Terry Pratchett - Kisistenek

Tesveer a sivatagban állt, kivéve, hogy a homok olyan fekete volt, mint az ég és nem volt nap, bár minden ragyogó fényben fürdött.

Á, gondolta. Szóval ilyen az álmodás.

Emberek ezrei keltek át a sivatagon. Egyáltalán nem figyeltek rá. Úgy mentek, mintha fogalmuk se lenne arról, hogy egy tömeg közepén haladnak.

Megpróbált integetni nekik, de oda volt szögezve a helyhez. Megpróbált szólni, de a szavak elillantak a szájából.

És aztán fölébredt.

Az első dolog, ami meglátott, a fény volt, egy ablakon rézsútosan beesve. A fény háttere előtt pedig két kéz, a szent szarvak jelében emelkedve.

Némi nehézséggel, hisz a feje fájdalmat sikoltozott felé, Tesveer követte a kezeket a két kar mentén, ahol csatlakoztak, nem messze a lehajtott fej alatt…

— Nhemrot Testvér?

A novíciusok mestere fölnézett.

— Tesveer?

— Igen?

— Dicsértessék Om!

Tesveer a nyakát nyújtogatta, hogy körülnézhessen.

— Ő itt van?

— …itt? Hogy érzed magad?

— Én…

A feje fájt, a háta mintha tűzben égne és tompa sajgást érzett a térdében.

— Nagyon csúnyán leégtél a napon — magyarázta Nhemrot. — És nagyon randán beütötted a fejed esés közben.

— Milyen esés?

— …esés. A sziklákról. A sivatagban. A Prófétával voltál — világosította föl Nhemrot. — A Prófétával bolyongtál. Az én egyik novíciusom.

— Emlékszem… a sivatagra… — közölte Tesveer, óvatosan megtapogatva a fejét. — De… a… Próféta…?

— …Próféta. Azt beszélik, hogy püspök lehet belőled vagy akár Enmagam — büszkélkedett Nhemrot — Tudod, van rá precedens. A Legjámborabb Szt. Andrisból püspököt csináltak, mert együtt volt a sivatagban Tsonthaz Prófétával, pedig ő csak egy szamár volt.

— De én nem… emlékszem… semmilyen Prófétára. Csak én voltam ott meg… — Tesveer elhallgatott. Nhemrot ragyogott.

— Vorbis ?

— A legkegyesebben elmondott nekem mindent — tudatta Nhemrot. — Nagy megtiszteltetés rám nézve, hogy épp a Jajveszékelés Helyén voltam, amikor megérkezett. Pont a sextusi imák után. A Cenobiarcha épp távozóban volt… hát, ismered a szertartást. És akkor ott termett Vorbis. Por lepte és egy szamarat vezetett. Attól tartok, hogy te a szamár hátán lógtál keresztbe.

— Nem emlékszem szamárra — jegyezte meg Tesveer.

— …szamárra. Az egyik farmon szedte össze. Egész tömeg érkezett vele!

Nhemrot kipirult izgalmában.

— És Jhaddrát hirdetett egy hónapra meg dupla bűnbánatot és vezeklést, a Tanács pedig átadta neki a Botot és a Kötőféket, és a Cenobiarcha elment egy remetelakba Skantba!

— Vorbis a nyolcadik Próféta — ismételte el Tesveer.

— …Próféta. Természetesen.

— És… volt ott egy teknősbéka? Mondott bármit is egy teknősbékáról?

— …teknősbékáról? Mi köze a teknősbékáknak bármihez? — Nhemrot arca ellágyult. — De, persze, a Próféta mondta, hogy a nap hatással volt rád. Azt mondta, meg ne haragudj érte, hogy félrebeszéltél mindenféle fura dologról.

— Azt mondta?

— Három napig ült a betegágyad mellett. Igen… lelkesítő volt.

— Mennyi ideje… érkeztünk vissza?

— …vissza? Csaknem egy hete.

— Egy hete!

— Azt mondta, nagyon kifárasztott téged az utazás.

Tesveer a falra meredt.

— És megparancsolta, hogy vigyenek téged hozzá, amint teljesen visszanyered az öntudatod — értesítette Nhemrot. — Nagyon határozott volt ebben. — A hangszíne azt sugallta, hogy még most sem volt egészen bizonyos Tesveer tudatállapotát illetően. — Gondolod, hogy képes vagy járni? Szerezhetek néhány novíciust, hogy cipeljenek, ha inkább azt szeretnéd.

— Most azonnal mennem kell meglátogatni?

— …meglátogatni. Most rögtön. Gondolom, köszönetet akarsz neki mondani.

Tesveer a Citadella ezen részeit csak hallomásból ismerte. Még Nhemrot Testvér sem látta eddig őket. Bár őt kimondottan nem rendelték oda, mindazonáltal ment, sürgölődve-fontoskodva Tesveer körül, akit két izmos novícius vitt afféle hordszékben, amit rendes körülmények között a rangidős klerikusok roskatagabbja használt.

A Citadella közepén, a Templom mögött, volt egy fallal körülvett kert. Tesveer szakértő szemmel vizsgálta. Nem volt egy hüvelyknyi természetes termőföld sem a puszta sziklán — minden ásónyit, amelyekben ezek az árnyas fák nőttek, kézzel kellett ide fölcipelni.

Vorbis ott volt, körbevéve püspökkel meg Enmagamokkal. Fölnézett, amikor Tesveer közelgett hozzá.

— Á, az én sivatagi útitársam — jegyezte meg nyájasan. — És Nhemrot Testvér, azt hiszem. Testvéreim, szeretném tudomásotokra hozni, hogy szándékomban áll a mi Tesveerünket érseki méltóságra emelni.

A klerikusok felől az ámulat nagyon halk mormolása hallatszott, aztán egyvalaki torokköszörülése. Vorbis Treem Püspökre, a Citadella levéltárosára nézett.

— Nos, formailag még csak föl sincs szentelve — mondta Treem Püspök, láthatólag kétségek közt. — De persze mindnyájan tudjuk, hogy van erre precedens.

— Tsonthaz csacsija — vágta rá Nhemrot Testvér. Szájához kapta a kezét, és elvörösödött szégyenében és zavarában.

Vorbis mosolygott.

— A derék Nhemrot Testvérnek igaza van — közölte. — Aki úgyszintén nem volt fölszentelve, hacsak az alkalmassági feltételek nem voltak némiképp lazábbak akkoriban.

Ideges kaccantások kórusa hallatszott, ami mindig is fölhangzik olyan emberektől, akik állásuk és esetleg életük azon személy szeszélyének köszönhetik, aki épp most sütött el egy nem túl mulatságos viccet.

— Habár a szamárból csak püspököt fabrikáltak — folytatta „Halálvágyó” Treem Püspök.

— Olyan szerepkör, amelyre igencsak rátermett volt — szögezte le metsző hangon Vorbis. — És most, ti mindnyájan távoztok. Beleértve Nhemrot Alesperest is — tette hozzá. Nhemrot céklavörösből falfehér lett a váratlan előléptetéstől. — De Tesveer Érsek itt marad. Beszélgetni óhajtunk.

A klérus visszavonult.

Vorbis leült egy kőszékre egy bodzafa alatt. A bodza óriási volt, ősöreg, szinte nem is hasonlított kurta életű rokonaihoz a kerten kívül, bogyói érlelődtek.

A Próféta csak ült, a szék kőkarfájára támasztott könyökkel, összefont kézzel maga előtt és hosszú, habozó pillantást vetett Tesveerre.

— Te… fölépültél? — kérdezte végül.

— Igen, uram — válaszolta Tesveer. — De, uram, én nem lehetek püspök, én még csak nem is…

— Biztosíthatlak, hogy az állás nem kíván túl sok intelligenciát — állította Vorbis. — Ha kívánna, a püspökök nem lennének képesek ellátni.

Újabb hosszú csönd következett.

Amikor Vorbis legközelebb megszólalt, olyan volt, mintha minden szót óriási mélységből csörlőzne föl.

— Egyszer beszéltünk, nem igaz, a valóság természetéről?

— Igen.

— És arról, hogy milyen gyakran az, amit fölfogunk, nem azonos az alapvető igazsággal?

— Igen.

Újabb szünet. Magasan a fejük fölött egy sas körözött, teknősbékákat keresve.

— Biztos vagyok benne, hogy zavaros emlékeid vannak vándorlásunkról a pusztaságban.

— Nem.

— Ez természetesen várható is. A nap, a szomjazás, az éhség…

— Nem, uram. A memóriám nem zavarodik össze könnyen.

— Ó, igen. Már emlékszem.

— Ahogy én is, uram.