Terry Pratchett - Kisistenek

Tesveer elméje úgy lángolt Om érzékleteiben, akár egy világítótorony. Mindenkiben, aki minőségi időt tölt el istenekkel, keletkezik egy jó adag őrület, és most az űzte a fiút.

— Túl korai! — visította Om. — Követőkre van szükséged! Nem lehetsz csak te ! Nem tudod egyedül megcsinálni! Először tanítványokat kell szerezned!

Szimónia megfordult, hogy végigtekintsen a Teknőc teljes hosszán. Harminc, nagyon aggodalmas kinézetű férfi kuporgott a teknő alatt.

Egy káplár szalutált.

— A tű odaért, őrmester.

A rézsíp sípolt.

Szimónia fölkapta a kormányzó köteleket. Ilyen kell legyen a háború, gondolta. Semmi bizonytalanság. Még néhány Teknőc, mint ez, és soha senki nem fog többé harcolni.

— Fölkészülni — mondta.

Keményen megrántotta a nagy emelőrudat.

A törékeny fém reccsenve kettéroppant a kezében.

Adjatok bárkinek egy elég hosszú emelőt, és megváltoztathatja a világot. A gondot a megbízhatatlan emelők jelentik.

A Templom rejtett vízvezeték-hálózatának mélyén Urna szilárdan befogott egy bronzcsövet a villáskulcsával, és óvatosan megfordította a csavaranyát. Az ellenállt. A filozófustanonc helyzetet változtatott, és nyögött, amikor nagyobb nyomást alkalmazott.

Egy kis, szomorú fémes nesszel, a cső elfordult… és eltört…

Víz lövellt ki, Urnát arcon csapva. A férfi elejtette az eszközt, és megpróbálta eldugaszolni az áradatot kezével, de az kispriccelt az ujjai közt, és lecsörgedezett a csatornán az egyik súly felé.

— Állítsd meg! Állítsd meg! — kiabálta Urna.

— Mi? — kérdezte Fergmen több lábbal alatta.

— Állítsd meg a vizet!

— Hogy?

— A cső eltört!

— Azt hittem, ezt akartuk csinálni?

— De nem most!

— Hagyd abba a kiabálást, miszter! Errefelé őrök vannak!

Urna hagyta egy pillanatig kiömleni a vizet, amíg kikecmergett a köntöséből, és aztán begyömöszölte az elázott anyagot a csőbe. Az némi erővel újra előlövellt, és nedvesen csapódott az ólomnyíláshoz, amin lecsúszva eltömte a csövet, mely a súlyokhoz vezetett. A víz fölhalmozódott mögötte, aztán kiömlött a padlóra.

Urna a súlyra pillantott. Az még csak meg sem moccant.

A filozófustanonc kissé megnyugodott. Na most, föltéve, hogy még mindig van elegendő víz a súly lesüllyesztéséhez…

— Ti ketten… ne mozduljatok!

Urna, megálló ésszel, körülnézett.

Egy nehézkes alkatú, fekete csuhát viselő férfi állt a megvénült ajtóban. Mögötte egy őr sokatmondó modorban szorongatta a kardját.

— Ki vagy? És mit keresel itt?

Urna csak egy pillanatig habozott.

Mutogatott a villáskulccsal.

— Hát, az ágyazat az, nem igaz — felelte. — Nálatok döbbenetes a szivárgás az ágyazat körül. Elképesztő, hogy még egyben van.

A férfi belépett a terembe. Egy pillanatig bizonytalanul nézett Urnára, aztán figyelmét az ömlő csőre fordította. És aztán vissza Urnára.

— De te nem… — kezdte.

Megpördült, amikor Fergmen keményen megütötte az őrt egy törött csődarabbal. Amikor visszafordult, Urna villáskulcsa tiszta erővel a gyomrába csapódott. Urna nem volt erős, de a villáskulcs hosszú volt, és az emelőhatás jól ismert elvei elvégezték a többit. A férfi kétrét görnyedt, aztán hátratántorgott, neki az egyik súlynak.

Ami eztán történt, befagyott időben zajlott le. Szuros Esperes támasztékot keresve megmarkolta a nehezéket. Az nehézkesen lesüllyedt, a férfi többletfontjai hozzáadódtak a víz súlyához. Az esperes karmaival magasabbra kapott. A nehezék továbbsüllyedt, a gödör pereme alá ereszkedve. Szuros ismét egyensúlyi helyzetet keresett, ám ezúttal a friss levegő ellenében és hanyatt-homlok rázuhant a hulló súly tetejére.

Urna látta az esperes arcát, amint fölnéz rá, miközben a nehezék alászállt a homályba.

Egy emelővel meg tudná változtatni a világot. Hát, az emelő egész biztos megváltoztatta a világot Szuros Esperes számára. Az szüntette meg a világ létezését.

Fergmen az őr fölött állt, fölemelt csővel.

— Ezt ismerem — mondta. — Majd adok én neki egy jó kis…

— Azzal te most ne törődj!

— De…

Fölöttük a kapcsolószerkezet működésbe zörrent. A távolból hallatszott, amint bronz csikordul bronzon.

— Tűnjünk el innen! — javasolta Urna. — Csak az istenek tudják, hogy mi történik odafönn.

És ütések zuhogtak a mozdulatlan Mozgó Teknőc teknőjére.

— A francba! A francba! A francba! — üvöltötte Szimónia ismét odasózva rá. — Mozdulj! Megparancsolom, hogy mozdulj! Hát nem érted a világos ephebei beszédet! Mozogj!

A moccanatlan gép gőzt eregetett, és csak gubbasztott.

És Om fölhúzta magát egy kis domb meredekén. Akkor hát erre kerül a sor. Mostanra csupán egyetlen útja maradt a Citadellába jutásnak.

Az esély egy-a-millióhoz, ha mázlija van.

És Tesveer ott állt az óriási kapu előtt, teljesen megfeledkezve a tömegről és a pusmogó őrökről. A Kvizíció bárkit őrizetbe vehetett, ám az őrök nem voltak biztosak abban, mi történik veled, ha letartóztatsz egy érseket, pláne olyat, akit a Próféta az egészen közeli múltban még kegyelt.

Csak egy jelet, gondolta Tesveer koponyája magányában.

A kapuszárnyak megremegtek és lassan kitárultak.

Tesveer előrelépett. Immár nem volt teljesen tudatánál, semmiféle logika szerint, ahogy azt normális emberek értelmezik. Csupán egy parányi része volt még mindig képes rátekinteni elmeállapotára és azt gondolni: talán a Nagy Próféták egyfolytában így érezték maguk.

A templomban lévő ezrek tanácstalanul tekintgettek körbe. Az alacsonyabb rangú Enmagamok kórusa félbehagyta a kántálást. Tesveer végigment a padsorok közti folyosón, az egyetlen eltökélt ember a hirtelen megzavarodott sokadalomban.

Vorbis a templom közepén állt, a kupola boltozata alatt. Őrök iramodtak Tesveer felé, de Vorbis egy gyöngéd, ám igen határozott mozdulattal fölemelte kezét.

Most már el tudott jutni Tesveer agyáig a jelenet. Ott volt Tsonthaz pásztorbotja, Abbys köpönyege és Cena saruja. És, a kupolát tartva, az első négy próféta masszív szobra. Még sosem látta őket. Csak hallott róluk, gyermekkora minden egyes napján.

És most mit jelentenek ők? Nem jelentenek semmit. Semmi sem jelent semmit, ha Vorbis a Próféta. Semmi sem jelent semmit, ha a Cenobiarcha olyan ember, aki nem hall semmi mást saját feje belső terében, csak a saját gondolatait.

Tudatában volt annak, hogy Vorbis kézmozdulata nem pusztán megállította az őröket, jóllehet azért csak körbevették őt, mint valami élő sövény. A gesztus a templomot is megtöltötte csönddel. Amit Vorbis tört meg:

— Á! Az én Tesveerem. Korábban hiába kerestünk téged. És most még te is itt vagy…

Tesveer megállt néhány lábnyira Vorbistól. Annak lendülete… akármi volt is… ami áthajtotta őt a kapun, mostanra elapadt.

Most már nincs más, csak Vorbis.

Mosolyogva.

Tesveer azon része, amely még mindig képes volt gondolkodni, ezt gondolta: nincs semmi, amit mondhatnál. Senki sem fog meghallgatni. Senki sem fog törődni vele. Nem számít, mit mondasz az embereknek Ephebéről meg Dorgal Testvérről meg a sivatagról. Az nem lesz alapvetően igaz.

Alapvetően igaz. Ez az, amivé a világ lesz, benne Vorbisszal.

Vorbis megkérdezte: — Valami baj van? Valamit szeretnél mondani?

A feketén fekete szempár megtöltötte a világot, mint két sírgödör.