Terry Pratchett - Vége a mesének

Mállotviksz Néne száját nyitotta, hogy válaszoljon, de Ogg Ángyi gyöngéden karjára tette a kezét. Néne kissé ellazult és valami enyhébb mondanivaló után nézett.

— Tudok egy viccet az aligátorszendvicsekről — tudatta a férfival önszántából és lerázta magáról Ángyi kezét. — Volt egy pasas és bement egy vendéglőbe és azt mondta „Van aligátorszendvicsük?” és a másik ipse azt mondta „Igen” és az első fickó erre azt mondta „Akkor kérek egy aligátorszendvicset — és ne várasson sokáig!”

Diadalmas pillantást vetett a fametszetkészítőre.

— Igen? — értetlenkedett a fametsző, sebesen farigcsálva. — És aztán mi történt?

Ogg Ángyi sietve elrángatta Nénét, keresgélve valamit, ami elterelhetné a figyelmét.

— Egyesek akkor sem ismernek föl egy viccet, ha hallják — szögezte le Néne.

Amikor a zenekar újabb számba kezdett, Ogg Ángyi a zsebében kotorászott és rálelt a táncrendre, mely egy, most épp egy távoli szobában békésen szunyókáló tulajdonoshoz tartozott.

— Ez a — ámultan moccanó szájjal fordította meg a táncrendet — Sir Hops Polka?

— Asszonyom?

Mállotviksz Néne körbenézett. Egy kövérkés, katonás férfi hajolt meg előtte. Olyannak látszott, aki jó néhány tréfából kivette a részét a maga idejében.

— Igen?

— Nemde, nekem ígérte ezt a táncot, méltóságos asszonyom?

— Nem, dehogy.

A férfi megdöbbentnek tűnt. — De biztosíthatom, Lady D’Instrukcio… kegyed táncrendje… a nevem Moutarde ezredes…

Néne mélységesen gyanakvó pillantást vetett rá, aztán elolvasta a legyezőjéhez tűzött táncrendet.

— Ó!

— Egyáltalán tudod, hogy kell táncolni? — sziszegte oda Ángyi.

— Természetesen.

— Sose láttalak táncolni — jelentette ki Ángyi.

Mállotviksz Néne már azon volt, hogy elutasítja az ezredest olyan udvariasan, amilyen csak telik tőle. Most azonban dacosan feszítette meg a vállát.

— Egy boszorkány bármit meg tud tenni, amit a fejébe vesz, Gytha Ogg. Jöjjön, Miszter Ezredes!

Ángyi nézte, ahogy a pár beleveszik a sokadalomba.

— ’Elló, rókahölgy! — szólalt meg egy hang a háta mögött. Körülnézett. Nem volt ott senki.

— Itt lent.

Lenézett.

A palotaőrség kapitányának egyenruháját, rizsporos parókát és behízelgő mosolyt viselő, roppant apró személy ragyogott föl rá.

— A nevem Casanunda — mutatkozott be. — Azt beszélik rólam, én vagyok a legnagyobb szerető a világon. Mi a véleménye?

Ogg Ángyi tetőtől talpig végigmérte, azaz, lejjebb és még lejjebb tekintett.

— Te törpe vagy — állapította meg.

— A méret nem számít.

Ogg Ángyi fontolóra vette helyzetét. Az egyik, szégyenlős és visszahúzódó természetéről ismert kolléganő jelenleg úgy viselkedik, mint a hogyishíjják, a pogány királynő, aki mindig igyekezett bevágódni a férfiaknál és szamártejben meg hasonlókban fürdött, és a másik nagyon különösen cselekszik és egy pasassal táncol, noha meg se tudja különböztetni egyik lábát a másiktól. Ogg Ángyi úgy érezte, neki is jár egy kis idő, mely alatt a maga asszonya lehet.

— Táncolni is tudsz? — kérdezte fásultan.

— Ó, igen. Mit szólna egy pásztorórához?

— Mit gondolsz, mennyi idős vagyok? — kérdezte Ángyi.

Casanunda átgondolta a dolgot. — Na jó, akkor mit szólna egy, számadóórához?

Ángyi fölsóhajtott és lenyúlt a törpe kezéért. — Menjünk!

Lady Volentia D’Instrukcio ernyedten vánszorgott egy folyosón; szánalmas, sovány alak bonyolult fűzőkben és bokáig érő alsóneműben.

Egyáltalán nem volt bizonyos abban, hogy mi történt vele. Ott volt az a félelmetes nő, aztán a tökéletes boldogság érzete és aztán… a szőnyegen ült a ruhája nélkül. Lady Volentia elegendő bálban járt már drótok merevítette életében, hogy tudja, vannak alkalmak, amikor idegen szobákban ébredsz ruha nélkül, de ez általában később következik be az este folyamán és legalább van valami halvány elképzelésed arról, miért vagy ott…

Lassan haladt előre, végig a falba kapaszkodva. Kétségtelen, hogy valaki majd jól le lesz hordva emiatt.

Egy alak bukkant föl a folyosó kanyarulatában, fél kézzel szórakozottan fölhajigált egy pulykacombot a levegőbe s elkapdosta a másikkal.

— Ide figyeljen — szólalt meg Lady Volentia -, tudni szeretném, lenne-e oly jó és… ó…

Fölnézett egy bőrbe bújt, szemkendős és tengeri martalócként vigyorgó alakra.

— Wroowwwwl!

— Ó! Hé!

Nincs semmi ebben a táncolásban, mondta magának Mállotviksz Néne. Az csak mozgás a zene ritmusára.

Segített, hogy olvasni tudta partnere gondolatait. A táncolás ösztönös, ha túljutottál azon a szakaszon, amikor lenézel, hogy lásd, mit csinál a lábad, és a boszorkányok értenek a rezonáló ösztönök olvasásához. Kis küzdelmet okozott, hogy az ezredes eleinte megpróbált vezetni, de hamar föladta, részben Mállotviksz Néne minden kompromisszumot elutasító magatartására tekintettel, de föleg a nő csizmája miatt.

Ugyanis Lady D’Instrukcio cipője nem illett rá. Ráadásul Néne ragaszkodott a csizmájához. Volt azon bonyolult vasszerelvény, nem is egy, és az orra, akár a faltörő kos. Amikor táncolásra került a sor, Néne csizmája odament, ahova csak akart.

Tehetetlen és kissé megnyomorodott partnerét Ogg Ángyi felé kormányozta, aki addigra már jelentős teret tett szabaddá maga körül. Amit Néne két fontnyi bakancsszeg szinkópájával tudott elérni, azt Ogg Ángyi véghez tudta vinni pusztán a keblével.

Hatalmas és tapasztalt mell volt, s nem olyan, ami alávetette volna magát bármiféle korlátozásnak. Amikor Ogg Ángyi lefelé haladt, a melle fölfelé szökkent; amikor a boszorkány jobbra forgott, keble még nem fejezte be a balra pörgést. A tetejében Ángyi lába szövevényes dzsigglépésben mozgott a tényleges ütemtől függetlenül, szóval míg a teste valójában keringőtempóban nyomult előre, a lába valami olyasmit csinált, ami némileg közelebb állt a mazurkához. A teljes hatás arra kényszerítette partnerét, hogy több lábnyira ropja tőle, és körülöttük számos pár hagyta abba a táncolást csak azért, hogy lenyűgözve lesse, hátha a harmonikus rezgések kialakulása fölröpíti a nőt a csillárba.

Néne és balsorsú partnere elörvénylettek mellettük.

— Hagyd abba a hencegést! — sziszegte Néne és ismét eltűnt a sokadalomban.

— Kicsoda a kegyed barátnője? — kérdezte Casanunda.

— Ő… — kezdte Ángyi.

Trombiták harsogtak föl.

— Rossz volt a tempó — jelentette ki a boszorkány.

— Nem, ez azt jelenti, hogy jön a Duc — magyarázta Casanunda.

A zenekar félbehagyta a játékot. A párok egy emberként fordultak szembe a főlépcsővel.

Két alak lépdelt rajta le előkelő modorban.

Szavamra, a fickó jólfésült és jóképű ördög, mondta magában Ángyi. Ez is mutatja. Eszmének igaza van. Ránézéssel nem lehet megállapítani.

És a dáma…

…az lenne Lily Mállotviksz?

A nő nem viselt álarcot.

Plusz-mínusz néhány nevetés okozta szarkaláb és ránc, a megszólalásig Mállotviksz Néne.

Hajszál híján…

Ángyi azon kapta magát, hogy már fordul is föllelendő a fehér sasfejet a tömegben. Minden fej a lépcső felé fordult, de az egyik úgy bámult, mintha a tekintete acélrúd lenne.

Lily Mállotviksz fehérben volt. Eddig a pillanatig soha föl nem merült Ogg Ángyiban, hogy létezhetnek különféle tónusai a fehérnek. De most már tudta. Lily Mállotviksz ruhájának fehérje ragyogni látszott; Ángyi úgy érezte, ha az összes fény kialudna, Lily ruhája akkor is fénylene tovább. Annak a toalettnek volt stílusa. Tündöklött és puffos ujja volt és csipke szegélyezte.