Terry Pratchett - Kisistenek

— Persze — közölte Szimónia. — Az, amit most fog tenni…

— Az, amit veled tett.

— Mi?

— Az embereket önmaga hasonmásaivá változtatja.

Szimónia markolása olyan volt, mint a satu. — Azt mondod, olyan vagyok, mint ő ?

— Valaha azt állítottad, meg fogod ölni — jegyezte meg Urna. — Most meg úgy gondolkozol, mint ő…

— Szóval akkor megrohanjuk őket? — firtatta Szimónia. — Biztos vagyok úgy… talán négyszázan vannak az oldalunkon. Szóval megadom a jelet, és mi néhány százan megtámadjuk az ő sok ezrüket? És Tesveer mindenképp meghal és mi is vele? Mit változtat ez a dolgokon?

Urna arca erre elszürkült az iszonyodástól.

— Úgy érted, nem tudod? — tudakolta.

A tömegből néhányan kíváncsian pillantottak rá.

— Nem tudod ? — kérdezte.

Az ég kék volt. A nap még nem járt elég magasan ahhoz, hogy Omnia megszokott réztálává változtassa.

Tesveer újra elfordította a fejét, a nap felé. Nagyjából egy átmérőnyivel volt a láthatár fölött, habár ha Didaktülosz elméletei a fénysebességről helytállók, akkor valójában lenyugvóban van, sok ezer évnyire a jövőben.

Vorbis feje napfogyatkozást okozott.

— Forró már, Tesveer? — érdeklődött az esperes.

— Meleg.

— Lesz melegebb is.

Zavargás támadt a tömegben. Valaki kiabált. Vorbis oda se fütyült rá.

— Semmit sem akarsz mondani? — puhatolózott. — Nem vagy képes szerét ejteni még egy átoknak se? Még egy vacak átok se lesz?

— Sose hallottad Omot — mondta Tesveer. — Sosem hittél. Soha, de soha nem hallottad a hangját. Mindaz, amit hallottál, csupán visszhang a saját elméden belül.

— Tényleg? De én vagyok a Cenobiarcha és te meg el fogsz égni árulásért és eretnekségért — felelte Vorbis. — Ennyit Omról, talán?

— Lesz igazságszolgáltatás — jelentette ki Tesveer. — Ha nincs igazság, akkor nincs semmi.

Tudatában volt egy vékonyka hangnak a fejében, még túl halk ahhoz, hogy ki lehessen venni a szavakat.

— Igazságszolgáltatás? — szajkózta Vorbis. Úgy tűnt, az elképzelés földühíti. Odapördült a püspökök tömkelegéhez. — Hallottátok? Lesz igazságszolgáltatás? Om már ítélt! Rajtam keresztül! Ez az igazság!

Mostanra lett egy pötty a napon, a Citadella irányába száguldva. És a kis hang azt mondta balra balra balra föl föl balra jobbra egy kicsit föl balra… A fémtömeg a fiú alatt kezdett kényelmetlenül forrósodni.

— Ő most érkezik — tudatta Tesveer.

Vorbis kezével a templom hatalmas homlokzata felé intett. — Ezt emberek építették. Ezt mi építettük — közölte. — És mit tett Om? Om érkezik? Hadd jöjjön! Hadd ítéljen kettőnk közt!

— Ő most érkezik — ismételte meg Tesveer. — Az Isten.

Az emberek rossz előérzettel fölnéztek. Eljött a pillanat, csak egyetlen pillanat, amikor a világ visszafojtja lélegzetét, és minden tapasztalat ellenére várja a csodát.

…most föl balra, amikor hármat mondok, egy, kettő, HÁROM…

— Vorbis? — krákogta Tesveer.

— Mi az? — acsarogta az esperes.

— Meg fogsz halni.

Suttogás is alig volt, de visszaverődött a bronz kapuszárnyakról és hallható lett mindenütt a Helyen…

Feszengtek tőle az emberek, bár meg nem tudták volna mondani, miért.

A sas átröppent a tér fölött, olyan alacsonyan, hogy az emberek lebuktak. Aztán a templom teteje fölé szárnyalt, és elkanyarodott a hegyek irányába. A nézők megkönnyebbültek. Csak egy sas volt. Egy pillanatig akkor, csak egy pillanatra…

Senki sem vette észre az apró pettyet lezuhanóban az égről.

Ne helyezd reményed az istenekbe! De a teknőcökben hihetsz.

A fütyülő szél érzete Tesveer tudatában meg egy hang…

— órossebrossebrossebsegítségaarghneNeNeAarghRossebNENEAARGH —

Még Vorbis is visszanyerte önuralmát. Előtte volt egy pillanat, amikor meglátta a sast… de nem…

Széttárta a karját, és üdvözülten fölmosolygott az égre.

— Sajnálom — mondta Tesveer.

Egy-két ember, akik közelről figyelték Vorbist, később azt állította, hogy pont elég idő maradt az arckifejezése megváltozására, mielőtt kétfontnyi teknősbéka három méter per szekundum sebességgel becsapódott a szeme közé.

Valódi reveláció volt.

És az ilyesmi tesz valamit a szemlélőkkel. Legelőször is, elkezdenek hinni tiszta szívükből.

Tesveer tudatában volt a lépcsőn fölrohanó lábaknak és a láncait tépő kezeknek.

És aztán egy hangnak:

I. Ő az Enyém.

A Nagy Isten a Templom fölé emelkedett, gomolyogva és változva, amint beléáramlott sok ezernyi ember hite. Alakok jelentek meg ott, sasfejű férfiaké, meg bikáké, meg aranyszarvaké, de ezek összegabalyodtak és lángoltak és egymásba olvadtak.

Négy tűznyaláb csapott ki a fellegből, és szétrobbantotta a Tesveert nyűgöző láncokat.

II. Ő A Cenobiarcha És A Próféták Prófétája.

A theophania hangja visszamorajlott a távoli hegyekről.

III. Van Valakinek Ellenvetése? Nincs? Akkor Jó.

A felleg mostanra csillámló aranyalakká sűrűsödött, olyan magassá, mint a Templom. Lehajolt, míg arca csak néhány lábnyira volt Tesveertől, és suttogva, ami végigdörgött a Helyen, ezt mondta:

IV. Ne Aggódj! Ez Csak A Kezdet. Te meg Én, Kölyök! Az Emberek Rá Fognak Jönni Mi Valójában A Jajveszékelés meg A Fogak Csikorgatása.

Újabb fénysugár süvített elő, és becsapódott a Templom kapujába. A kapuszárnyak csattanva csukódtak be, és aztán a fehéren izzó bronz megolvadt, eltörölve évszázadok parancsolatait.

V. Mi Legyen Az, Próféta?

Tesveer bizonytalanul fölállt. Urna támogatta egyik karjánál, Szimónia a másiknál.

— Mm? — firtatta bambán.

VI. A Parancsolataid?

— Azt hittem, azoknak tőled kell származnia — felelte Tesveer. — Nem tudom, hogy ki tudok-e gondolni egyet is…

A világ várakozott.

— Mit szólnál a „Ne Hagyd Másra Saját Gondolkozásod”-hoz? — érdeklődött Urna, rémült megigézettséggel meredve az isteni megnyilvánulásra.

— Nem — tiltakozott Szimónia. — Próbálj valami olyat, hogy „A Társadalmi Összefogás Képessége a Haladás Kulcsa.”

— Ezt nem nevezném gördülékenynek — jelentette ki Urna.

— Ha segíthetek — szólalt meg Levágom-A-Saját-Kezem Himballah a tömegből —, nagyon szívesen látnánk valami hasznosat a készétel-forgalmazó élelmiszeripar számára.

— Nem ölni embereket. Egy ilyennel tudnánk mit kezdeni — jegyezte meg valaki más.

— Nem lenne rossz kezdet — vélte Urna.

A Választottra néztek. Aki kiszabadította magát markukból, és egyedül állt, kissé imbolyogva.

— Ne-eem — motyogta Tesveer. — Nem. Valaha én is így gondolkoztam, de ez nem lenne. Nem igazán.

Most, mondta magában. Csakis most. Csak egyetlen pont a történelemben. Nem holnap, nem jövő hónapban, mindig túl késő lesz, hacsak nem most .

Az emberek őt bámulták.

— Gyerünk! — szólt rá Szimónia. — Mi a baj ezzel? Nem vitathatod.

— Nehéz elmagyarázni — válaszolta Tesveer. — De azt hiszem, ahhoz kell valami köze legyen, hogy miként kellene az embereknek viselkedni. Azt hiszem… azért kellene megtennetek bizonyos dolgokat, mert azok helyesek. Nem azért, mert az istenek azt parancsolják. Egy másik alkalommal mondhatnak valami egész mást.