán a dárdát használta arra, hogy levágjon néhány lábnyi kötelet, amiből hevenyészett vállszíjat készített a fegyvernek.

Megragadta a kötelet, kísérletképpen megrántotta és aztán…

A húzásra kellemetlen mód nem érkezett ellenállás. Hátravetette magát, pont mielőtt sok száz lábnyi átázott kötél nedvesen csattant a kövezeten.

Kétségbeesve körülnézett egy másik tetőre vezető utat keresve.

A Himpellerek tátott szájjal nézték az Izé mászását. Nem mozgott nagyon gyorsan, és hébe-hóba be kellett ékelje a makogó Könyvtárost egy kapóra jött támpillérbe, míg rá nem lelt a következő kapaszkodóra, ám azért haladt fölfelé.

— Ó, igen. Igen. Igen — susogta Soll. — Micsoda kép! Színtiszta mozi!

— Egy óriási nő fölhurcol egy sikoltozó majmot egy magas épületre — sóhajtotta Himpeller. — És még csak bért se kell fizessünk!

— Aha — mondta Soll.

— Aha… — mondta Himpeller. A bizonytalanság csöpp rezzenése színezte hangját.

Soll sóvárogni látszott.

— Aha — ismételte meg. — Ööö.

— Tudom, hogy mire gondolsz — közölte vonakodva Himpeller.

— Ez… úgy értem, tényleg remek, csak… hát, nem tehetek róla, de úgy érzem…

— Aha. Valami nem stimmel — mondta ki kereken Himpeller.

— Nem rossz — tiltakozott Soll reményvesztve. — Nem pontosan rossz. Mint olyan, nem rossz. Csak hiányzik… — elhallgatott, mert nem talált szavakat.

Sóhajtott. És Himpeller is sóhajtott.

A fejük fölött mennydörgés zengett.

És a borult égből érkezett egy söprű, rajta két sikító varázslóval.

Viktor belökte az ajtót a Művészetek Tornyának alján.

Odabent sötét volt, és hallotta, ahogy lecsöpög a víz a távoli tetőről.

Azt beszélték a toronyról, hogy ez a legrégibb épület a világon. Határozottan úgy is érződött. Most már nem használták semmire, és a belső padlók réges-rég elrohadtak, szóval nem maradt más benne, csak a lépcső.

Csigalépcső, amely magába a falba erősített hatalmas deszkákból állt. Némelyikük hiányzott. Még nappali világosságban is veszélyes lett volna megmászni.

A sötétben… semmi esélye.

Kivágódott mögötte az ajtó és Ginger lépett be, maga mögött húzva a kurblimant.

— Nos? — firtatta. — Siess már! Meg kell mentened azt a szegény majmot!

— Emberszabásút — javította ki Viktor szórakozottan.

— Akármit.

— Túl sötét van — motyogta Viktor.

— Sosincs túl sötét a mozgókban — jelentette ki kereken Ginger. — Csak gondold meg!

Megbökte a kurblimant, aki sebesen rávágta: — Igaza van. Sosincs sötét a mozgókban. Magától értetődik. Kell legyen elég világosság, aminél láthatod a sötétet.

Viktor fölpillantott a homályba, aztán vissza Gingerre.

— Figyelj! — szólt sürgetőleg. — Ha én… ha valami balul sül el, szólj a varázslóknak a… tudodmiről. A nézőtérről. Az Izék ott is meg fognak próbálni áttörni.

— Én nem megyek vissza oda!

Dörgött az ég.

— Eredj már! — kiáltotta Ginger halálsápadtan. — Világítás! Képdoboz! Felvétel! És minden ilyesmi!

Viktor összeszorította a fogát és nekiiramodott. Elég fény volt ahhoz, hogy alakot adjon a sötétségnek, és lépcsőfokról lépcsőfokra szökkent, miközben Holivud varázslatos litániáját mormolta az agyában.

— Elég fény kell legyen ahhoz — zihálta —, hogy lásd a sötétet.

Tovább botorkált.

— És Holivudban sosem fogy el az erőm — tette hozzá remélve, hogy a lába hinni fog neki.

Ez gondoskodott a következő fordulóról.

— És Holivudban ott kell legyek a kellő pillanatban — kiáltotta. Egy pillanatra nekitámaszkodott a falnak és levegő után kapkodott.

— Mindig még épp jókor — motyogta.

Elkezdett újra fölfelé szaladni.

A pallók álomként maradtak el a lába alatt, mint a képdobozon keresztülkattogó filmkockák.

És meg fog érkezni a kellő pillanatban. Emberek ezrei tudják, hogy megteszi.

Ha a hősök nem érkeznek meg a kellő pillanatban, mi értelme van bárminek? És…

Nem volt deszka süllyedő lába alatt.

A másik lába már emelkedett, hogy elhagyja a lépcsőfokot.

Minden uncia energiáját egy ínszalag-megpendítő lökésbe összpontosította, érezte, hogy a lábujjai elérik a következő, fönti lépcsőfok szélét, előredobta magát, s aztán ugrott megint, mert a másik választása a szilánkos bokatörés volt.

Ez marhaság.

Futott előre, erejét megfeszítve kereste tekintetével a további hiányzó pallókat.

— Mindig még épp jókor — motyogta.

Szóval talán megállhatna és kipihenhetné magát? Még akkor is a kellő pillanatban érkezhetne. Ezt jelenti, nemde, a kellő pillanat…

Nem. Tisztességesen kell eljárjon.

Újabb hiányzó deszka volt előtte.

Kifejezéstelenül bámulta helyére.

Ebből egy egész toronynyi vár rá.

Röviden összpontosított és ráugrott a semmire. A semmi pallóvá vált azon időtartam töredékére, amire szüksége volt, hogy elugorhasson a következőre.

Elvigyorodott a sötétben, és egy fényszikra csillant meg a fogán.

Semmi, amit Holivud hozott létre, nem volt valóságos sokáig.

De képes vagy valóságossá tenni elég sokáig.

Nagy hurrá Holivudnak.

Az Izé most lassabban vibrált, kevesebb időt töltött azzal, hogy Ginger óriási másának látsszon, és többet azzal, hogy úgy nézzen ki, mint egy állatkitömő bűzelzárójának tartalma. Fölhúzta csöpögő tömegét a torony tetejére és ott elhevert. Levegő fütyült át légcsövein. A csápjai alatt szétporladt a kő, amikor a mágia elszivárgott és helyére az Idő éhes bosszúszomja került.