Terry Pratchett - Mozgó képek

— Nem t’om. Gondolom, teljesen összesajtolod őket egész kicsire és akkor olyan lángoló hidrogéntömeggé válnak?

— Egek!

— Hát igen! Sötét az a troll, vagy mi?

Viktor figyelmesen megnézte a kutyát.

Az nem beszélhetett hozzá. Biztos csak képzelődött. De utoljára is ezt mondta, nem igaz?

— Vajon mi lehet a neved? — kérdezte Viktor és megveregette az állat fejét.

— Gaspod — válaszolta Gaspod.

Viktor keze simogatás közben megmeredt.

— Két garas — mondta csüggedten a kutya. — A világ egyetlen nyavalyás harmonikázó kutyájának. Két garas.

A naptól van, gondolta Viktor. Nem viselek sapkát. Egy perc múlva fölébredek, és jönnek a vizes lepedők.

— Hát, nem játszottál valami jól. Még a dallamot se tudtam fölismerni — jegyezte meg és rettenetes vigyorba húzódott a szája.

— Nem az a dolgod, hogy fölismerd a nyavalyás dallamot — közölte Gaspod, nehézkesen lecsüccsenve és buzgón vakarva fülét hátsó lábával. — Én kutya vagyok. Kutya kötelességed lenne rohadtul ámulni azon, hogy egyáltalán képes vagyok valami rohadt vinnyogást előcsalogatni a nyavalyás izéből.

Hogyan fogalmazzam meg? gondolta Viktor. Mondjak csak annyit: elnézést, úgy tűnik, hogy te besz… Nem, valószínűleg nem jó ötlet.

— Ööö — mondta. Hé, egész beszédes vagy kutya létedre… nem.

— Bolhák — jegyezte meg Gaspod, fület és lábat váltva. — Kínoznak a dögök.

— Ne mondd!

— És ez a rengeteg troll. Ki nem állhatom őket. Teljesen rossz a szaguk. Nyavalyás mászkáló kövek. Megpróbálod megharapni őket, és a következő percben kiköpöd a fogad. Ez nem természetes.

Ha már a természetesnél tartunk, kénytelen vagyok szóvá tenni, hogy…

— Nyavalyás sivatag, ez a hely — állította Gaspod.

Te beszélő kutya vagy.

— Gondolom, azon tűnődsz — mondta Gaspod, ismét Viktorra vetve vesébe látó tekintetét —, hogy lehet, hogy beszélek.

— Eszembe se jutott — válaszolta Viktor.

— Nekem se — mesélte Gaspod. — Egész néhány héttel ezelőttig. Egész életembe egyetlen rohadt szót se szóltam. A nagyvárosban dolgoztam egy pasinak. Trükkök meg minden. Labdát egyensúlyoztam az orromon. A hátsó lábamon jártam. Karikákon ugrottam át. Utána körbehordoztam a kalapot a számba’. Tudod. Show biznisz. Aztán az a nő megveregeti a fejemet, aszongya „Hah, milyen édes kicsi kutyuli, úgy néz, mintha minden szót értene” és én azt gondolom „Ha ha, még csak nem is töröm magam többé, hogy törekedjek rá, naccsád” és akkor rádöbbenek, hogy hallom a szavakat és a saját számból jönnek. Szóval megragadtam a kalapot és elmentem vele, átkozottul gyorsan szedtem a tappancsom, amíg ők csak bámultak.

— Miért? — firtatta Viktor.

Gaspod a szemét forgatta. — Mégis, szerinted milyen élet várt volna egy valódi beszélő kutyára? — kérdezte. — Nem lett volna szabad kinyissam azt az ostoba szám.

— De most beszélsz velem — jegyezte meg Viktor.

Gaspod ravasz pillantást vetett rá.

— Aha, de csak próbáld meg elmondani valakinek — mondta. — Különben is, te rendben vagy. Megvan az a bizonyos kinézeted. Egy mérföldről is meg tudnám mondani.

— Mi a fenéről beszélsz? — kérdezte Viktor.

— Nem hiszed, hogy tényleg önmagadé vagy, igaz? — tudakolta a kutya. — Olyan érzésed van, hogy valami más gondolja helyetted a gondolataid, nem?

— Egek!

— Ettől olyan űzött kinézeted lesz — magyarázta Gaspod. Szájával fölkapta a kalapot. — Két garas — motyogta. — Úgy értem, nem arról van szó, mintha bárhogy is el tudnám költeni, de… két garas. — Amennyire egy kutyától telik, vállat vont.

— Hogy érted azt, hogy űzött kinézet? — firtatta Viktor.

— Teljesen megvan az a bizonyos kinézeted. Sokan vannak a meghívottak, de kevesen a választottak, ilyesmi.

— Miféle kinézet?

— Mintha idehívtak volna és nem tudnád, miért. — Gaspod újra megpróbálta megvakarni a fülét. — Láttalak, amikor ma eljátszottad Cohent, a Barbárt — jegyezte meg.

— Ööö… és mi volt róla a véleményed? — érdeklődött Viktor.

— Szerintem addig, amíg az öreg Cohen soha nem hall róla, oké leszel.

— Azt kérdeztem , mennyi ideje, hogy itt járt? — kiabálta Himpeller. Az apró színpadon Rubin dúdolt valamit olyan hangon, akár egy hajó sűrű ködben és nagy bajban.

— GníÚaúuannogghrhhúÚú… [8] FELIRAT: „Mán megin keszdek zerelembe eszni (szó szerint: megtapasztalom a kellemes érzést, amikor fejbe vág egy sziklával Szemcséskőzet, a troll szerelemisten)”. Megjegyzés: Szemcséskőzet nem összekeverendő Gigalittal, a trollistennel, aki bölcsességgel ajándékozza meg a trollokat azáltal, hogy fejbe vágja őket egy sziklával, vagy Szilikáttal, a trollistennel, aki jószerencsét hoz a trollokra azzal, hogy fejbe vágja őket egy sziklával, illetve a népi hőssel, Monolittal, aki elsőként ragadta el az istenektől a sziklák titkát.

— Épp most ment ki! — bömbölte Szikla. — Szeretném meghallgatni ezt a dalt, rendben?

— ÚúuoaúgrhhffrghúÚú… [9] FELIRAT: „Miér van asz, hoty moszt kék zín vatyok?”

Ráteszem-a-Kést-a-saját-Torkomra megbökte Detritust, akinek lába alól teljesen kicsúszott a talaj és aki eltátott szájjal lesett a színpadra.

A vén troll élete ez idáig nagyon egyszerű volt: az emberek fizetnek neked és te megversz más embereket.

Most azonban kezdett bonyolulttá válni. Rubin ugyanis az előbb rákacsintott.

Különös és ismeretlen érzések tomboltak szerte Detritus kopott szívében.

— gníuÚUúuhúfúÚú… [10] FELIRAT: „Mi asz a lépés, amit tennem kéne ebben az időben?”

— Gyere már ! — csattant föl Torok.

Detritus nehézkesen talpra állt, és egy utolsó vágyódó pillantást vetett a színpadra.

— úÚugúÚmú. Uhhuuu. [11] FELIRAT: — …Nem tehetek róla! Zia, natyfiú!

Rubin csókot dobott neki. Detritus a frissen csiszolt gránát színére vörösödött.

Gaspod mutatta az utat ki a sikátorból és keresztül a csenevész bokrok és homokflóra sötét hátországán a város mögött.

— Határozottan nem stimmel valami ezzel a hellyel — morogta.

— Más — jelentette ki Viktor. — Hogy érted azt, hogy nem stimmel?

Gaspod úgy nézett, mintha le akarná köpni.

— Na most, vegyünk engem — mondta, figyelmen kívül hagyva a közbeszólást. — Egy kutyát. Soha életemben nem álmodtam eltekintve izék hajkurászásától. Meg persze a szextől. Hirtelen elkezdem álmodni ezeket az álmokat. Színesben. Majd’ kirémítette belőlem a nyavalyás életet. Sose láttam azelőtt színeket, érted? A kutyák fekete-fehérben látnak, ahogy szerintem te tudod is, lévén sokat olvasó ember. Mondhatom, a vörös csúnya sokkot okoz. Azt hiszed, a vacsorád csupán ez a fehér csont rajta szürke árnyalatokkal, s hirtelen kisül, hogy évek óta ezt a rémes vörös meg bíbor izét eszed.

— Miféle álmok? — tudakolta Viktor.

— Az egész átkozottul kínos — válaszolta Gaspod. — Például, az egyikben van az a híd, amit elmosott a víz és nekem rohannom kell meg figyelmeztetést ugatnom, érted? És van az a másik, amiben ég az a ház és kicibálom azokat a kölyköket. És aztán az, amiben néhány gyerek eltéved azokban a barlangokban és megtalálom őket és odavezetem hozzájuk a mentőosztagot… és én utálom a kölyköket. Úgy tűnik, le sem tehetem a fejem manapság anélkül, hogy ki ne mentsek embereket vagy meg ne mentsek embereket vagy keresztül ne húzzam a rablók számításait vagy valami. Úgy értem, hét éves vagyok, elszarusodott a talpam, rühös vagyok, valami rettenetes, mennyi bolhám van, semmi szükségem arra, hogy hős legyek valahányszor elalszom.