Terry Pratchett - Vége a mesének

Ez utóbbi szavakat Ogg Ángyihoz intézte, aki körbejárta és kritikusan szemrevételezte a nő öltözékét.

— A maga mérete húszas, esetleg huszonkettes? — firtatta Ángyi.

— Tessék? Mi ez az orcátlanság?

Ogg Ángyi elgondolkozva dörzsölgette az állát. — Hát, nem is tudom — szólalt meg. — A vörös szín ruhában sosem volt nekem való. Nincs valamije kékben, mi?

Az indulatos nő megfordult, hogy megüsse Ángyit a legyezőjével, de egy csontos kéz megkocogtatta a vállát.

Fölnézett, egyenesen Mállotviksz Néne arcába.

Amikor álmatagon eszméletét vesztette, tudatában volt egy hangnak, jó messze, amint így szól: — Nos, én föl vagyok szerelve. De kizárt, hogy húszas legyen a mérete. És ha nekem ilyen arcom lenne, én sose hordanék vöröset…

Lady Volentia D’Instrukcio lazított a hölgyek illemhelyének belső szentélyében. Levette az álarcát és kihalászott egy elbóklászott szépségtapaszt dekoltázsa mélyéről. Majd körbenyúlt s le, megpróbálva eligazgatni a fardagályát; olyan gyakorlat, amely garantáltan a legnevetségesebb női gimnasztikát produkálja minden világon, kivéve, ahol már föltalálták a bugyival kombinált mídert.

Eltekintve attól, hogy éppoly jól alkalmazkodott élősködő, mint a tölgypenészgomba, Lady Volentia D’Instrukcio, egészében véve, feddhetetlen személyiség volt. Mindig részt vett a felsőbb osztályok jótékonysági eseményein és súlyt helyezett arra, hogy tudja a keresztnevét csaknem az összes szolgájának — legalábbis a tisztábbaknak. És általában kedves volt az állatokhoz, sőt még a gyerekekhez is, ha azokat előzőleg megmosták és nem csaptak túl nagy lármát. Összességében nem érdemelte meg azt, ami hamarosan történni fog vele, ami nem más, mint az a sors, amit Természet Anyánk tartogat bármely nő számára ebben a helyiségben ezen az estén, ha netán nagyjából Mállotviksz Nénééhez hasonló méretekkel rendelkezik.

Lady Volentia ráébredt, hogy valaki odajött mellé.

— Elnézést, naccsága.

Kiderült, hogy az érkező egy kicsi, visszataszító, alsóbb társadalmi osztályba tartozó nőszemély, széles, behízelgő mosollyal.

— Mit akar, öregasszony? — kérdezte Lady Volentia.

— Elnézést — mondta Ogg Ángyi. — A barátnőm, az ott, szeretne szót váltani magával.

Lady Volentia dölyfösen körülnézett…

…bele a fagyos, kékszemű, hipnotikus feledésbe.

— Mi ez az izé, ami olyan, mint egy extra… derék?

— Ez egy míder, Eszme.

— Átkozottul kényelmetlen, az bizony. Folyton úgy érzem, hogy valaki követ mindenhová.

— Mindenesetre a fehér jól áll neked.

— Nem, dehogy. A fekete az egyetlen szín egy tisztes boszorkány számára. És ez a paróka túl meleg. Ki akarna egy lábnyi hajat a fején?

Néne föltette az álarcát. Sasábrázatot viselt, fehér tollakból, flitterekkel megrakva.

Ángyi megigazgatott valami nevén nem nevezhető, lábközti alátámasztást a krinolinja alatt és kiegyenesedett.

— Hű, nézzük csak meg magunk! — kiáltott föl. — Azok a tollak a hajadban tényleg nagyon pompásan festenek.

— Sosem voltam hiú — hangsúlyozta Mállotviksz Néne. — Te tudod, Gytha. Soha senki nem nevezhetne engem hiúnak.

— Nem is, Eszme — értett egyet Ogg Ángyi.

Néne forgott egy kicsit.

— Akkor hát készen állsz, Ogg Dáma? — kérdezte.

— Igen. Gyerünk és tegyük meg, Lady Mállotviksz.

A táncparkett zsúfolásig megtelt. Ékítmények lógtak minden oszlopon, ám ezek feketék és ezüstszínűek voltak, a Samedi Nuit Mort fesztivál színei. Egy zenekar játszott egy erkélyen. Kavarogtak a táncosok. Fültépő volt a lárma.

Egy pincér egy tálca itallal hirtelen azon kapta magát, hogy pincér egy tálca ital nélkül. Körbenézett, aztán le egy kis rókára egy óriási fehér paróka alatt.

— Húzz a búsba és hozz nekünk még — utasította nyájasan Ángyi. — Látod őt valahol, lédiséged?

— Túl sok az ember.

— Hát, látod valahol a Ducöt?

— Honnan tudjam? Mindenki álarcot visel!

— Hé, az ott ennivaló lenne?

A génuai nemesség kevésbé energikus vagy éhesebb tagjai közül számosan csoportosultak a hosszú büféasztal köré. Mindössze annak voltak tudatában, eltekintve egy pár törekvő könyök éles döféseitől, hogy mellmagasságban nyájas monoton előadás hallható, ilyen formában:… vigyázzon a hátával… álljon arrébb… jövök már.

Ángyi az asztalhoz küzdötte magát és helyet könyökölt Mállotviksz Nénének is.

— Hú, micsoda lakoma, mi? — mondta. — Jelzem, errefelé nagyon aprók a csirkék. — Azzal megragadott egy tányért.

— Azok fürjek.

— Hármat kérek. Hé, charlie chan!

Egy lakáj meredt rá.

— Van ecetes uborka?

— Attól tartok, nincs, asszonyom.

Ogg Ángyi végignézett az asztalon, amely tartalmazott sült hattyúkat, egy sült pávát, ami alkalmasint akkor sem örvendezett volna jobban a dolognak, ha tudja, hogy utána vissza fogják tűzdelni a farktollait, és több gyümölcsöt, főtt homárt, diót, süteményt, krémet és borba áztatott mandulás piskótát, mint egy remete álmai.

— Nos, akad valami mártás?

— Nem, asszonyom.

— Paradicsomketchup?

— Nincs, asszonyom.

— És még ezt nevezik az ínyencek paradicsomának — motyogta Ángyi, miközben a zenekar rázendített a következő táncra. Megbökött egy magas alakot, aki homárt szedett épp magának. — Szép kis hely, mi?

NAGYON KELLEMES.

— Remek maszkja van magának.

KÖSZÖNÖM.

Ángyit a vállánál fogva megpördítette Mállotviksz Néne keze.

— Ott van Magrat!

— Hol? Hol? — tudakolta Ángyi.

— Ott, arra… a cserepes növények mellett ül.

— Ó, igen. Azon a sesz langyon — látta meg Ángyi is. — Az a „pamlag” külhoniul, tudod — tette hozzá.

— Mit csinál?

— Gondolom, elbűvöli a férfiakat.

— Mi, Magrat?

— Aha. Tényleg piszok jó kezdesz lenni a hipnotizálásban, ugye?

Magrat a legyezőjét lengette és fölnézett a Compte de Yoyóra.

— Jaj, jóuram — mondta. — Ha minden áron ragaszkodik hozzá, hozhat nekem még egy tányér pacsirtatojást.

— Mint a villám, drága hölgyem! — Az öregember sebbel-lobbal távozott a büfé irányába.

Magrat fölmérte hódolókból álló birodalmát, majd bágyadtan odanyújtotta kezét de Vere-nek, a Palotaőrség kapitányának. A férfi haptákba vágta magát.

— Kedves kapitány — pihegte Magrat. — Öné lehet a következő tánc gyönyörűsége.

— Úgy viselkedik, mint valami ledér perszóna — jegyezte meg Néne helytelenítően.

Ángyi különös pillantást vetett rá.

— Valójában nem — mondta. — Különben is, egy kis ledérség sosem ártott még senkinek. Azok között a pasik között legalább egyik se néz úgy ki, mint a Duc. Hé, maga mit csinál?

Ezt egy alacsony, kopasz férfiúhoz intézte, aki alattomban megpróbált fólállítani előttük egy kicsiny festőállványt.

— Huh… ha Önök, drága hölgyek csak néhány percig mozdulatlanok maradnának — kérte félénken a férfi. — A fametszethez?

— Miféle fametszethez? — tudakolta Mállotviksz Néne.

— Tudják — felelte a férfi, kipattintva egy apró zsebkés pengéjét. — Mindenki szereti látni a róla készült fametszetet a sajtóban egy ilyen bál után? „Lady Izé eltréfálkozik Lord Hogyhívjákkal”, valami ilyesmit?