Terry Pratchett - Mozgó képek

Viktor homloka ráncba gyűrődött.

— Nem értem — mondta.

— Talán nem jól fordítottam le — mentegetőzött Szikla. Húzott egyet a folyékony kénből. — Hallottam, hogy az Egybesült Alkimisták szereplőt keresnek…

— Szikla, van valami nagyon fura ezen a helyen — vágott közbe kapkodva Viktor. — Nem érzed?

— Miféle fura?

— Minden úgy tűnik, hogy, hát, pezseg . Senki sem cselekszik úgy, ahogy kellene neki. Tudtad azt, hogy valaha volt itt egy nagyváros? Ahol most a tenger van. Egy hatalmas város. És csak úgy eltűnt!

Szikla elgondolkozva dörzsölte az orrát. Úgy nézett ki, mint a neandervölgyi ember első kísérlete a baltával.

— Meg ott van az a mód, ahogy mindenki viselkedik! — folytatta Viktor. — Mintha az lenne a világon a legfontosabb, hogy kik ők és mit akarnak!

— Azon tűnődöm… — kezdte Szikla.

— Igen? — nógatta Viktor.

— Azon tűnődöm, hogy érdemes lenne-e levétetni fél hüvelyknyit az orromból? Az unokatesóm, Breccsa ismeri azt a kőművest, az remekül megcsinálta a fülét. Mit gondósz?

Viktor bambán meredt rá.

— Úgy értem, egyrészt túl nagy, viszont másrészt kifejezetten az a bizonyos sztereotip trollorr, nem igaz? Úgy értem, talán jobban nézek majd ki, de ebbe’ a szakmába’ esetleg jobb, ha annyira trollnak látszol, amennyire csak lehet. Ahogy Morry, aki a sajátját megszépíttette cementtel, és most olyan a képe, hogy senki se szeretne összefutni vele éjjel. Mit gondósz? Nagyra értékelem a véleményed, mer’ ötletes ember vagy.

Ragyogó szilíciummosolyt vetett Viktorra.

Végül Viktor azt felelte: — Óriási orr, Szikla. Ha te ott vagy mögötte, még sokra viheti.

Szikla szélesen vigyorgott, és megint húzott egyet a kénből. Kivette a kicsiny, acél keverőpálcát és leszopogatta róla az ametisztet.

— Tényleg asziszed… — kezdte, aztán észrevette a megürült tér apró területét. Viktor valamikor elment.

— Nem tudok semmicse senkirő’ — állította a lómegőrző, lopva Detritus fenyegetően tornyosuló külsejére pillantva.

Himpeller a szivarját rágta. Döcögős volt az utazás Ankhból, még az új kocsijában is, és kihagyta az ebédelést.

— Magas fiú, kissé kótyagos, vékonyka bajusz — mondta. — Neked dolgozott, igaz?

A lómegőrző beadta a derekát.

— Különbe’ se lesz belőle soha jó lómegőrző — felelte. — Haggya, hogy a munkája foglalkoztassa. Azt hiszem, elment enni valamit.

Viktor a sötét sikátorban ült, hátát a falnak vetette, és megpróbált gondolkozni.

Eszébe jutott, hogy amikor kisfiú volt, egyszer túl sokáig kinn maradt a napon. Az érzés utána valami olyasmi volt, mint ez.

Halk, puffanó nesz hallatszott a tömör homok felől, a lába mellől.

Valaki egy kalapot ejtett elé. Rámeredt.

Aztán valaki harmonikázni kezdett. Nem valami jól ment neki. A legtöbb hang hamis volt, és azok, amik nem, repedtfazék-hangon szóltak. Valahol azért volt benne dallam, azonképpen, ahogy a hamburgerdarálóban akad egy kis marhahús is.

Viktor sóhajtott és egy-két garas után kotorászott a zsebében. Bedobta őket a kalapba.

— Igen, igen — mondta. — Nagyon kiváló. Most menj innen!

Tudatára ébredt a furcsa szagnak. Nehéz volt fölismerni, de talán egy nagyon régi és kissé nedves gyermekszoba-szőnyegé lehetett.

Fölnézett.

— Vaú, nyavalyás vaú — közölte Gaspod, a csodakutya.

Iglic kantinjában úgy döntöttek, ma este kísérletet tesznek salátákkal. A legközelebbi salátatermelő vidék harminc vánszorgó mérföldre volt.

— E’ mi? — akarta tudni egy troll, föltartva valami lottyadtat és barnát.

Fruntkin, a hirtelensülteket készítő szakács megkockáztatott egy föltevést.

— Zeller? — találgatott. Megnézte közelebbről. — Aha, zeller.

— Ez barna .

— Ugyvan. Ugyvan! Zérett zeller barna kell legyen — vágta rá Fruntkin. — A’ mutassa, hogy érett — fűzte hozzá.

— Zöldnek kellene lennie.

— Dehogy. Amire gondolsz, az a paracsidom — felelte Fruntkin.

— Aha, és mi ez a nyúlós izé? — kérdezte egy sorban álló férfi.

Fruntkin teljes magasságában kihúzta magát.

— Az, kérem — jelentette be —, a majoréz. Magam csináltam. Könyvből — tette hozzá büszkén.

— Aha, nem is kétlem — válaszolta a férfi, megböködve az izét. — Persze olaj, tojás meg ecet nem került bele, igazam van?

— Specialitás ŕ la major — közölte Fruntkin.

— Rendben, rendben — mondta a férfi. — Csak, ugye, megtámadta a salátám.

Fruntkin dühösen markolta merőkanalát.

— Na, figyeljen… — kezdte.

— Nem érdekes, minden rendben — jelentette ki a leendő vacsorázó. — A meztelen csigák már védőgyűrűt létesítettek körülötte.

Az ajtó felől fölbolydulás hallatszott. Detritus, a troll gázolt át a vacsorázókon, mögötte Ráteszem-a-Kést-a-saját-Torkomra Himpeller lépdelt peckesen.

A troll vállával félretaszította a sort és szúrósan meredt Fruntkinra.

— Mr. Himpellemek volna néhány szava — nyilatkozta és átnyúlt a pult fölött, fölemelte a törpét ételpecsétes ingénél fogva, és odalógatta Torok elé.

— Látta valaki Viktor Tugelbendet? — kérdezte Torok. — Vagy azt a Ginger leányzót?

Fruntkin már nyitotta száját, hogy átkozódjon, aztán meggondolta magát.

— A fiú itt volt félórával ezelőtt — cincogta. — Ginger délelőttönként dolgozik itt. Nem t’om, hova megy innen.

— Hova ment Viktor ? — tudakolta Torok. Előhúzott egy zacskót a zsebéből. Az csörgött. Fruntkin szeme azonnal odaforgott, mintha az erős mágnes lett volna, a szeme meg golyóscsapágy.

— Nem t’om, Mr. Torok — válaszolta. — Csak egyszerűen kiment, amikor látta, hogy a lány nincs itt.

— Rendben — szólt Torok. — Nos, ha látod őt, mondd meg neki, hogy keresem és csillagot fogok csinálni belőle, rendben?

— Csillagot. Oké — felelte a törpe.

Torok benyúlt a pénzeszacskójába és előhúzott egy tíztallérost.

— És vacsorát akarok rendelni későbbre — tette hozzá.

— Vacsorát. Oké — nyögte Fruntkin.

— Mondjuk, vesepecsenyét és garnélarákot — közölte Torok. — Az évszak napsütötte zöldségeinek legjavával, aztán tejszín-habos epret kérek.

Fruntkin rámeredt.

— Ööö… — kezdte.

Detritus úgy oldalba bökte a törpét, hogy az előre-hátra lengett tőle.

— És én — mondta — eszek majd… ööö… egy jócskán viharvert bazaltot frissen fejtett homokkő-törmelék ásványösszenövéssel. Rendbe’?

— Ööö. Igen — felelte Fruntkin.

— Tedd őt le, Detritus! Nem szeretne összevissza lógni — jelentette ki Torok. — És gyöngéden . — Körbenézett a megdelejezett arcokra.

— Ne felejtsék el — szólította föl őket —, hogy Viktor Tugelbendet keresem és csillagot fogok csinálni belőle! Ha bárki látja, mindenképp mondja meg neki. Ó, és véresen kérem a pecsenyét, Fruntkin.

Visszamasírozott az ajtóhoz.

Miután távozott, a pusmogás dagályként áradt vissza.

— Csillagot csinál belőle? Mire kell neki egy csillag?

— Nem is tudtam, hogy lehet csillagokat csinálni… azt hittem, hogy azok úgy, tudod, oda vannak ragasztva az égre.

— Azt hiszem, úgy értette, hogy a fiúból csinál csillagot. Tudod, belőle ő maga. Csillaggá változtatja.

— Hogyan lehet valakiből csillagot csinálni?