Terry Pratchett - Vége a mesének

És, sokkal fürgébben, mint azt a természet valaha is szándékolta, a mutatók fólgyorsultak a számlapon. A fejük fölötti új zaj arra késztette Ogg Ángyit, hogy fölpillantson.

Önelégült arckifejezése elenyészett. A kalapács, amely majd elüti az órákat, lassan hátralendült. Ángyit főbe kólintotta a ráeszmélés, hogy pont a harang alatt áll akkor, amikor az is meg lesz kólintva.

Bimm…

— Ó, a francba!

… bamm…

… bimm…

… bamm…

Meleg köd kavargott át a mocsáron. És árnyékok mozogtak együtt vele, alakjuk szinte kivehetetlen az éjszakában, amikor a különbség élő és holt közt mindössze idő kérdése.

Mrs. Gogol érzékelte őket a fák között. A hontalanokat. Az éheseket. A néma embereket. Azokat, akiket egyaránt elhagytak istenek és emberek. A ködök és a sár népét, akiknek egyetlen ereje valahol a gyöngeség másik oldalán található, akiknek hite éppoly roskadozó és saját tákolmányú, mint az otthona. És az embereket a városból — nem azokat, akik a nagy, fehér házakban laknak és pompás hintókon járnak bálokba, hanem a többieket. Ők azok, akikről sohasem szólnak a mesék. A mesék alapjában véve nem érdeklődnek az olyan kondások iránt, akik kondások maradnak és szegény, alázatos cipészek iránt, akik sorsa az, hogy kissé szegényebben és sokkal alázatosabban haljanak meg.

Ezek az emberek azok, akik működtetik a mágikus királyságokat, akik megfőzik az étkeket és fölsöprik a padlót és elszállítják a pöcegödör tartalmát és csupán arcok a tömegben, akiknek vágyai és álmai, legyenek bármilyen igénytelenek, nem fontosak. A láthatatlanok.

És én idekint vagyok, gondolta. Csapdákat állítva az isteneknek.

A multiverzumban különféle formái léteznek a vudunak, mert az olyan vallás, amit bármiféle, találomra szanaszét heverő alkotóelemből össze lehet rakni. És mindegyik megpróbál valamiképpen lehívni egy istent egy emberi lény testébe.

Ez ostobaság, gondolta Mrs. Gogol. Ez veszélyes.

Mrs. Gogol vuduja másként fogott hozzá a dologhoz. Valójában mi egy isten? A hit fókusza. Amikor az emberek hisznek valamiben, egy isten léte elkezdődik. Először erőtlenül, de ha a mocsár tanít valamit, akkor türelmet. Bármi lehet egy isten fókusza. Egy maroknyi toll, körülöttük piros szalaggal, egy kalap meg egy kabát egy pár karón… bármi. Mert amikor az emberek összes tulajdona jóformán semmi, akkor bármi lehet szinte minden.

És aztán táplálod és megnyugtatod, akár a libát útban a májpástétom felé, és hagyod, hogy az erő nagyon lassan növekedjék és amikor megérett az idő, megnyitod az ösvényt… visszafelé. Jobb, ha egy ember lovagolhatja meg az istent, mint fordítva. Később majd meg kell adni az árát, de megfizetni mindig muszáj. Mrs. Gogol megfigyelése szerint mindenki meghal végül.

Húzott egyet a rumból és átnyújtotta a palackot Szombatnak.

Szombat kortyolt egyet és továbbadta az üveget valaminek, ami esetleg kéz lehetett.

— Kezdődjék hát! — indítványozta Mrs. Gogol.

A halott férfi fölvett három kicsiny dobot és elkezdett egy ritmust ütni szívverésütemben.

Egy idő múlva valami megveregette Mrs. Gogol vállát és visszaadta neki a palackot. Üresen.

Akár kezdődhet is…

— Lady Bon Anna, mosolyogj rám! Miszter Inter Spar, védelmezz engem! Langaléta Spriccer Uraság, vezérelj engem! Hotaloga Andrews, hallgass meg engem!

— A világosság és sötétség között állok, de nem számít, mert én középütt vagyok.

— Van itt rum a számotokra. Dohány nektek. Étel részetekre. Egy otthon nektek.

— És most jól figyeljetek rám…

… Bamm.

Magrat számára olyan volt, mintha álomból ébredne álomba. Felszínesen álmodta, hogy a jelenlévők közt legszebb férfival táncol és… a jelenlevők közt legszebb férfival táncolt.

Eltekintve attól, hogy a pasas füstüvegből készült kört viselt a szemén.

Jóllehet Magrat lágyszívű volt, megrögzött álmodozó, és, ahogy Mállotviksz Néne fogalmazta, ostoba liba, nem lett volna boszorkány, ha nem rendelkezett volna bizonyos ösztönökkel és elegendő józan ésszel, hogy bízzon bennük. Fölnyúlt és mielőtt a férfi keze megmozdulhatott volna, lerántotta azt az izét.

Magrat már látott ilyen szemet, de sosem olyasmin, ami egyenesen járt.

A lába, amely egy pillanattal előbb még kecsesen mozgott keresztül-kasul a padlón, elbotlott önmagában.

— Ööö… — kezdte.

És tudatára ébredt, hogy a férfi keze, rózsaszín és gondosan manikűrözött, hideg és nedves is.

Magrat megfordult és elszaladt, eszelősen félrelökve a párokat, hogy elmenekülhessen. A lába belegabalyodott a ruhájába. Az idióta cipellő kopogott a padlón siettében.

Két lakáj állta el az utat az előcsarnokba vezető lépcsőhöz. Magrat szeme összeszűkült. A kijutás a fontos.

— Hai!

— Aú!

És aztán a boszorkány továbbfutott és a lépcső tetején megcsúszott. Egy üvegcipellő siklott végig a márványon.

— Hogy a pokolba várható el bárkitől, hogy mozogjon ebben? — sikoltotta oda nagy általánosságban a világnak. Vadul szökdécselve fél lábon, hevesen lerántotta a topánt és kirohant az éjszakába.

A Királyfi lassan föllépdelt a lépcső tetejére és fölvette az elhajított cipellőt.

Föltartotta. A fény sziporkázott a fazettákon.

Mállotviksz Néne a falhoz dőlt az árnyékban. Minden mesének van fordulópontja és az már nem lehet messze.

Nagyon értett ahhoz, hogy behatoljon mások elméjébe, de most a sajátjába kellett bejusson. Összpontosított. Le mélyebbre… túl a mindennapos gondolatokon és kisebb gondokon, gyorsabban, gyorsabban… át az elmélyült töprengések rétegein… mélyebbre… túl az elrekesztett és megkérgesedett dolgokon, régi vétkeken és megalvadt megbánásokon, de ezekre most nincs idő… lejjebb… és ott van… a mese ezüstfonala. Korábban alkotóeleme volt a mesének, most is részese, szóval az meg az ő része kell legyen.

A mese elhömpölygött mellette. Néne kinyúlt.

Gyűlölt mindent, ami predesztinálta az embereket, ami a bolondját járatta velük, ami embernél kissé kevesebbé tette őket.

A mese, akár egy acél hajókötél, ide-oda verdesett. A boszorkány megragadta.

A döbbenettől kinyílt a szeme. Aztán előrelépett.

— Megbocsásson, felséged.

Kikapta a cipellőt a Duc kezéből és a feje fölé emelte.

A gonosz elégedettség kifejezése az arcán iszonyatos látványt nyújtott.

Aztán elejtette a topánt.

Az szétzúzódott a lépcsőn.

Ezer tündöklő szilánk szóródott szét a márványon.

Bármennyire is rá volt tekeredve a Korongvilágként ismeretes, teknőc alakú téridő teljes terjedelmére, a mese megrázkódott. Az egyik vége elszabadulva csapkodott és olyan álnokul hadonászott az éjszakában, akár az elpattant hajókötél, megpróbálva föllelni bármilyen folytatást, amiből táplálkozhatna…

A tisztáson mozogtak a fák. Így tettek az árnyékok is. Az árnyékoknak nem lenne szabad mozognia, hacsak nem mozog a fény. Ezek azonban ezt tették.

A dobolás elhallgatott.

A csöndben néha sistergés hallatszott, ahogy az erő sercegett a lógó kabátban.

Szombat előrelépett. Zöld szikrák röppentek ki a kezébe, amikor megmarkolta a kabátot és fölvette.

A teste összerándult.

Erzulie Gogol kifújta az elakadt lélegzetet.

— Itt maradtál — mondta. — Még mindig önmagad vagy. Pontosan önmagad.