Terry Pratchett - Kisistenek

Szimónia közölte Urnával, hogy ő, mármint Urna, ebbe beleegyezett. Egyáltalán nem tudott a beleegyezésére visszaemlékezni. Az őrmester ismer egy utat a Citadellába, ez ésszerű. És Urna mindent tud a hidraulikáról. Remek. És most itt sétál keresztül ezeken a száraz alagutakon, csörömpölő szerszámos övével. Létezett logikus kapcsolat a kettő közt, de valaki más hozta létre.

Fergmen befordult egy sarkon, és megállította egy hatalmas rács, ami a padlótól a mennyezetig nyúlt. Roppant rozsdás volt. Lehetséges, hogy valaha ajtó volt — mintha lett volna nyoma sarokvasaknak, belerozsdállva a kőbe. Urna átlesett a rácsok közt. Odaát, a homályban, csöveket látott.

— Heuréka — mondta.

— Akkor most fürdeni fogsz? — érdeklődött Fergmen.

— Csak állj őrt!

Urna kiválasztott egy rövid feszítővasat az övéről, és beillesztette a rács meg a kőművesmunka közé. Adjatok egy láb jó acélt meg a falat kitámasztani… a… lábam… vele — a rács előrecsikordult, és aztán kipattant nyomasztó zajjal — és akkor meg tudom változtatni a világot…

Belépett a hosszúkás, sötét, nedves szobába, és elismerően füttyentett.

Senki sem végzett semmiféle karbantartást — nos, olyan régóta, amennyi idő kell ahhoz, hogy a sarokvasak málladozó rozsdatömeggé váljanak —, de ez még mindig működik?

Fölnézett a nála nagyobb ólom- és vasvödrökre, meg az ember nagyságú csövek gubancára.

Ez volt Isten lehelete.

Valószínűleg az utolsó embert, aki tudta, hogyan működik, már évekkel korábban halálra kínozták. Vagy amint fölszerelték a szerkezetet. Az alkotó meggyilkolása a szabadalomvédelem hagyományos módszere.

Akadtak emeltyűk és ott , a sziklapadlóba vájt gödrök fölé lógva, volt két, teljes sorozat nehezék. Alighanem mindössze néhány száz gallon víz kell ahhoz, hogy az egyensúlyt elbillentse bármelyik oldalra. Na persze, a vizet föl kell szivattyúzni…

— Őrmester?

Fergmen bekukucskált az ajtón. Idegesnek tűnt, mint egy ateista égiháború idején.

— Mi van?

Urna rámutatott.

— Van ott egy nagy akna a falon keresztül, látod? A fogaskeréklánc aljánál?

— A minél?

— A nagy, bütykös kerekeknél?

— Ó! Aha.

— Hová vezet az az akna?

— Nem tudom. A másik végén van a Büntetés nagy Taposókereke.

Á.

Isten lehelete végső soron az emberek verejtéke. Didaktülosz értékelné a poént, gondolta Urna.

Tudatára ébredt egy nesznek, amit egyfolytában hallott, de csak most hatolt át összpontosításán. Bádogszerű, alig hallható, tele visszhanggal, de azért hangok voltak. A csövekből.

Az őrmester, arckifejezéséből ítélve, szintén hallotta őket.

Urna a fémre fektette fülét. Nem lehetett kivenni a szavakat, de az általános, vallásos ritmus eléggé ismerős volt.

— Csak a Templomban zajló szertartás — állapította meg. — Valószínűleg visszaverődik az ajtókról, és a hang elvezetődik a csöveken.

Fergmen nem tűnt megnyugtatottnak.

— Egyetlen isten sincs semmiféleképpen belekeverve — fordította le Urna. Figyelmét ismét a csövekre fordította.

— Egyszerű alapelv — mondta Urna, inkább magának, mint Fergmennek — Víz ömlik a tárolókba a nehezékeken, fölborítva az egyensúlyt. Az egyik sorozat nehezék leereszkedik, és a másik fölemelkedik a falban lévő aknában. A kapu súlya mellékes. Ahogy az alsó nehezékek ereszkednek, ezek a vödrök itt fölborulnak, és kiöntik a vizet. Alighanem eléggé zökkenőmentes művelet. És tökéletes egyensúly is a mozgás mindkét végpontján. Ügyesen kigondolták.

Észrevette Fergmen arckifejezését.

— A víz bemegy meg ki és a kapuszárnyak kitárulnak — fordította le. — Szóval nem kell tennünk mást, mint várni a… mit mondott, mi lesz a jel?

— Megfújnak egy harsonát, amikor átjutottak a főkapun — válaszolta Fergmen, örülve, hogy hasznos lehet.

— Jó. — Urna a fejmagasság fölött elhelyezett nehezékeket és víztárolókat szemlélte. A bronzcsövek csöpögtek a korróziótól.

— De talán jobb lesz, ha ellenőrizzük, hogy tudjuk-e, mit csinálunk — jegyezte meg. — Valószínűleg beletelik egy-két percbe, mire a kapuszárnyak mozogni kezdenek — Matatott a köntöse alatt, és előhúzott valamit, ami — Fergmen szemében — nagyon is kínzóeszköznek látszott. Ez minden bizonnyal közvetítette magát Urnának, aki nagyon tagoltan és kedvesen szólalt meg: — Ez egy vil-lás-kulcs.

— Igen?

— Az anyák srófolására való.

Fergmen nyomorultan bólintott.

— Igen? — szólt.

— És ez egy palack mélyre hatoló olaj.

— Ó, príma.

— Csak tarts nekem bakot, légy szíves! Időbe telik kiakasztani a kapcsolószerkezetet a szelephez, szóval akár bele is vághatunk. — Urna ezzel az ősöreg gépezetbe vetette magát, miközben odafönt a szertartás halk, unalmas monotóniája nem szűnt.

Levágom-a-Saját-Kezem Himballah teljes mértékben helyeselte az új prófétákat. Sőt, a világ végét is pártolta volna, ha megszerezheti a koncessziót vallásos szobrok, leszállított árú ikonok, avas édességek, erjedő datolyák és pálcikára szúrt, rohadó olajbogyók árusítására bármely bámész tömegnek.

Következésképpen, ez volt a testamentuma. Sosem keletkezett egy Tesveer Próféta Könyve, ám egy vállalkozó szellemű írnok, annak során, amit később Renoválásnak neveztek, igenis összeállított néhány jegyzetet, és Himballahnak ez volt a mondandója:

„I. Éppen Tsonthaz szobránál álltam, igen, amikor észrevettem, pont magam mellett, Tesveert. Mindenki távol tartotta magát tőle, merthogy ő püspök és mindenfélét csinálnak veled, ha püspököket lökdösöl.”

„II. Azt mondtam neki, helló, Tekegyességed, és ajánlottam neki egy joghurtot, gyakorlatilag ingyen.”

„III. Azt felelte, nem.”

„IV. Mondtam, nagyon egészséges, ez ugyanis élő joghurt.”

„V. Azt felelte, igen, ő is látja.”

„VI. A kapunál állt. Ez nagyjából a harmadik gongütés idején történt, szóval mind tudtuk, hogy még órákig kell várnunk. Egy kissé letörtnek látszott és nem azért, mintha megette volna a joghurtot, ami, elismerem, némileg bűzölgött, a hőség miatt. Úgy értem, élőbb volt, mint szokott. Úgy értem, kénytelen voltam kanállal ütni, hogy megakadályozzam kijövetelét a… jól van, na. Csak tisztáztam a joghurtkérdést. Jól van, na. Úgy értem, szeretnéd egy kissé színesebbé tenni a sztorit, nem? Az emberek szeretnek egy kis színt. Ami egyébként zöld volt.”

„VII. Ő csak ott állt és bámult. Szóval azt kérdeztem, valami gondja van, Tisztelendőséged? Amire ő azt méltóztatta, Nem vagyok képes meghallani őt. Azt tudakoltam, mi ez az ő, a micsodára utalsz? Azt mondta, ha ő itt lenne, küldene nekem egy jelet.”

„VIII. Egyáltalán semmi igazság sincs abban a pletykában, hogy ebben a kritikus pillanatban elfutottam. Az csak a tömeg nyomása volt. Én sose voltam a Kvizíció barátja. Lehet, hogy adtam el nekik ennivalót, de nekik mindig felárral.”

„IX. Mindegy, rendben, aztán ő áttolakodott az őrök sorfalán, ami a tömeget tartotta vissza és megállt pont a kapuszárnyak előtt, és az őrök nem tudták biztosan, mit tegyenek püspökökkel, és hallottam, hogy valami ilyesmit mond, Cipeltelek a sivatagban, egész életemben hittem, csak ezt az egyet add meg nekem.”

„X. Mindenesetre valami ilyesmit. Mit szólnál némi joghurthoz? Alkalmi ajánlat. Pálcikán.”

Om átemelte magát egy kúszónövények borította falon, csőrével megragadva az indákat és nyakizmaival fölhúzva magát. Aztán leesett a túloldalon. A Citadella messzebb már nem is lehetett volna.