Terry Pratchett - Kisistenek

Tesveer tudata föladta, és Tesveer teste vette át az irányítást. Visszahúzta a kezét, és fölemelte, észre sem véve az őrök hirtelen rohamát előre.

Látta, hogy Vorbis elfordítja az orcáját és mosolyog.

Tesveer megtorpant, és leengedte a kezét.

Azt felelte: — Nem. Nem fogok.

Aztán, először és utoljára, tényleg földühödni látta Vorbist. Akadtak korábban alkalmak, amikor az esperes mérges lett, de az olyasmi volt, amit az agy irányított, be- illetve kikapcsolható, ahogy hozza a szükség. Ez valami más volt, valami fékevesztett. És csupán egy szempillantásig villant át Vorbis arcán.

Amikor az őrök marka rázárult Tesveerre, Vorbis előrelépett, és megveregette a fiú vállát. Egy pillanatig Tesveer szemébe nézett, és aztán halkan ezt mondta:

— Verjétek félig agyon és égessétek el egészen.

Egy Enmagam szóra nyitotta a száját, de aztán észrevette Vorbis arckifejezését.

— Most azonnal tegyétek!

A csönd világa. Idefönn nincs hang, csak a szél süvítése át a tollakon.

Idefönn a világ kerek, szalagnyi tenger övezi. A nézőpont láthatártól láthatárig terjed, a nap közelebb van.

És mégis, lenézve, alakokat keresve…

…lenn a megművelt földeken a pusztaság szélén… egy kis dombon…

…egy parányi, mozgó kupola, nevetségesen védtelen…

Nincs hang, csak a szél süvítése át a tollakon, ahogy a sas behúzza a szárnyát és alászáll, mint egy nyíl, a világ a kis, mozgó alak körül forog, amely a sas mindösszes figyelmének középpontja.

Közelebb és…

…kiengedni a karmokat…

… markolás …

…és emelkedés…

Tesveer kinyitotta a szemét.

A háta csupán gyötörte. Már réges-régen hozzászokott a fájdalom kikapcsolásához.

De kifeszítve feküdt egy felületen, kezét-lábát hozzáláncolták valamihez, amit nem láthatott. Odafönt az ég. A templom égnek meredő homlokzata az egyik oldalon.

Fejét kissé elfordítva meg tudta pillantani a néma sokaságot. És a vasteknőc barna fémét. Füstszagot érzett.

Valaki épp szorosabbra húzta a béklyót a kezén. Tesveer odanézett az inkvizítorra. Na most, mi is volt az, amit mondania kell? Ó, igen.

— A Teknőc Mozog? — motyogta.

A férfi sóhajtott.

— De nem ez, cimbora — mondta.

A világ forgott Om alatt, miközben a sas kereste a páncéltörő magasságot, és tudatát ostromolta a teknősbéka egzisztenciális rettegése az elszakadástól a talajról. Valamint Tesveer gondolatai, világosak, tiszták ennyire közel a halálhoz…

A hátamon fekszem és egyre nagyobb a forróság és meg fogok halni…

Óvatosan, óvatosan. Koncentrálni, koncentrálni . Bármelyik pillanatban elengedhet…

Om kinyújtotta hosszú, cingár nyakát, rámeredt a testre pont maga fölött, kiválasztotta, amiről azt remélte, nagyjából a megfelelő hely, átdugta a csőrét a karmok közti barna tollakon, és megragadta .

A sas pislogott. Soha egyetlen teknősbéka sem tette még ezt egy sassal, sehol másutt a történelemben.

Om gondolatai érkeztek a sas tudatának kicsiny, ezüstös világába:

— Na már most, nem akarjuk bántani egymást, ugye?

A sas megint pislogott.

A sasok sosem fejlesztettek ki sok képzelőerőt vagy előrelátást azon túl, ami szükséges a tudáshoz, hogy egy teknőc összezúzódik, amikor leejted a sziklákra. De ez a példány kezdett kialakítani egy mentális képet arról, hogy mi történik akkor, amikor elengedsz egy nehéz teknősbékát, amely még mindig meghitten szorongatja egy lényeges részed.

A szeme könnybe lábadt.

Újabb gondolat osont a tudatába.

— Na most. Ha te úgy bánsz velem, huh, mint a hímes tojással, én is úgy bánok… a, huh, hímes tojásoddal. Megértetted? Ez fontos. Azt akarom, hogy tedd ezt…

A sas lebegett a forró sziklákról fölszálló termiken, és nekiiramodott a Citadella távoli csillogása felé.

Egyetlen teknősbéka sem tett ilyet korábban. Egyetlen teknősbéka sem az egész univerzumban. Ám egyetlen teknősbéka sem volt isten s egy sem ismerte a Kvizíció íratlan mottóját: Cuius testiculos habes, habeas cardia et cerebellum.

Amikor elkapod őket a teljes figyelmüknél fogva, a szívük és az elméjük hamar követni fogja.

Urna áttolakodott a tömegen, nyomában Fergmennel. Ez a legjobb és a legrosszabb a polgárháborúban, legalábbis kezdetben — mindenki ugyanazt az uniformist viseli. Sokkal könnyebb, amikor olyan ellenséget választasz, aki más színű vagy legalább röhejes akcentussal beszél. Akkor nevezheted „ferdeszeműnek” vagy valami ilyesminek. Ettől könnyebbé válik a dolog.

Hé, gondolta Urna. Ez már majdnem filozófia. Kár, hogy alighanem nem érem meg, hogy elmondhassam bárkinek is.

A hatalmas kapu tárva-nyitva állt. A sokaság néma volt és roppant éber. Urna a nyakát nyújtogatta, hogy lásson, aztán fölnézett a mellette lévő katonára.

Az pedig Szimónia volt.

— Azt hittem…

— Nem működött — válaszolta Szimónia keserűen.

— Megtetted…?

— Mindent megcsináltunk! Valami eltörött!

— Az acél kellett legyen, amit itt készítenek — mondta Urna. — A forgócsapok a…

— Most már nem számít! — jelentette ki Szimónia.

Hangjának élettelen tónusa arra késztette Urnát, hogy kövesse a sokadalom tekintetét.

Volt ott egy másik vasteknőc — egy teknőc valóságos makettja, melyet fölhelyeztek fémrudak afféle nyitott rácsozatára, amin egy pár inkvizítor éppen most gyújtott tüzet. És hozzáláncolva a teknőc hátához…

— Ki az?

— Tesveer.

— Mi ?

— Nem tudom, mi történt. Megütötte Vorbist, vagy nem ütötte meg. Vagy valami. Mindenesetre fölbőszítette. Vorbis rögvest, ott és akkor, félbeszakította a szertartást.

Urna az esperesre pillantott. Még nem Cenobiarcha, szóval koronázatlan. Az Enmagamok és püspökök közepette, bizonytalanul állva a nyitott kapuban, kopasz feje csillog a reggeli fényben.

— Akkor gyerünk! — javasolta Urna.

— Gyerünk mi?

— Megrohanhatjuk a lépcsőt és megmenthetjük!

— Belőlük több van, mint belőlünk — felelte Szimónia.

— Hát, nem így volt ez mindig? Nem lett varázslatosan több belőlük, mint belőlünk, csak mert elkapták Tesveert, nemde?

Szimónia megmarkolta Urna karját.

— Gondolkozz logikusan, légy szíves! — kérte. — Filozófus vagy, nem igaz? Nézz a tömegre!

Urna a sokaságra pillantott.

— És?

— Az embereknek nem tetszik — Szimónia megfordult — Nézd, Tesveer mindenképp meg fog halni. De így jelenteni fog valamit. A nép nem érti meg, nem igazán érti, az univerzum alakját meg az összes ilyet, de arra emlékezni fog, mit tett Vorbis egy emberrel. Igaz? Tesveer halálát szimbólummá tehetjük a nép számára, hát nem érted?

Urna Tesveer távoli alakjára meredt. Az meztelen volt, eltekintve egy ágyékkötőtől.

— Szimbólum? — krákogta. A torka kiszáradt.

— Az kell legyen.

Urna visszaemlékezett, hogy Didaktülosz azt mondta, a világ muris egy hely. És, gondolta messze révedve, tényleg az. Itt egyesek azon vannak, hogy valakit halálra sütögessenek, de rajta hagyták az ágyékkötőjét, a társadalmi formákhoz való ragaszkodásból. Az embernek muszáj röhögni. Különben megbolondul.

— Tudod — szólalt meg Szimóniához fordulva —, most már tudom , hogy Vorbis gonosz. Fölégettette a városom. Hát, a tsortiak is megteszik néha és mi meg fölgyújtjuk az ő városaik. Az csak a háború velejárója. Az egész része a történelemnek. És Vorbis hazudik és csal és hatalmat ragad a karmaiba magának, de sok más ember is ezt teszi. Ám tudod, hogy mi különleges? Tudod, hogy mi az?