Terry Pratchett - Vége a mesének

— Ez jó móka volt — jelentette ki Csöves. Azzal elvesztette az érdeklődést.

Két lakáj furakodott előre, hogy kinyissák az ajtót s csaknem visszalökte őket a belülről kiáradó arrogancia puszta ereje.

— Siessenek már, parasztok!

Magrat kiszállt, eltaszítva a főudvarmestert. Fölkapta a szoknyája szélét és föliramlott a vörös szőnyegen. A tetején egy inas elég bolond volt ahhoz, hogy a belépőjét kérje.

— Maga impertinens lakáj!

Az inas, nyomban fölismerve a jó házból valók végtelen modortalanságát, sietve elhátrált.

Odalent a hintónál Ogg Ángyi megkérdezte: — Nem gondolod, hogy egy icipicit túlzásba vitted?

— Muszáj voltam — felelte Néne. — Tudod, milyen.

— Hogyan fogunk bejutni? Nincs belépőjegyünk. És nem is vagyunk megfelelően fölöltözve.

— Vedd le a söprűket a saroglyáról! — utasította Néne. — Egyenesen a csúcsra megyünk.

A palotatérre néző torony oromzatán szálltak le. Az udvari muzsika zengzetei libegtek föl alulról és a folyó felől a tűzijáték szórványos pukkanásai hallatszottak és lobbanásai látszottak.

Néne kinyitott egy ígéretesnek tűnő toronyajtót és lement a csigalépcsőn, mely egy pihenőhöz vezetett.

— Flancos szőnyeg van a padlón — jegyezte meg Ángyi. — Miért van a falon is?

— Azok gobelinek — világosította föl Néne.

— Tyű! — mondta Ángyi. — Az ember holtig tanul. Hát, legalábbis én.

Néne, kezével egy ajtógombon, megtorpant.

— Ezt hogy érted? — kérdezte.

— Hát, nem tudtam, hogy van egy nővéred.

— Sosem beszélünk róla.

— Csúfság, hogy családok így széteshetnek — jelentette ki Ángyi.

— Huh! Te mondtad, hogy a húgod, Beryl kapzsi és hálátlan és annyi lelkiismerete van, mint egy osztrigának.

— Hát igen, de attól még a húgom.

Néne kinyitotta az ajtót.

— Nocsak, nocsak — mondta.

— Mi az? Mi van ott? Ne álldogálj ott. — Ángyi bekukucskált Néne mellett a szobába.

— Tyű! — fakadt ki.

Magrat megtorpant a nagy, vörös bársonnyal bevont előcsarnokban. Különös gondolatok sziporkáztak körbe a fejében; a gyógyfüves bor óta nem érezte így magát. Ám küszködve közöttük, akár egy parányi, prózai krumpli a pszichedelikus krizantémok csokrában, egy belső hang sikoltozta, hogy még azt sem tudja, miként kell táncolni. Eltekintve a körben forgástól.

De nem lehet nehéz, ha az átlagembereknek sikerül.

A piciny, belső Magrat — küzdve, hogy megtartsa egyensúlyát a dölyfös önbizalom hullámverésében — elmerengett, hogy vajon ez-e az, ahogy Mállotviksz Néne egyfolytában érez.

Kissé megemelte ruhája szegélyét s lepillantott a cipellőjére.

Nem lehet valódi üveg, mert különben mostanra már valami vészhelyzeteket ellátó elsősegélyhely felé bicegne. És nem is átlátszó. Az emberi láb megszokott testrész, ám nem — eltekintve néhány roppant specializált érdeklődésű egyéntől — különösebben vonzza a tekintetet.

A cipellő tükör volt. Fazetták tucatjai verték vissza a fényt.

Két tükör van a lábán. Magrat halványan visszaemlékezett valamire arról… arról, hogy egy boszorkányt sose csípjenek rajta két tükör közt, nem az volt az? Vagy az volt, hogy sose bízz egy narancssárga szemöldökű pasiban? Valami, amit tanítottak neki, amikor még átlagember volt. Valami… olyasmi, hogy… egy boszorkánynak sosem szabad két tükör közt állnia, mert, mert, mert az, aki kisétál onnan, esetleg nem ugyanaz az ember többé. Vagy ilyesmi. Mintha… te magad szétosztódnál a képmások között, az egész lelked vékonyra nyúlik, és valahol a távoli képmásokból a lényed sötét része kiszabadul és eljön fölkutatni téged, ha nem vagy roppant elővigyázatos. Vagy ilyesmi.

Fölülbírálta a gondolatot. Ennek nincs jelentősége.

Előrelépett oda, ahol további vendégek kis csoportja várta, hogy beléphessen.

— Lord Henri Tripper és Lady Tripper!

A bálterem egyáltalán nem is volt terem, hanem fedetlen udvar, nyitott az enyhe, éjjeli levegőnek. Lépcső vezetett le oda. A másik végén egy további, sokkal szélesebb, lobogó fáklyák szegélyezte lépcső vitt föl magába a palotába. A szemközti falon volt egy hatalmas és könnyűszerrel látható óra.

— Douglas Sacadatlan nagyságos úr!

Háromnegyed nyolcra járt az idő. Magratnak ködösen rémlett valami öregasszony kiabálva valamit az időről, de… annak sincs semmi jelentősége…

— Lady Volentia D’Instrukcio!

Magrat fölért a lépcső tetejére. A főkomornyik, aki bejelentette az érkezőket, alaposan szemügyre vette és aztán, annak modorában akit egész délután gondosan erre a pillanatra dresszíroztak, elbődült:

— Ööö… Titokzatos és szépséges idegen!

Akár a kiömlött festék, terjedt szét a csönd a lépcső aljáról. Ötszáz fej fordult oda, hogy megszemlélje Magratot.

Egy nappal korábban a puszta gondolat, hogy ötszáz ember bámul rá, úgy mállasztotta volna szét Magratot, ahogy a vaj olvad el a kohóban.

Ám most viszonozta a pillantásokat, mosolygott és dölyfösen fölszegte az állát.

Legyezője puskalövésként csattanva nyílt széjjel.

A titokzatos és szépséges idegen, Naivitas Beléndek lánya, Araminta Beléndek unokája, akinek önuralma oly erősen kavargott, hogy kristályok csapódtak ki belőle személyisége oldalain…

…kilépett az udvarra.

Egy pillanattal később egy újabb vendég lépdelt el a főkomornyik mellett.

A főkomornyik tétovázott. Valami aggasztotta ezzel az alakkal kapcsolatban. Folyamatosan hol fókuszban volt, hol nem. A főkomornyik még abban sem volt teljesen biztos, hogy egyáltalán van-e itt valaki más.

Aztán a józan esze, ami ideiglenesen lelépett és elbújt valami mögé, átvette a hatalmat. Végül is, most Samedi Nuit Mort van — elvárható az emberektől, hogy jelmezt öltsenek és bizarrul nézzenek ki. Neki most szabad meglátni az ilyen kinézetű embereket.

— Elnézést, ööö, uram — szólalt meg. — Kit szabad bejelentenem?

RANGREJTVE VAGYOK ITT.

A főkomornyik biztos volt benne, hogy semmit sem mondtak neki, ám abban is biztos volt, hogy hallotta a szavakat.

— Khm… jó — motyogta. — Akkor fáradjon be… khm. — Földerült. — Átkozottul jó a jelmeze, uram.

Nézte, ahogy a sötét alak leballag a lépcsőn és nekidől egy oszlopnak.

Nos, ennyi volt az egész. Előhúzott egy zsebkendőt a zsebéből, levette rizsporos parókáját, s megtörölte a homlokát. Úgy érezte, mintha hajszál híján menekült volna meg, és ami még rosszabbá tette a dolgot, fogalma se volt, hogy mitől.

Óvatosan körbenézett, aztán kiosont az előcsarnokba és elhelyezkedett egy bársonyfüggöny mögött, ahol békén és élvezettel elszívhat végre egy kézzel csavart cigarettát.

Csaknem lenyelte, amikor egy újabb alak ügetett föl hangtalanul a vörös szőnyegen. Úgy volt fölöltözve, mint egy kalóz, aki épp most fosztott ki egy kifinomult ízlésű vevők számára fekete bőrárukat szállító hajót. Egyik szemét kendő takarta. A másik rosszindulatú smaragdként ragyogott. És senkinek, aki ilyen óriás termetű, nem lenne szabad ennyire hangtalanul járnia.

A főkomornyik füle mögé dugta a csikket.

— Elnézést, nagyuram — szólalt meg a férfi után szaladva és határozottan, ám tisztelettudóan megérintve őt a karján. — Látnom kell az Ön belé… az Ön… belé…