Terry Pratchett - Kisistenek

— Rendben — mondta Urna. De még mindig habozni látszott. — Ez egy precíziós eszköz — közölte.

— És én hivatásos katona vagyok — vágta rá Szimónia. — Nem pedig babonás paraszt.

— Hogyne, hogyne. Nos… ha biztos vagy benne…

Maradt idejük arra, hogy néhány befejező vonással kiegészítsék a Mozgó Teknőcöt. Fűrészes széle lett a teknőnek és vastüskék kerültek a kerekekre. És persze a fáradt gőzt kivezető cső… egy kissé bizonytalan volt a fáradt gőzt kivezető csővel kapcsolatban.

— Ez csupán egy eszköz — vélekedett Szimónia. — Nem jelent gondot.

— Hát akkor, adj nekünk egy órát! Akkorra kellene a Templomhoz érj, amikorra sikerül kinyitnunk a kaput.

— Rendben. Értettem. Akkor menjetek! Fergmen őrmester tudja az utat.

Urna rápillantott a gőzcsőre, és ajkába harapott. Fogalmam sincs, miféle hatása lesz az ellenségre, gondolta, de engem halálra rémít.

Tesveer fölébredt, vagy legalábbis abbahagyta a próbálkozást az elalvással. Lu-Tze már elment. Valószínűleg söpör valahol.

Keresztülbaktatott az elhagyatott folyosókon a novíciusok részlegébe. Órákba telik, míg az új Cenobiarchát megkoronázzák. Először tucatnyi szertartást kell lebonyolítani. Mindenki, aki számít, ott lesz a Helyen és azt körbevevő árkádok alatt, ahogy az a sokkal számosabb embertömeg is, akik nem igazán valakik. A sextusok üresek voltak, a végtelen imák elzengetlen maradtak. A Citadella akár halottnak is tűnhetett volna, ha nincs a sok tízezer, csöndben lévő ember végtelen, meghatározhatatlan háttérmoraja. Napfény szűrődött le a világítóaknákon.

Tesveer még sohasem érezte magányosabbnak magát. A pusztaság ehhez képest ünnepi mulatság. Múlt éjjel… múlt éjjel, Lu-Tzéval, minden olyan világosnak tűnt. Múlt éjjel kedve volt szembeszállni Vorbisszal, akkor és ott. Múlt éjjel úgy látszott, van esély. Minden lehetséges volt múlt éjjel. Ez a gond a múlt éjjelekkel. Mindig követi őket a ma reggel.

Kibaktatott a konyhaszintre, és aztán a kinti világba. Akadt ott egy-két szakács, a húsból, kenyérből és sóból álló szertartásos étkezést készítve épp elő, de egyáltalán nem figyeltek rá.

Leült odakint az egyik mészárszék mellett. Tudta, van valahol egy hátsó ajtó errefelé. Valószínűleg senki sem állítaná meg, ma nem, ha kisétálna. A mai napon a bejövő, nem kívánatos személyeket fogják lesni.

Elmehetne. A pusztaság egész kellemesnek tűnt, eltekintve a szomjúságtól és éhségtől. Úgy rémlett, Szt. Ungulant a maga őrültségével és gombáival pont megfelelően él. Nem számít, ha áltatod magad, föltéve, hogy nem engeded meg magadnak, hogy ezt tudd és jól csinálod. Az élet annyival egyszerűbb a sivatagban.

Ám egy tucat őr állt a kapunál. Szenvtelen kinézettel. Tesveer visszament a székéhez, amit eldugtak egy sarokba, és komoran meredt a földre.

Ha Om élne, egész biztosan küldene egy jelet?

Tesveer szandálja mellett egy rács megemelte magát néhány hüvelykre, és félrecsúszott. A fiú rámeredt a lyukra.

Megjelent egy csuklyás fej, visszabámult, és újra eltűnt. Földalatti suttogás hallatszott. A fej ismét fölbukkant, és egy test követte. Fölhúzta magát a macskakövekre. Hátralökte a csuklyát. A férfi cinkosan Tesveerre vigyorgott, ajkához érintette az ujját, és aztán, figyelmeztetés nélkül, rávetette magát az erőszak szándékával.

Tesveer elgurult a macskaköveken, és vadul fölkapta a kezét, amikor meglátta a fém csillanását. Egy koszos kéz tapadt a szájára. Egy késpenge drámai és nagyon végső sziluettje rajzolódott ki a fényben…

— Ne!

— Miért ne? Azt mondtuk, az lesz az első teendőnk, hogy megölünk minden papot!

— Ezt nem!

Tesveer megkockáztatta tekintete oldalra forgatását. Bár a lyukból kiemelkedő második alak is mocskos köntöst viselt, nem lehetett eltéveszteni a festőecset-frizurát.

Megpróbált megszólalni: — Urna?

— Te csak fogd be a szád! — intette a másik férfi, a kést Tesveer torkához szorítva.

— Tesveer? — csodálkozott Urna. — Te élsz?

Tesveer tekintetét foglyul ejtőjéről Urnára emelte olyan módon, amiről remélte, jelzi, hogy túl korai lenne állást foglalnia e kérdésben.

— Ő oké — jelentette ki Urna.

— Oké? De hiszen pap!

— De a mi oldalunkon áll. Ugye, Tesveer?

Tesveer megpróbált bólintani és azt gondolta: én ott állok mindenki oldalán. De jó lenne, csak egyszer, ha valaki az enyémen állna.

A kéz lekerült a szájáról, ám a kés maradt a torkán. Tesveer rendes körülmények közt elővigyázatos gondolkodási folyamatai kénesőként megiramlottak.

— A Teknőc Mozog? — reszkírozta meg.

A kés visszahúzódott, noha nyilvánvaló kelletlenséggel.

— Nem bízom benne — nyilatkozta a férfi. — Legalább a lyukon le kellene lökjük.

— Tesveer közénk tartozik — állította Urna.

— Úgy van. Úgy van — erősítette meg Tesveer. — Ti melyik oldal vagytok?

Urna közelebb hajolt.

— Hogy van a memóriád?

— Sajnos, remekül.

— Nagyszerű. Nagyszerű. Huh. Jó ötlet lenne, ha nem kerülnél bajba, hallod-e… ha valami történik. Emlékezz a Teknőcre! Na persze, hogyisne tennéd.

— Miféle valami?

Urna megveregette a vállát, amitől egy pillanatra Vorbis jutott Tesveer eszébe. Vorbis, aki a fejében sohasem érintkezett más személlyel, nagyon szerette rátenni a kezét másokra.

— Az a legjobb, ha nem tudod, mi történik — vélekedett Urna.

— De hiszen nem tudom, mi történik — protestált Tesveer.

— Helyes! Ez az!

A tagbaszakadt férfi késével intett a sziklába vezető alagutak irányába.

— Most megyünk vagy mi? — tudakolta.

Urna utána szaladt, aztán megtorpant, és megfordult.

— Légy résen! — intette. — Szükségünk van arra, ami a fejedben van!

Tesveer nézte, ahogy távoznak.

— Nekem is — motyogta.

És aztán megint magára maradt.

De azt gondolta: Várjunk csak! Nem muszáj egyedül legyek. Püspök vagyok. Legalább megnézhetem. Om nincs többé, és a világnak hamarosan vége, szóval ennyi erővel akár meg is nézhetem, hogyan következik be.

Csattogó szandállal, Tesveer futni kezdett a Hely felé.

A futók átlósan mozognak. Ez az oka, amiért gyakorta fölbukkannak ott, ahol nem számítanak rájuk a királyok.

— Te istenverte idióta! Ne menj oda !

A nap már jócskán fönn járt az égen. Ami azt illeti, alighanem lenyugvóban volt, amennyiben Didaktülosz teóriái a fénysebességről helyesek, ám a relativitás esetében a megfigyelő szemszöge nagyon fontos, és Om szempontjából a nap aranylabda volt egy lángolóan narancssárga égen.

Fölvonszolta magát egy újabb meredeken, és fátyolos tekintettel bámult a távoli Citadellára. Lelki szemei előtt ki tudta venni az összes kisisten gúnyolódó hangját.

Azok ugyanis nem szeretik az olyan istent, aki elbukott. Egyáltalán nem szeretik az ilyesmit. Ez mindnyájukra szégyent hoz. A halandóságra emlékezteti őket. Ki fogják taszítani a mélysivatagba, ahová soha senki nem megy. Örökre. Míg világ a világ.

Om megborzongott a teknőjében.

Urna és Fergmen fesztelenül bandukoltak át a Citadella alagútjain, azt a fajta fesztelen járásmódot alkalmazva, amely, ha lett volna ott valaki, hogy érdeklődhessen, másodperceken belül részletes és nyílhegyes figyelmet keltett volna irántuk. Ám arrafelé csupán olyanok akadtak, akik létfontosságú feladatokat láttak el. Ráadásul, nem jó ötlet túl erősen megbámulni az őröket, mert esetleg visszabámulnak.