Terry Pratchett - Kisistenek

Argavisti ingerülten legyintett. — Ki küldött téged, fiú?

— Senki. Magamtól jöttem. De mondhatod, hogy a jövőből jöttem.

— Filozófus vagy? Hol a szivacsod?

— Azért jöttetek, hogy hadba szálljatok Omnia ellen. Ez nem lenne jó ötlet.

— Omnia szempontjából ez igaz.

— Mindenkiéből. Valószínűleg legyőznétek minket. De nem mindnyájunkat. És akkor mit fogtok csinálni? Itt hagytok egy helyőrséget? Örökre? És előbb vagy utóbb egy új nemzedék majd megtorolja. Hogy miért tettétek ezt, nekik semmit sem fog jelenteni. Ti lesztek az elnyomók. Harcolni fognak. Talán még győznek is. És lesz egy újabb háború. És egy nap az emberek majd azt mondják: miért nem intézték el az egészet, akkor régen? A tengerparton. Mielőtt az egész elkezdődött. Mielőtt az a rengeteg ember meghalt. Nekünk most megvan erre az esélyünk. Hát nem vagyunk szerencsések?

Argavisti rámeredt. Aztán oldalba bökte Borvoriust.

— Mit mondott?

Borvorius, akinek jobban ment a gondolkodás, mint a többieknek, megkérdezte: — Megadásról beszélsz?

— Igen. Ha az a jó szó.

Argavisti kirobbant.

— Azt nem teheted!

— Valakinek muszáj. Kérem, hallgassanak meg! Vorbis halott. Megfizetett.

— Nem eléggé. Mi lesz a katonáitokkal? Megpróbálták kifosztani a városunk!

— A katonái engedelmeskednek a parancsainak?

— Hogyne!

— És lekaszabolnának engem itt és most, ha megparancsolná nekik?

— Bizton mondhatom!

— És én fegyvertelen vagyok — mutatott rá Tesveer.

A nap letűzött egy kínos csöndre.

— Amikor azt mondom, engedelmeskednének… — kezdte Argavisti.

— Nem azért küldtek minket ide, hogy tárgyaljunk — vágott közbe Borvorius. — Vorbis halála nem változtat semmi alapvetőn. Azért vagyunk itt, hogy gondoskodjunk arról, hogy Omnia többé ne jelentsen fenyegetést.

— Nem is jelent. Eszközöket és embereket fogunk küldeni, hogy segítsünk újraépíteni Ephebét. És aranyat is, ha úgy tetszik. Csökkenteni fogjuk a hadseregünk létszámát. És így tovább. Tekintsetek minket legyőzöttnek! Mi több, meg fogjuk nyitni Omniát bármely más vallás előtt, amely itt óhajt szentélyeket építeni.

Egy hang visszhangzott a fejében, mint a kibic mögötted, aki sugalmazza „Tedd a vörös Királynőt a fekete Királyra”, amikor azt hiszed, hogy egész idő alatt egyedül játszottál.

I. Mi?

— Ez majd serkenti… a helyi erőfeszítést — jelentette ki Tesveer.

II. Más Istenek? Itt?

— Szabad lesz a kereskedelem a part mentén. Szeretném látni, hogy Omnia elfoglalja helyét nemzettársai között.

III. Hallottam, Hogy Más Isteneket Említettél.

— A helye legalul van — vélte Borvorius.

— Nem. Az nem működne.

IV. Kérem Szépen, Visszatérhetnénk A Más Istenek Témaköréhez?

— Legyetek szívesek, bocsássatok meg egy pillanatra! — kérte Tesveer derűsen. — Imádkoznom kell.

Még Argavisti sem emelt kifogást, amikor Tesveer egy kissé arrébb sétált a parton. Ahogy Szt. Ungulant prédikálja bárkinek, aki meghallgatja, vannak előnyei annak, ha őrült vagy. Az emberek nem mernek megállítani téged attól félve, hogy ettől rosszabbodhat a helyzet.

— Igen? — suttogta Tesveer.

V. Nem Rémlik Nekem Semmiféle Vita Más Istenek Imádásáról Omniában?

— Á, de ez a te szekered fogja tolni — magyarázta Tesveer. — Az emberek hamar rájönnek, hogy azok a többiek egyáltalán nem is jók, nem igaz? — Összekulcsolta középső és mutatóujját a háta mögött.

VI. Ez Vallás, Fiú! Nem Nyavalyás Próbabevásárlás! Ne Vesd Alá Istened A Piaci Erőknek!

— Sajnálom. Belátom, hogy aggaszthat téged…

VII. Aggaszt? Engem? Kicicomázott Nők meg Izomlázas, Kibodorított Szakállú Pozőrök Bandája?

— Remek. Akkor ez el van intézve?

VIII. Öt Percig Se Bírnák A Versenyt!… mi?

— És most jobb lesz, ha megyek és beszélek ezekkel az emberekkel még egyszer.

A szeme sarkából mozgást vett észre a dűnék közt.

— Ó, ne! — jajdult föl. — Az idióták…

Megfordult, és kétségbeesetten futott a partra húzott flotta felé.

— Nem! Nem arról van szó! Figyeljetek! Figyeljetek !

De ők is meglátták a hadsereget.

Imponálónak tűnt, talán imponálóbbnak is, mint amilyen ténylegesen volt. Amikor híre jár, hogy egy hatalmas ellenséges hajóhad ért partot azzal a szándékkal, hogy komolyan fosztogassanak, raboljanak, továbbá — mivel civilizált országokból jöttek — füttyentsenek és beszóljanak a nőknek és imponáljanak nekik a nyavalyás csiricsáré egyenruhájukkal és elbódítsák őket a nyavalyás csiricsáré fogyasztási cikkeikkel, nem is értem, mutass nekik egy csiszolt bronztükröt, és azonnal a fejükbe száll, azt hihetnéd, hogy valami nem stimmel a helybéli legényekkel… akkor az emberek vagy elindulnak a hegyekbe vagy fölkapnak valami kézre eső, lendíthető tárgyat, ráveszik a nagyit, hogy rejtse a családi kincseket a bugyogójába, és fölkészülnek, hogy fölvegyék a harcot.

És az élen a vasszekér. Gőz gomolygott elő a kürtjéből. Urna minden bizonnyal újra működőképessé tette.

— Ostobák! Ostobák! — kiabálta Tesveer úgy általában a nagyvilágnak, és folytatta a futást.

A flotta máris csatasorokat alakított ki, és parancsnoka, akármelyikük volt is, megrökönyödve nézte a kétségtelen támadást egyetlen ember által.

Borvorius elkapta Tesveert, amikor az egy lándzsasor irányába rontott.

— Értem — jegyezte meg. — Szóval tartasz minket, míg a katonáid elfoglalják állásaik, eh?

— Nem! Nem ezt akartam!

Borvorius szeme összeszűkült. Nem azért élte túl élete számos háborúját, mert ostoba volt.

— Nem — értett egyet —, te talán nem ezt akartad. De az nem számít. Hallgass ide, ártatlan papocskám! Néha muszáj, hogy háború legyen. A dolgok túl messzire mentek már a szavakhoz. Vannak… más erők. Már most… menj vissza a népedhez! Esetleg mindketten életben leszünk, amikor ennek az egésznek vége és akkor beszélgethetünk. Először harcolunk, utána tárgyalunk. Így megy ez, fiú. Ilyen a történelem . Most pedig menj vissza!

Tesveer elfordult.

I. Sújtsak Le Rájuk?

— Ne!

II. Ízzé-porrá Zúzhatom Őket. Csak Egy Szavadba Kerül.

— Nem. Az rosszabb, mint a háború.

III. De Azt Mondtad, Egy Isten Meg Kell Védelmezze A Népét…

— Mivé lennénk, ha azt mondanám neked, hogy semmisíts meg becsületes embereket?

IV. Nem Lennétek Teletűzdelve Nyilakkal?

— Nem.

Az omniaiak a dűnék közt gyülekeztek. Sokan közülük a vasborítású szekér körül csoportosultak. Tesveer a kétségbeesés könnyfátylán át pillantott rá.

— Nem megmondtam, hogy egyedül jövök le ide? — kérdezte.

Szimónia, aki a Teknőchöz támaszkodott, komor mosolyt vetett rá.

— És sikerrel járt? — tudakolta.

— Azt hiszem… nem.

— Tudtam. Sajnálom, hogy te is kénytelen voltál erre rájönni. A dolgok meglelik a módját, hogy megtörténhessenek, tudod? Néha az emberek már ott állnak egymással szemben a kezdőkörben és… ennyi.

— De ha az emberek legalább…

— Aha. Ezt akár alkalmazhatnád parancsolatnak.

Csörömpölő lárma hallatszott, és kinyílt egy csapóajtó a Teknőc oldalán. Urna bukkant elő egy villáskulcsot markolva.