Terry Pratchett - Kisistenek

Vorbis kissé elfordította a fejét, oldalvást tekintve Tesveerre, mintha a saját arca mögé próbálna elbújni.

— A sivatagban a Nagy Isten Om szólt hozzám.

— Igen, uram. Szólt bizony. Minden nap.

— Erős, jóllehet egyszerű a hited, Tesveer. Amikor emberekről van szó, kitűnő az ítélőképességem.

— Igen, uram. Uram?

— Igen, Tesveerem?

— Nhemrot azt mondta, hogy te vezettél át engem a sivatagon, uram.

— Emlékszel, mit mondtam az alapvető igazságról, Tesveer? Persze, hogy emlékszel. Valóban, volt egy materiális sivatag, ám ott volt a lélek sivatagja is. Az én Istenem vezetett engem és vezettelek téged.

— Á. Igen. Értem.

A fejük fölött, a csigavonalban emelkedő pont, ami a sas volt, egy pillanatra mozdulatlannak látszott a levegőben. Aztán összehajtotta a szárnyát és zuhant…

— Sok minden adatott nekem a sivatagban, Tesveer. Sok mindent tanultam. Most pedig el kell mondjam a világnak. Ez a próféta kötelessége. Elmenni oda, ahol mások még nem jártak és elhozni annak igazságát.

…sebesebben, mint a szél, egész agya és teste csupán ködként létezett célja csupasz intenzitása körül…

— Nem számítottam arra, hogy ilyen hamar bekövetkezik. Ám Om irányította a lépteim. És most, hogy miénk a Cenobiarchia, mi majd… hasznát vesszük.

Valahol kint a domboldalakon a sas lecsapott, fölragadott valamit és a magasba tört…

— Én csak novícius vagyok, Vorbis nagyúr. Nem vagyok püspök, még ha mindenki annak is nevez.

— Meg fogod szokni.

Néha hosszú időbe telt, míg egy gondolat formát öltött Tesveer agyában, de most kezdett alakulni egy. Valami azzal kapcsolatban, ahogy Vorbis ült, valami a hangja élére vonatkozóan.

Vorbis fél tőle.

Miért tőlem? A sivatag miatt? Kit érdekel? Amennyire én tudom, mindig így esett — valószínűleg Tsonthaz szamara volt, ami cipelte őt a pusztaságban, ami vizet talált, ami halálra rúgott egy oroszlánt.

Ephebe miatt? Ki hallgatna meg? Kit érdekelne? Ő a Próféta és a Cenobiarcha. Simán meg is ölethetett volna. Bármit csinál, az helyes. Bármit mond, az igaz.

Alapvetően igaz.

— Van valami, amit meg szeretnék mutatni neked, ami esetleg mulattat — jelentette ki Vorbis fölállva. — Tudsz járni?

— Ó, igen. Nhemrot csak kedves akart lenni. Főleg leégés az egész.

Ahogy távolodtak, Tesveer megpillantott valamit, amit korábban nem vett észre. A Szent Gárda íjjal fölszerelt tagjai húzódtak meg a kertben. A fák árnyékaiban vagy a bokrok között — nem túl nyilvánvalóan, de nem is igazán rejtőzködve.

Lépcső vezetett a kertből a földalatti alagutak és termek labirintusába, amely a Templom, mi több, a teljes Citadella alatt húzódott végig. Nesztelenül, két gárdista sorakozott mögéjük tisztelettudó távolságban.

Tesveer követte Vorbist keresztül az alagutakon a kézművesek negyedéig, ahol hámorok és műhelyek csoportosultak egy széles, mély világítóakna köré. Füst és pára gomolygott föl a durva sziklafalak körül.

Vorbis egyenesen egy nagy alkóvhoz lépett, amely vörösen izzott a kovácsműhely tüzének fényében. Több munkás sereglett valami széles és görbe köré.

— Itt van — mondta Vorbis. — Mi a véleményed?

Egy teknőc volt az.

A vasöntők igen jó munkát végeztek, egész le a héj mintázatáig és a lábak pikkelyeiig. Az alkotás úgy nagyjából nyolc láb hosszú volt.

Tesveer kapkodó neszt hallott a fülében, amikor Vorbis megszólalt.

— Egyesek megmételyező zagyvaságokat beszélnek a teknőcökről, nem igaz? Azt hiszik, hogy egy Nagy Teknőc hátán élnek. Nos, akkor hadd haljanak meg rajta!

Tesveer most ki tudta venni a minden egyes vaslábhoz erősített bilincseket. Egy férfi, vagy egy nő, fekhet, roppant kényelmetlenül, a teknőc hátán, miközben kezét-lábát láncok feszítik ki szilárdan a csuklójánál és a bokájánál.

A fiú lehajolt. Igen, van alatta tűztér. A Kvizíció gondolkozásának némely vonása sosem változik.

Egy örökkévalóságba telik, amíg ilyen rengeteg vas a fájdalmat okozó pontig melegszik. Rengeteg idő van tehát eltűnődni a dolgokon…

— Mi a véleményed? — tudakolta Vorbis.

A jövő látomása villant át Tesveer agyán.

— Ötletes — felelte.

— És hasznos lecke lesz az összes többinek, akik kísértést éreztek, hogy letérjenek az igaz tudás ösvényéről — tette hozzá Vorbis.

— Mikor szándékozod, huh, szemléltetni?

— Biztos vagyok benne, hogy majd adódik alkalom — válaszolta Vorbis.

Amikor Tesveer fölegyenesedett, Vorbis olyan fürkészően meredt rá, hogy úgy nézett ki, mintha Tesveer gondolatait olvasná le a tarkójáról.

— És most, légy szíves, távozz — kérte Vorbis. — Pihenj, amennyit csak tudsz… fiam.

Tesveer lassan átvágott a Helyen, mélyen a számára szokatlan gondolkozásba merülve.

— 'Napot, Főtisztelendőséged!

— Máris hallottad?

Levágom-A-Saját-Kezem Himballah rávigyorgott langyos „jéghideg sörbet” standjának teteje fölött.

— A fáma beszéli — közölte. — Tessék, vegyen egy szelet klaccsi gyümölcskenyeret. Ingyen. Pálcikástul.

A Hely a szokásosnál zsúfoltabb volt. Még Himballah cukorkáit is vitték, mint a cukrot.

— Nagy ma a forgalom — jegyezte meg Tesveer szinte gondolkodás nélkül.

— A Próféta ideje, tudod — felelte Himballah —, amikor a Nagy Isten érzékelhetően jelen van a világban. És ha azt hiszed, most nagy a forgalom, néhány nap múlva már egy kecskét se lehet majd elejteni itt.

— Mi történik akkor?

— Jól vagy? Kissé nyúzottnak látszol.

— Mi történik akkor?

— A Törvények. Neked tudnod kell. Vorbis Könyve? Gondolom… — Himballah Tesveerhez hajolt — nem tudnál egy tippet adni, ugye? Gondolom, a Nagy Isten történetesen nem mondott semmi hasznosat a készétel-forgalmazó élelmiszeriparnak?

— Nem tudom. Azt hiszem, szeretné, ha az emberek több salátát termesztenének.

— Tényleg?

— Csak találgatok.

Himballah gonoszul vigyorgott. — Á, igen, de a te találgatásod. Egy biccentés ér annyit, mint egy döfés egy szúrós bottal a süket tevébe, ahogy mondani szokás. Furcsa módon, tudom is, hol tehetem a kezem néhány hektár jól öntözött földre. Talán meg kellene vennem most, még a tömeg előtt?

— Nem látok benne semmi károsat, Mr. Himballah.

Himballah közelebb oldalgott. Ez nem volt nehéz. Himballah mindenhová oldalgott. Még a rákok is úgy vélték, hogy Himballah oldalazva jár.

— Fura dolog — mondta. — Úgy értem… Vorbis?

— Fura? — kérdezett vissza Tesveer.

— Elgondolkoztatja az embert. Még Tsonthaz is minden bizonnyal ember volt, aki mászkált erre-arra, pont mint te meg én. Volt fülzsír a fülében, mint a közönséges népeknek. Fura dolog.

— Mi?

— Az egész.

Himballah újabb összeesküvői vigyort vetett Tesveerre, aztán eladott egy tál hummuszt egy feltört lábú zarándoknak, aminek megvásárlását az illető majd meg fogja bánni.

Tesveer elbandukolt a hálótermébe, ami üres volt a nap ezen szakában, lévén, hogy a hálótermekben lebzselést helytelenítették, abból kiindulva, hogy a kőkemény matracok jelenléte esetleg bűnös gondolatokat idéz elő. Kevéske tulajdona eltűnt a priccse melletti polcról. Alighanem van egy saját szobája valahol, bár ezt nem mondta neki senki.

Tesveer teljesen elveszettnek érezte magát.

Lefeküdt a priccsre, és, biztos, ami biztos, fohászt küldött Omhoz. Nem érkezett válasz. Korábban szinte egész életében nem jött válasz és az nem volt túl rossz, mert nem is számított rá. És előzőleg mindig megvolt az a vigasza, hogy Om talán hallotta, és egyszerűen nem méltóztatik bármit is mondani.