Terry Pratchett - Kisistenek

Most viszont nem volt mit meghallani.

Akár magához is beszélhet és hallgathatja magát.

Mint Vorbis.

Nem tudott szabadulni ettől a gondolattól. Olyan tudat, mint a vasgolyó, azt mondta Om. Semmi se ki, se be. Szóval Vorbis mást sem tud hallani, csak saját lelke távoli visszhangját. És a távoli visszhangokból fogja kikovácsolni Vorbis Könyvét, és Tesveer azt gyanította, tudja, hogy mik lesznek a parancsolatok. Lesz benne szó szent háborúkról meg vérről meg keresztes hadjáratokról meg vérről meg jámborságról meg vérről.

Tesveer, ostobának érezve magát, fölkelt. De ezek a gondolatok csak nem távoztak.

Ő most püspök, de nem tudja, mit csinálnak a püspökök. Csak messziről látta őket, ellibegve, mintha földhözragadt fellegek lennének. Csupán egyetlen dolog volt, amiről úgy érezte, tudja, hogyan kell csinálni.

Valami pattanásos fiú kapálta a veteményeskertet. Elképedve nézett Tesveerre, amikor az elvette a kapát és elég balga volt ahhoz, hogy megpróbálja egy pillanatig nem elereszteni.

— Én püspök vagyok, tudod — intette Tesveer. — Különben is, nem jól csinálod. Eredj és csinálj valami mást!

Tesveer ádázul döfködte a gyomokat a palánták körül. Mindössze néhány hétig volt távol, és máris zöld fátyol lepte el a talajt.

Te püspök vagy. Mert jól viselkedsz. És itt a vasteknőc. Ha netalán rossz lennél. Mert…

…ketten voltak a sivatagban, és Om csak egyikükkel beszélt.

Ez így még nem merült föl eddig Tesveerben.

Om szólt hozzá. Bár kétségkívül nem azokat a dolgokat mondta, amiket a Nagy Próféták szerint mondott. Talán soha nem is mondott olyasmiket…

Folytatta a munkát egész a sor végéig. Aztán elrendezte a babindákat.

Lu-Tze gondosan figyelte Tesveert a trágyadombok melletti kicsiny fészeréből.

Egy újabb pajta következett. Urna mostanában rengeteg pajtában fordult meg.

Egy szekérrel kezdtek, és egy csomó időt fektettek abba, hogy amennyire lehet, csökkentsék a súlyát. A fogaskerék-áttétel gondot jelentett. Nagyon sokat gondolkozott a fogaskerekekről. A gömb sokkal gyorsabban akart forogni, mint amilyen gyorsan a kerekek pörögtek. Ez valószínűleg jó metaforája lehetne valaminek.

— És nem tudom rávenni, hogy visszafelé forogjon — kesergett.

— Ne aggódj! — biztatta Szimónia. — Nem is kell visszafelé forognia. Mit szólnál páncélburkolathoz?

Urna szórakozottan körbelegyintett műhelyében.

— Ez egy falusi kovácsműhely! — szögezte le. — Ez az izé húsz láb hosszú! Zakharosz nem tud néhány láb szélességűnél nagyobb lemezeket készíteni. Megpróbáltam fölszögelni őket egy keretre, de az egyszerűen összeroskadt a súly alatt.

Szimónia ránézett a gőzkocsi vázára és a mellette fölhalmozott lemezek rakására.

— Voltál már csatában, Urna? — kérdezte.

— Nem. Lúdtalpam van. És nem vagyok nagyon erős.

— Tudod, hogy mi a teknősbéka?

Urna megvakarta a fejét. — Oké. A válasz nem egy kis csúszómászó teknőben, igaz? Mert te tudod , hogy azt ismerem.

— A pajzsteknősbékára gondoltam. Amikor megtámadsz egy erődöt vagy falat és az ellenség mindent, amije van, rád dobál, minden ember a feje fölött tartja a pajzsát hogy az… valahogy… beleilleszkedjen a körülötte lévő összes pajzsba. Rengeteg súlyt elbír.

— Egymást részben fedve — mormolta Urna.

— Mint a pikkelyek — tette hozzá Szimónia.

Urna tűnődve pillantott a szekérre.

— Egy teknősbéka — dünnyögte.

— És a faltörő kos? — tudakolta Szimónia.

— Ó, az nem gond — válaszolta Urna oda se figyelve. — Fatörzs csapszeggel a kerethez erősítve. Nagy, vas verőkos. Az csak bronzkapu, azt mondod?

— Igen. De nagyon nagy.

— Akkor alighanem üreges. Vagy öntött bronzlemezek fán. Én azt tenném.

— Nem tömör bronz? Mindenki azt mondja, hogy tömör bronz.

— Én is ezt mondanám.

— Bocsánat, uraim.

Egy jól megtermett férfi lépett elő. A palotaőrség egyenruháját viselte.

— Ez Fergmen őrmester — mutatta be Szimónia. — Igen, őrmester?

— Az ajtószárnyakat klaccsi acéllal vasalták meg. Amiatt a sok harc miatt a Hamis Próféta, Zog idején. És csak kifelé nyílnak. Mint a zsilipkapuk egy csatornán, értik? Ha löksz rajtuk, csak annál jobban összezárulnak.

— Akkor hogyan nyitják ki? — tudakolta Urna.

— A Cenobiarcha fölemeli a kezét, és Isten lehelete szétfújja a kapuszárnyakat — felelte az őrmester.

— Logikus értelemben gondoltam.

— Ó! Hát, az egyik esperes bemegy egy függöny mögé, és meghúz egy fogantyút. De… amikor lent a kriptáknál voltam őrségben, néha, volt ott egy terem… voltak ott csikorgások meg izék… hát, az ember hallotta, hogy víz zubog…

— Hidraulika — bólogatott Urna. — Gondoltam, hogy hidraulika lesz.

— Be tudsz oda jutni? — firtatta Szimónia.

— A terembe? Miért ne? Senki se törődik vele.

— Ki tudná nyitni a kaput nekünk? — kérdezte Szimónia.

— Hmm? — motyogta Urna.

Urna tűnődve dörzsölte az állát egy kalapáccsal. Úgy tűnt, teljesen el van merülve a saját gondolatvilágában.

— Azt kérdeztem, képes lenne Fergmen működtetni ezt a Hidra Ulrikát?

— Hmm? Ó. Nem hinném — jelentette ki bizonytalanul Urna.

— És te?

— Mi?

— Te képes lennél működtetni?

— Ó. Valószínűleg. Elvégre csak csövek meg nyomások. Ümm.

Urna még mindig töprengve bámulta a gőzszekeret. Szimónia jelentőségteljesen biccentett az őrmesternek, jelezve, hogy menjen innét, aztán megkísérelte azt a szellemi bolygóközi utazást, ami elengedhetetlen, ha el akar jutni abba a világba — bármi legyen is —, ahol Urna épp tartózkodik.

Ő is megpróbálkozott a szekér megtekintésével.

— Milyen hamar tudod elkészíteni az egészet?

— Hmm?

— Azt kérdeztem…

— Holnap késő estére. Ha végigdolgozzuk a ma éjszakát.

— De nekünk holnap hajnalra kell! Nincs időnk arra, hogy megbizonyosodjunk, működik!

— Működni fog első alkalommal — szögezte le Urna.

— Tényleg?

— Én építettem meg. Szóval tudom. Te tudsz mindent a kardokról meg lándzsákról meg izékről. Én pedig mindent tudok a dolgokról, amik körbe-körbe forognak. Elsőre működni fog.

— Jó. Nos, vannak más dolgok is, amiket meg kell tennem…

— Persze.

Urna egyedül maradt a pajtában. Merengve pillantott a kalapácsára, aztán a vasszekérre.

Ezek itt nem tudják, hogy kell tisztességesen bronzot önteni. A vasuk meg siralmas, egyszerűen siralmas. A rezük? Rémes. Úgy tűnt, képesek olyan acélt előállítani, amely egyetlen csapástól darabokra törik. Az évek során a Kvizíció kigyomlálta az összes jó kovácsot.

Megtett minden tőle telhetőt, ám…

— Csak azt ne kérdezzétek, mi lesz másodszorra vagy harmadszorra — jegyezte meg csöndesen magában.

Vorbis a kőszéken ült a kertjében, szétszórt papírokkal körülvéve.

— És?

A térdelő nem nézett föl. Két őr állt fölötte, kivont karddal.

— A Teknőc népség… a nép forral valamit — mondta rettegéstől sipító hangon.

— Persze, hogy azt teszik. Persze, hogy azt teszik — bólogatott Vorbis. — És mit forralnak?

— Van valamiféle… amikor szentesítenek, nagyuram, Cenobiarchaként… valamilyen eszköz, valami masina, ami magától megy… majd be fogja törni a Templom kapuját…

A hang elhalt.

— És hol van most ezt a szerkezet? — kérdezte Vorbis.