Terry Pratchett - Mozgó képek

A kacsa hosszasan hápogott.

— Állj! — mondta Gaspod. — Az a lényeg, mondja a kacsa, hogy ez az egész ugyanannak a dolognak a része. Hogy idejönnek emberek meg trollok meg minden. Hirtelen beszélni kezdő állatok. A kacsa azt mondja, szerinte ezt valami itteni dolog okozza.

— Honnan tudja ezt egy kacsa? — firtatta Viktor.

— Figyelj, haver — válaszolta a nyúl. — Ha majd te képes leszel átrepülni végig a tenger fölött és végül rátalálni ugyanarra a nyavalyás kontinensre , akkor majd szapulhatod a kacsákat.

— Ó! — szólalt meg Viktor. — A titokzatos állati ösztönre gondoltál, igen?

Mind rámeredtek.

— Mindegy, le kell állítani — jelentette ki Gaspod. — Ez az egész kontempláció meg beszéd teljesen megfelel az embereknek. Hozzá vagytok szokva. Az a lényeg, érted, ugye, hogy valakinek rá kellene jönnie, mi okozza ezt az egészet…

Az állatok megszakítás nélkül meredtek Viktorra.

— Hát — szólalt meg a fiú tétován —, talán a könyv segíthetne? A korai részek valamiféle ősi nyelven íródtak. Én nem tudom… — elnémult. A varázslókat nem látják szívesen Holivudban. Valószínűleg nem lenne jó ötlet megemlíteni az Egyetemet, vagy a saját csekélyke szerepét ott. — Azaz — folytatta, gondosan megválogatva szavait — azt hiszem, ismerek valakit Ankh-Morporkban, aki esetleg el tudja olvasni. Ő is állat. Egy emberszabású.

— És ő hogy áll a titokzatos állati ösztönök műfajában? — érdeklődött Gaspod.

— Forrón ég benne a lelkesedés irántuk — felelte Viktor.

— Ebben az esetben… — kezdte a nyúl.

— Állj! — mondta Gaspod. — Jön valaki.

Láthatóvá vált egy fölfelé közeledő fáklya a domboldalon. A kacsa esetlenül a levegőbe emelkedett és elröppent. A többiek eltűntek az árnyékokba. Egyedül a kutya nem mozdult.

— Nem akarod elhordani magad? — sziszegte oda Viktor.

Gaspod fölvonta szemöldökét.

— Kaff? — mondta.

A fáklya összevissza cikcakkolt a bozótosban, akár egy szentjánosbogár.

Néha megállt egy pillanatra, aztán elbóklászott valami teljességgel új irányba. Nagyon fényes volt.

— Mi az? — kérdezte Viktor.

Gaspod szimatolt egyet. — Ember — válaszolta. — Nőnemű. Olcsó kölnit használ. — Megint szaglászott. — A Szenvedély Játékszerének nevezik. — Újra szimatolt egyet. — Frissen mosott ruha, keményítés nélkül. Régi cipő. Rengeteg színpadi smink. Járt Iglicnél és… — az orra megrándult — becsináltat evett. Nem a nagy adagot.

— Fölteszem, azt is meg tudod mondani, milyen magas a lány, mi? — gúnyolódott Viktor.

— A szaga alapján öt láb két, két és fél hüvelyk — reszkírozta meg Gaspod.

— Menj már !

— Járj egy mérföldet az én mancsomon és utána nevezz hazugnak!

Viktor homokot rugdalt az apró tűzre és lebandukolt a lejtőn.

A fény abbahagyta a mozgást, amint felé közelített. Futólag megpillantott egy női alakot, aki maga köré tekert egy kendőt és egyik kezével magasan a feje fölé tartotta a fáklyát. Aztán a fény olyan gyorsan kialudt, hogy kékeslila utóképek maradtak utána, amik a szeme előtt táncoltak. Mögöttük egy kis alak feketébb árnyat vetett a szürkületben.

Azt mondta: — Mit keresel az én… mit csinálok én… miért vagy a… hol… — és aztán, mintha végül fölfogta volna a helyzetet, sebességet váltott és a korábbinál sokkal ismerősebb hangon követelt választ. — Te meg mit csinálsz itt?

— Ginger? — ámult Viktor.

— Igen?

Viktor elhallgatott. Mit illik mondania az embernek ilyen körülmények között?

— Ööö… — nyögte. — Nagyon kellemes itt fönn esténként, nem gondolod?

A lány szúrósan Gaspodra szögezte tekintetét.

— Ez az a rémes kutya, amelyik a műterem körül őgyelgett, igaz? — tudakolta. — Ki nem állhatom a kiskutyákat.

— Vaú, vaú — közölte Gaspod. Ginger rámeredt. Viktor csaknem olvasni tudta a lány gondolatait: azt mondta, vaú, vaú. És ez egy kutya, és a kutyák ilyesmi hangokat szoktak adni, nem?

— Magam inkább macskabarát vagyok — jegyezte meg bizonytalanul a lány.

Egy halk hang így szólt: — Valóban? Valóban? Te is a saját köpetedben mosdasz, mi?

— Mi volt az?

Viktor elhátrált, kétségbeesetten integetve. — Ne nézz úgy rám! — mondta. — Nem én mondtam!

— Ó? Akkor gondolom, a kutya volt az, mi? — puhatolózott Ginger.

— Ki, én? — berzenkedett Gaspod.

Ginger megmerevedett. A szeme körbe és lefelé forgott, oda, ahol Gaspod szórakozottan vakarta egyik fülét.

— Kaff? — mondta a kutya.

— A kutya beszélt… — kezdte Ginger, és reszkető ujjal mutatott az állatra.

— Tudom — közölte Viktor. — Ez azt jelenti, hogy kedvel téged. — Elnézett a lányon túl. Egy újabb fényforrás közelgett a domboldalon.

— Magaddal hoztál valakit? — kérdezte.

— Én? — Ginger megfordult.

Mostanra a fényt száraz ágak roppanása kísérte, és Himpeller előlépett a sötétségből, mögötte Detritus, aki úgy követte, akár egy különösképpen félelmetes árnyék.

— A- há ! — mondta. — A rajtakapott szerelmesek, he?

Viktor leesett állal bámulta. — Hogy mik? — értetlenkedett.

— A mik ? — hörrent föl Ginger.

— Már mindenütt kerestelek titeket kettőtöket — jelentette ki Himpeller. — Valaki mondta, hogy látott titeket följönni ide. Nagyon romantikus. Esetleg kezdhetünk majd ezzel valamit. Jól nézne ki a plakátokon. Rendben. — Himpeller kettejük köré vonta karját. — Na, gyerünk! — szólt.

— Minek? — firtatta Viktor.

— Kora reggel kezdjük a forgatást — felelte Himpeller.

— De Goldfis úr azt mondta, hogy többé nem kapok munkát ebben a városban… — kezdte Viktor.

Himpeller nyitotta a száját, aztán egy pillanatig tétovázott. — Á! Igen. De én adok nektek még egy esélyt — közölte, most az egyszer hadarás nélkül. — Igen. Egy esélyt. Mert ti fiatalok vagytok. Akaratosak. Én is voltam fiatal. Himpeller, gondoltam, még ha azt is jelenti, hogy ráteszed a kést a saját torkodra, adj nekik egy esélyt. Na persze, alacsonyabb bérrel. Napi egy tallér, mit szóltok hozzá?

Viktor meglátta Ginger arcán a hirtelen kivirágzó reményt.

Nyitotta a száját.

— Tizenöt tallér — mondta egy hang. Nem az övé.

Becsukta a száját.

— Mi? — háborodott fől Himpeller.

Viktor nyitotta a száját.

— Tizenöt tallér. Újratárgyalandó egy hét múlva. Vagy tizenöt tallér vagy csipisz.

Viktor forgó szemmel becsukta a száját.

Himpeller ujját rázta a fiú orra alatt, aztán habozni kezdett.

— Ezt már szeretem! — szólalt meg végül. — A szívós alkudozást! Oké. Három tallér.

— Tizenöt.

— Öt az utolsó ajánlatom, fiú. Ezrével vannak odalenn emberek, akik két kézzel kapnának utána, nem igaz?

— Nevezzen meg kettőt, Mr. Himpeller!

Himpeller Detritusra pislantott, aki Rubinnal kapcsolatos révedezésbe merült, aztán Gingert fixírozta.

— Oké — törődött bele. — Tíz. Csak mert szeretlek titeket. De ezzel ráteszem a kést a saját torkomra.

— Áll az alku!

Torok kezet nyújtott. Viktor lenézett a sajátjára, mintha most látná először, aztán kezet ráztak.

— És most menjünk vissza le — mondta Himpeller. — Rengeteg a szerveznivaló.

Elmasírozott a fák közt. Sokkos állapotukban, Viktor és Ginger jámborul követték.