Terry Pratchett - Kisistenek

— Trágyát hordani és növényeket metszeni?

— Persze. Sose volt püspök vagy magas rangú fejes. Veszedelmes élet. Mindig lenni olyan ember, aki tisztogatja a templomi padokat vagy fölsöpör az oltár mögött. Senki sem háborgat hasznos ember. Senki sem háborgat kisember. Senki sem emlékszik a neve.

— Ez volt az, amit tenni akartam! De az én esetemben nem működik.

— Akkor keress másik utat! Templomban tanultam. Agg mester tanított. Amikor baj van, mindig fölidéz agg és tiszteletreméltó mester bölcs szavait.

— Mik voltak azok?

— Agg mester mond: „Az a fiú ott! Mit eszik? Remélem, eleget hoztál mindenkinek!” Agg mester mond: „Te rossz fiú! Miért nem csinál meg házifeladat?” Agg mester mond: „Melyik fiú nevetgél? Nem megmond melyik fiú nevetgél, egész dodzsó marad itt iskola után!” Amikor fölidéz ezek a bölcs szavak, semmi sem tűnik annyira rossznak.

— Mit tegyek? Nem hallom őt !

— Azt teszed, amit tenned kell. Ha tanultam bármi, az, teljesen egyedül kell megtenned az utat.

Tesveer átölelte a térdét.

— De ő nem mondott nekem semmit! Honnan van az a rengeteg bölcsesség? Az összes többi próféta parancsolatokkal tért vissza!

— Honnét szedték őket?

— Én… azt hiszem, hogy ők eszelték ki mind.

— Te is vedd őket ugyanonnan.

— Te ezt filozófiának nevezed? — üvöltötte Didaktülosz, botját lóbálva.

Urna megtisztította a kart a homoköntőforma darabkáitól.

— Hát… természet filozófia — mondta.

A bot puffanva csapott le a Mozgó Teknőc véknyára.

— Sose tanítottam neked ilyesmit! — kiabálta a filozófus. — A filozófia feladata jobbá tenni az életet!

— Ez egy csomó ember számára jobbá fogja tenni — jelentette ki nyugodtan Urna. — Segíteni fog egy zsarnok megdöntésében.

— És aztán? — firtatta Didaktülosz.

— És aztán mi lesz?

— És aztán darabokra fogod szedni, mi? — tudakolta az öregember. — Széttöröd? Leszeded a kerekeket? Megszabadulsz az összes vascövektől? Elégeted a terveket? Igen? Amikor ellátta a dolgát, igen?

— Nos… — kezdte Urna.

— Aha!

— Aha mi? És akkor mi van, ha megtartjuk? Majd az… elrettentés eszköze lesz más zsarnokoknak!

— Azt hiszed, a zsarnokok nem fogják megépíteni ezeket úgyszintén?

— Hát… tudok nagyobbakat építeni! — ordította Urna.

Didaktülosz megrogyott. — Igen — ismerte el. — Semmi kétség, tudsz. Szóval akkor minden rendben. Nahát! Még elgondolni is, hogy én itt aggódtam. És most… azt hiszem, megyek és lepihenek valahol…

Összegörnyedtnek és — hirtelen — öregnek tűnt.

— Mester? — szólalt meg Urna.

— Ne „mesterezz” engem! — felelte Didaktülosz, kitapogatva útját a pajtafalak mentén az ajtóhoz. — Látom, hogy te már tudsz minden nyavalyás dolgot, ami tudható az emberi természetről. Hah!

A Nagy Isten Om lecsúszott egy öntözőcsatorna oldalán és a hátán landolt az árok alján lévő gyomok közt. Szájával megragadva egy gyökeret, egy erőteljes rántással talpra állította magát.

Tesveer gondolatainak formája előre-hátravillózott az elméjében. Nem tudta kivenni a tényleges szavakat, de nem is volt rá szüksége annál jobban, mint amennyire látnod kell a hullámokat ahhoz, hogy tudd, merre folyik a folyó.

Néha, amikor az alkonyatban csillogó pontként megpillantotta a Citadellát, megpróbálkozott visszakiabálni saját gondolait olyan hangosan, amennyire csak telt tőle:

— Várj! Várj! Nem akarhatod azt tenni! Elmehetnénk Ankh-Morporkba! A lehetőségek hazájába! Az én eszemmel és a te… veled, a világ a lábainknál hever! Miért elvesztegetni mindent…

És aztán egy újabb barázdába siklott le. Egyszer-kétszer a sast is látta, mindörökkön körözve.

— Miért tennéd a kezed darálóba? Ez a hely megérdemli Vorbist! A birkák megérdemlik , hogy vezessék őket!

Ilyen volt akkoriban is, amikor a legis-legelső hívét halálra kövezték. Na persze, akkorra már tucatjával akadtak további hívői. De azért szívet tépő volt. Kiborító. Sose felejted el az első hívőd. Ő ad neked alakot.

A teknősbékák nincsenek jól felszerelkezve terepnavigáláshoz. Ahhoz hosszabb lábak vagy sekélyebb árkok kellenek.

Om úgy becsülte, hogy egyenes vonalban kevesebb mint egyötöd mérföldet tesz meg egy óra alatt, és a Citadella legalább húsz mérföldnyire van tőle. Hébe-hóba jó időt ért el egy olajfaliget fái közt, de ezt aztán több mint kiegyenlítették a sziklás talaj meg a földeket elválasztó sövények.

Egész idő alatt, miközben szélsebesen jártak a lábai, Tesveer gondolatai úgy zümmögtek a fejében, mint egy távoli méhecske.

Újra megpróbálta elkiabálni a véleményét.

— Mid van neked? Neki van egy egész hadserege! Van neked hadsereged? Hány hadosztály áll rendelkezésedre?

De az ehhez hasonló gondolatok energiát igényeltek és bizony, véges a hozzáférhető energiamennyiség egy teknősbékában. Talált egy fürt lehullott szőlőt, és addig falta mohón, míg a szőlőlé ellepte a fejét, de ez nem hozott különösebb változást.

És aztán beesteledett. Az éjszakák itt nem voltak annyira hidegek, mint a sivatagban, de olyan melegek se, mint a nappal. Éjjel, ahogy lehűl a vére, le fog lassulni. Nem lesz képes olyan gyorsan gondolkozni. Vagy olyan gyorsan közlekedni.

Máris hőt veszít. A hő sebességet jelent.

Fölvonszolta magát egy hangyabolyra…

— Meg fogsz halni! Meg fogsz halni!

…és lesiklott a túloldalán.

A Cenobiarcha-Próféta beiktatásának előkészületei már sok-sok órával virradat előtt megkezdődtek. Először is, és az ősi hagyományoknak nem megfelelően, Szuros Esperes és néhány kollégája nagyon gondosan átkutatta a templomot. Drótakadályokat keresnek és bedöfködtek minden sarokba elrejtőzött íjászok után. Habár fordítva volt becsavarodva, Szuros Esperesnek srófra járt az esze. Elküldött néhány osztagot a városba is, hogy a szokásos gyanús személyeket összeszedjék. A Kvizíció mindig célszerűnek tartotta, hogy néhány gyanúsítottat szabadlábon hagyjon. Akkor tudod, hol találod őket, amikor szükséged van rájuk.

Ezután egy tucat alacsonyabb rangú pap érkezett, hogy meggyóntassa a helyszínt és kiűzzön minden afritot, dzsinnt és ördögöt. Szuros Esperes kommentár nélkül figyelte őket. Sosem volt személyes kapcsolata természetfölötti lényekkel, de tudta, mit tesz egy jól irányzott nyílvessző egy gyanútlan hassal.

Valaki megütögette a bordáit. Elakadt a lélegzete a valós élet hirtelen bekapcsolódásától gondolatmenetébe, és ösztönösen a tőre után kapott.

— Ó — mondta.

Lu-Tze biccentett és mosolygott és söprűjével mutatta, hogy Szuros Esperes egy olyan padlódarabon áll, amit ő, Lu-Tze szeretne fölsöpörni.

— Helló, te kis, rémes, sárga bolond — üdvözölte Szuros Esperes.

Biccentés, mosoly.

— Sose szólsz egy nyavalyás szót se, mi? — firtatta Szoros Esperes.

Mosoly, mosoly.

— Idióta.

Mosoly. Mosoly. Szemmel tartás.

Urna hátralépett.

— Már most — kérdezte —, biztos vagy benne, hogy mindent megjegyeztél?

— Nyugi — válaszolta Szimónia, aki a Teknőc nyergében ült.

— Mondd el nekem még egyszer! — kérte Urna.

— Fölfűtjük-a-tűzszekrényt — felelte Szimónia. — Aztán-amikor-a-vörös-tű-XXVI-re-mutat, fordítsd-el-a-rézcsapot; amikor-megszólal-a-bronzsíp, húzd-meg-a-nagy-fogantyút. És a kötelek húzkodásával kormányozzuk.