Terry Pratchett - Kisistenek

— Nem tudom. Vasat vásároltak tőlem. Ez minden, amit tudok.

— Egy vasszerkezet.

— Igen. — A férfi nagy levegőt vett, pontosabban félig lélegzett, félig nyelt egyet. — Azt beszélik… az őrök mondták… börtönben tartod az édesapám és esetleg… esedezem…

Vorbis lenézett a férfira.

— De attól félsz — mondta —, hogy esetleg téged is börtönbe vettetlek. Azt hiszed, én afféle ember vagyok. Félsz, hogy talán azt hiszem, ez az ember eretnekekkel és istenkáromlókkal érintkezett meghitt körülmények közt.

A férfi nem hagyta abba a föld merev bámulását. Vorbis ujjai gyöngéden a feljelentő álla köré tekeredtek, és fölemelték a fejét, míg szemtől szembe néztek egymással.

— Amit tettél, jó dolog — jelentette ki. Ránézett az egyik őrre. — Még életben van az apja ennek a férfinak?

— Igen, uram.

— Még képes járni?

Az inkvizítor vállat vont. — I-igen, uram.

— Akkor bocsássátok szabadon most azonnal, helyezzétek ennek a kötelességtudó fiának felügyelete alá és küldjétek mindkettejüket haza!

A remény és a félelem seregei küzdöttek a spicli szemében.

— Köszönöm, uram — hálálkodott.

— Járj békével!

Vorbis figyelte, ahogy az egyik őr kivezeti a férfit a kertből. Aztán szórakozottan odaintett kezével az egyik főinkvizítornak.

— Tudjuk, hol lakik a fickó?

— Igen, uram.

— Akkor jó.

Az inkvizítor habozott.

— És ez a… szerkezet, uram?

— Om szólt hozzám. Egy masina, ami magától jár? Egy ilyen dolog ellentmond a józan észnek. Hol vannak az izmai? Hol van az agya?

— Igen, uram.

Az inkvizítor, akit Szuros Esperesnek hívtak, azért jutott el ma elfoglalt pozíciójába, ami mellesleg az a hely, ahol épp most nem biztos, hogy szeretett volna lenni, mert szeretett fájdalmat okozni az embereknek. Ez egyszerű vágy, és olyan, amit a Kvizíción belül bőségesen kielégíthetett. És egyben egyike volt azoknak, akik egy nagyon különös módon rettegtek Vorbistól. Fájdalmat okozni az embereknek, csak mert élvezed… ez érthető. Vorbis csak azért kínzott meg embereket, mert úgy határozott, hogy meg kellene kínozni őket, szenvedélymentesen, sőt, egyfajta kemény szeretettel.

Szuros tapasztalata szerint az emberek nem agyalnak ki dolgokat, végső soron, egy exkvizítor előtt nem. Persze, nincsenek olyasmik, mint a maguktól járó szerkezetek, de azért emlékezetébe véste, hogy növelni kell az őrök…

— Azonban — szólalt meg Vorbis — holnap zavargás lesz a szertartás alatt.

— Uram?

— Nekem… különös tudomásom van erről — állította Vorbis.

— Természetesen, uram.

— Te tudod, mekkora igénybevételnél szakadnak el az inak és izmok Szuros Esperes.

Szuros már korábban azt a véleményt alakította ki, hogy Vorbis valahol az őrület túloldalán van. A közönséges tébollyal meg tudott birkózni. Tapasztalata szerint meglehetősen sok elmebajos van a világon és sokan közülük még eszelősebbé váltak a Kvizíció alagútjaiban. Ám Vorbis egyenesen áthaladt azon a vörös határvonalon, és fölépített valamiféle logikus struktúrát a túloldalon. Hibbant elemekből összeállított értelmes gondolatok.

— Igen, uram — ismerte be.

— Én viszont tudom, mekkora terhelés töri meg az embereket.

Éjszaka volt és az évszakhoz képest hűvös.

Lu-Tze átosont a pajta sötétjén, szorgalmasan söpörgetve. Néha elővett egy rongyot köntöse mélyének rejtekéből, és megtisztogatott dolgokat.

Kifényesítette a Mozgó Teknőc külsejét, ami alacsonyan és fenyegetően derengett át az árnyékokon.

És söpört tovább a műhely felé, ahol aztán leselkedett egy darabig.

Rendkívüli összpontosításra van szükség jó minőségű acél öntéséhez. Nem csoda, hogy az istenek mindig az elszigetelt kovácsműhelyek köré csoportosulnak. Annyi minden van, ami rosszul sikerülhet. Az összetevők vegyítésének csekély elhibázása, egy pillanatnyi kihagyás…

Urna, aki csaknem elaludt állva, morgott, amikor oldalba bökéssel fölébresztették és valamit a kezébe nyomtak.

Méghozzá egy csésze teát. Fölnézett, bele Lu-Tze kis, kerek képébe.

— Ó — mondta. — Köszönöm. Nagyon szépen köszönöm.

Biccentés, mosoly.

— Csaknem kész — motyogta Urna, többé-kevésbé önmagának. — Most már csak hagyni kell kihűlni. Muszáj hagyni, hogy tényleg nagyon lassan hűljön ki. Különben kristályosodik, tudod.

Biccentés, mosoly, biccentés.

A tea jó volt.

— Nnemm minthamúgy fontos öntés lenne — mormolta Urna, megmeginogva. — Csak a vezrlőrudak…

Lu-Tze elővigyázatosan elkapta, egy szénrakáshoz kormányozta, és leültette. Aztán ment, és egy ideig nézte a kohót. Az acélrúd izzott az öntőformában.

Egy vödör hideg vizet öntött rá, figyelte a nagy gőzfelhő szétterjedését és eloszlását, aztán vállára vetette a söprűjét, és sietve elrohant.

Az emberek, akik számára Lu-Tze egy ködösen megpillantott alak volt egy roppant lassú söprű mögött, meglepődtek volna gyorsaságán, különösen egy hatszáz éves férfiútól, aki nem eszik hántolatlan rizsen kívül mást és csak zöld teát iszik, avas vajdarabot téve bele.

A Citadella főkapujától nem messze abbahagyta a futást, és nekiállt söpörgetni. Elsöpört a kapuig, körbesöpörte magukat a kapuszárnyakat, biccentett és mosolygott egy katonának, aki szúrósan rámeredt, de aztán ráébredt, hogy ez csak a vén, bolond söprögető, kifényesítette az egyik kapuszárny kilincsét és végigsöpört folyosókon és kerengőkön egész Tesveer veteményeskertjéig.

Ott meglátott egy lekuporodott alakot a dinnyék között.

Lu-Tze keresett egy pokrócot, és visszaballagott a kertbe, ahol Tesveer összegörnyedve ült, térdére fektetett kapával.

Lu-Tze számos kétségbeesett arcot látott életében, ami hosszabbra nyúlt, mint amit a legtöbb civilizációnak sikerül elérnie. Tesveeré volt a legrosszabb. Az öreg a püspök vállára terítette a pokrócot.

— Nem tudom meghallani őt — mondta rekedt hangon Tesveer. — Ez jelentheti, hogy túl messze van. Folyton erre gondolok. Talán valahol odakint van. Mérföldekre innen!

Lu-Tze mosolygott és biccentett.

— Megint meg fog történni az egész. Ő sose mondta senkinek, hogy csináljon valamit. Vagy ne csináljon valamit. Nem törődött!

Lu-Tze újfent mosolygott és biccentett. A foga sárga volt. Ami azt illeti, már a kétszázadik fogsort viselte.

— Törődnie kellett volna.

Lu-Tze ismét eltűnt a maga sarkában, és visszatért egy, valamiféle teával teli, lapos tállal. Biccentett és mosolygott és odakínálta Tesveernek, míg az el nem vette és nem kortyolt belőle. A teának olyan íze volt, mint a forró vízbe áztatott levendulának.

— Nem értesz semmit abból, amit mondok, igaz? — kérdezte Tesveer.

— Nem sokat — válaszolta Lu-Tze.

— Tudsz beszélni?

Lu-Tze az ajkához emelt egy aszott ujjat.

— Nagy titok — jelentette ki.

Tesveer ránézett a kis öregemberre. Mennyit tud róla? Mennyit tud róla bárki?

— Te beszélgetsz Istennel — mondta Lu-Tze.

— Honnan tudod?

— Jelek. Embernek, aki Istennel beszél, nehéz az élete.

— Igazad van! — Tesveer a csésze pereme fölött Lu-Tzéra meredt. — Miért vagy itt? — kérdezte. — Te nem vagy omniai. Vagy ephebei.

— A Tengely közelében nőtt föl. Régen. Mostanra Lu-Tze idegen, bárhová megy. Így a legjobb. Vallásosságot tanult a templomban otthon. Most megy, ahol munka akad.