Terry Pratchett - Vége a mesének

Szombat ökölbe szorítva fölemelte a kezét. Hébe-hóba egy kar vagy egy láb megrándult, amikor a benne rejlő erő körbe-mókuskerekezett kiszabadulási lehetőséget keresve, de a nő látta, hogy Szombat uralkodik fölötte.

— Könnyebbé fog válni — jegyezte meg, immár gyöngédebben.

Szombat bólintott.

A belsejében áramló erővel, gondolta Mrs. Gogol, újra megvan benne az a hév, ami életében jellemezte. A férfi nem volt különösebben jó ember, ezt tudta az asszony. Génua nem volt a polgári erények mintaképe. De a férfi legalább sose mondta az embereknek, hogy ők akarják az elnyomást általa és hogy mindent a nép saját érdekében tesz.

A kör körül Új Génua — a régi Új Génua — népe letérdelt vagy meghajolt.

Szombat nem volt jóságos uralkodó. De rátermett volt. És amikor zsarnokoskodott vagy fenn hordta az orrát vagy csak egyszerűen tévedett, sosem állította, hogy erre azon a tényen kívül, hogy nagyobb, erősebb és alkalmilag komiszabb, mint mások, bármi más is följogosítaná. Sosem bizonygatta, hogy ez az egész azért van így, mert ő különb.

És sosem mondta azt az embereknek, hogy boldognak kellene lenniük és sosem erőltetett rájuk valamiféle boldogságot. A láthatatlan emberek tudták, hogy a boldogság nem természetes állapota az emberiségnek és sosem lehet elérni a visszájáról.

Szombat ismét biccentett, ezúttal elégedettségében. Amikor kinyitotta a száját, szikrák villantak a fogai közt. És amikor átgázolt a mocsáron, az aligátorok dulakodtak egymással, hogy kitérhessenek az útjából.

A palota konyhájában most nyugalom honolt. Az óriási tálcákat megrakva sült húsokkal, malacfejekkel, szájukban almával, és sokrétegű piskótákkal már réges-rég fölcipelték. A terem túlsó végéből csörömpölés hallatszott a hatalmas mosogatódézsák felől, ahol némelyik konyhalány nekikezdett a mosogatásnak.

Mrs. Kellemes, a szakácsnő készített magának egy tányér vörös tigrishalat homárszószban. Nem ő volt a legkiválóbb szakács Génuában — senki még csak meg se közelítette Mrs. Gogol gombóját, az emberek csaknem holtukból is visszajöttek egy kis kóstolóért Mrs. Gogol gombójából -, ám a különbözés olyan csekély volt, mint például a gyémántok és zafírok között. Megtett minden tőle telhetőt, hogy kitűnő lakomát főzzön, mert volt benne szakmai büszkeség, de úgy érezte, nincs túl sok minden, amit nagy darab húsokkal csinálhat az ember.

A génuai szakácsművészetet, mint a legjobb konyhaművészeteket multiverzumszerte, olyan emberek fejlesztették ki, akiknek az uraik által nem kívánt alapanyagokat kellett kétségbeesve hasznosítania. Senki, még csak meg sem próbálkozna madárfészekkel, ha nem muszáj neki. Csak az éhség vehette rá az embert, hogy megkóstolja az első aligátort. Senki se enne cápauszonyt, ha engednék neki, hogy megegye a cápa többi részét.

A szakácsnő rumot töltött magának és épp kézbe vette a kanalat, amikor megérezte, hogy nézik.

Egy megtermett férfi, fekete bőrzekében, meredt rá az ajtóból, egyik kezével vöröses macskaálarcot himbálva.

Nagyon is félreérthetetlen tekintet volt. Mrs. Kellemes azon kapta magát, hogy azt kívánja, bárcsak csinált volna valamit a hajával és szebb ruha lenne rajta.

— Igen? — kérdezte. — Mit akar?

— Ennivalót, Misssziz Kellemesss — válaszolta Csöves.

A szakácsnő végigmérte. Ezekben a napokban akadt néhány fura alak Génuában. Ez itt nyilván vendég kellett legyen a bálon, de volt valami roppant… ismerős benne.

Csöves nem volt boldog macska. Az emberek nagy hűhót csaptak, mert elhurcolt egy sült pulykát az asztalról. Aztán a sovány nőstény azokkal a fogakkal folyton negédeskedett vele és azt mondta, találkozik vele később a rózsakertben, ami egyáltalán nem macska-eljárás a dolog elintézésére, és ezzel összezavarta őt, mert ez itt rajta nem a megfelelő fajta test, és a nőé se volt az. És túl sok hím őgyelgett a közelben.

Aztán kiszimatolta a konyhát. A macskák úgy gravitálnak a konyhák felé, ahogy a kövek a nehézkedési erő irányába.

— Láttam már magát valahol? — firtatta Mrs. Kellemes. Csöves nem szólt semmit. Követte a szimatát egy tálhoz az egyik nagy asztalon.

— Aaakarom! — követelte.

— Halfejeket? — lepődött meg Mrs. Kellemes. Formai szempontból szemétnek számítottak, bár amit a szakácsnő tervezett némi rizzsel és néhány különleges mártással, olyan étellé fogja változtatni őket, amiért királyok szállnának csatába.

— Aaakarom — ismételte meg Csöves.

Mrs. Kellemes vállat vont.

— Ha nyers halfejeket akar, ember, csak tessék — mondta.

Csöves bizonytalanul fölemelte a tálat. Nem ment neki jól az ujjhasználat. Aztán összeesküvői modorban körbenézett és lebukott az asztal alá.

Lelkes nyeldeklés hangjai hallatszottak, valamint a padlón megcsikorduló tálé.

Csöves előbukkant.

— Teeej? — sugallta.

Lenyűgözve, Mrs. Kellemes nyúlt a tejeskannáért meg egy csészéért…

— Tááányérrr — mondta Csöves.

…és egy tányérért.

Csöves fogta a tányért, hosszú, kemény pillantást vetett rá, majd letette a földre.

Mrs. Kellemes csak bámult.

Csöves végzett a tejjel, lenyalogatva a maradékot szakálláról. Most sokkal jobban érezte magát. És ott szembe van egy nagy tűz. Odalépdelt, leült, ráköpött a mancsára és kísérletet tett a füle megtisztogatására, ami nem jött össze, mert megmagyarázhatatlan módon sem a füle, sem a mancsa alakja nem volt rendben, aztán, ahogy tudott, összegömbölyödőtt. Ami szintén nem sikerült túl jól, mert úgy tűnt, most gerincből is a nem megfelelő fajtával rendelkezik.

Egy idő múlva Mrs. Kellemes halk, aszmatikus morajlást hallott.

Csöves dorombolni próbált.

Azonban erre nem volt alkalmas a jelenlegi torka.

Egy perc, és rosszkedvűen föl fog ébredni és verekedni akar majd valamivel.

Mrs. Kellemes folytatta a vacsorázást. Annak ellenére, hogy egy nagy behemót férfi épp most evett meg egy tál halfejet és nyalt föl egy tányér tejet az orra előtt és most kényelmetlenül elnyúlt a tűz előtt, rájött, hogy a legkevésbé sem fél. Az igazat megvallva, küzdött a késztetéssel, hogy megvakargassa a pacák gyomrát.

Magrat lecibálta a másik cipellőt, miközben végigszaladt a hosszú, vörös szőnyegen a palota kapuja és a szabadság felé. Csak elmenekülhessen, ez a fontos. A honnan sürgősebb volt, mint a hová.

És akkor két alak libegett elő az árnyékokból és fordult szembe vele. Szánalmasan fölemelte a cipellőt, amikor azok tökéletes csöndben közeledtek, de még az alkonyatban is érezte magán merev tekintetük.

A sokaság szétvált. Lily Mállotviksz siklott át közöttük, selyemsuhogás közepette.

Végigmérte Nénét a meglepetés legcsekélyebb jele nélkül.

— És szintén tiszta fehérben — jegyezte meg szárazon. — Nahát, hogy te milyen rendes vagy.

— De megállítottalak — felelte Néne, még mindig lihegve az erőfeszítéstől. — Megszakítottam!

Lily Mállotviksz elnézett mellette. A kígyónővérek épp jöttek föl a lépcsőn, egy erejét vesztett Magratot támogatva maguk közt.

— Istenek mentsenek minket minden, betű szerint értelmező embertől — jelentette ki Lily. — A nyavalyások párban kaphatóak, tudod.

Odavonult Magrathoz és kikapta a második cipellőt a kezéből.

— Az óra érdekes volt — közölte visszafordulva Nénéhez. — Az óra imponált nekem. De semmi haszna, tudod. Nem állíthatod meg az ilyesmit. Megvan benne az elkerülhetetlenség impulzusa. Nem tehetsz tönkre egy jó mesét. Én csak tudom.