Terry Pratchett - Kisistenek

Két kocka pottyant a homokra. Egy ideig csillogtak és sercegtek, aztán elenyésztek.

A tenger lecsillapodott. A köd foszlányossá vált, aztán semmivé gomolygott. Még mindig reszketett egy fátyol a levegőben, de a nap legalább újra látható lett, ha csak egy fényesebb részként is az ég boltozatján.

Újból az érzett, hogy a világegyetem nagy levegőt vesz.

Megjelentek az istenek, átlátszóan és váltakozva hol élesen, hol elmosódottan. A nap megcsillant épp csak jelzett aranyfürtökön és szárnyakon és lantokon.

Amikor megszólaltak, egy szólamban beszéltek, a hangjuk előrébb libegett vagy a többiek mögött kullogott, ahogy mindig megesik, amikor egy csapatnyi ember megpróbál híven elismételni valamit, aminek elmondását a szájukba rágták.

Om ott volt a tömegben, pont a tsorti Mennydörgés Isten mögött, arcán révedező kifejezéssel. Észrevehető volt, bár csakis Tesveer számára, hogy a Mennydörgés Isten jobb karja oly módon tűnik el a háta mögött, ami, hogy ha el lehet ilyesmit képzelni, azt sugalmazza, hogy valaki a fájdalomküszöbig csavargatja.

Amit az istenek mondtak, minden hadviselő fél saját anyanyelvén hallotta, saját fölfogókészségének megfelelően. Ez volt a veleje:

I. Ez Nem Játék.

II. Itt és Most, Elevenek Vagytok.

És aztán az egész véget ért.

— Jó püspök lenne belőled — vélte Tesveer.

— Belőlem? — ámult Didaktülosz. — Én filozófus vagyok!

— Remek. Ideje, hogy nekünk is legyen egy.

— És ephebei!

— Remek. Kigondolhatnál egy jobb módszert az ország kormányzására. Nem a papoknak kellene megtennie. Nem tudnak erről rendesen gondolkozni. És a katonák sem.

— Köszönöm — morrant Szimónia.

A Cenobiarcha kertjében üldögéltek. Magasan a fejük fölött egy sas körözött, keresve bármit, ami nem teknősbéka.

— Nekem tetszik a demokrácia gondolata. Jó az embereknek, ha van valaki, akiben senki sem bízik — jelentette ki Tesveer. — Akkor mindenki boldog. Gondold csak végig! Szimónia?

— Igen?

— Megteszlek téged a Kvizíció főnökévé.

— Mi ?

— Azt akarom, hogy véget érjen. És azt akarom, hogy a nehezebbik úton érjen véget.

— Azt akarod, hogy megöljem az összes inkvizítort? Szívesen!

— Nem. Az a könnyebbik megoldás. A lehető legkevesebb halált akarom. Azokét, akik élvezték, esetleg. De csak azokét. Na már most… hol van Urna?

A Mozgó Teknőc még mindig a tengerparton rostokolt, kerekeit betemette a vihar odafútta homok. Urna túlságosan zavarban volt ahhoz, hogy megpróbálja kiásni.

— Amikor utoljára láttam, a kapu mechanizmusával babrált — válaszolta Didaktülosz. — Olyankor a legboldogabb, amikor elbabrálhat valamivel.

— Igen. Majd találnunk kell dolgokat, hogy egyfolytában foglalkoztassuk. Öntözés. Építészet. Ilyesmik.

— És te mit fogsz csinálni? — tudakolta Szimónia.

— Le kell másoljam a Könyvtárt — felelte Tesveer.

— De nem tudsz olvasni és írni — vetette ellen Didaktülosz.

— Valóban. De látok és tudok rajzolni. Két példányban. Egyet itt tartunk.

— Bőven lesz hely, amikor elégettük a Septateuchot — jegyezte meg Szimónia.

— Nem égetünk el semmit. Egyszerre csak egyet lépjen az ember — közölte Tesveer. Kinézett a sivatag vibráló vonalára. Fura. Soha nem volt olyan boldog, mint akkor a sivatagban.

— És aztán… — kezdte.

— Igen?

Tesveer levitte tekintetét a Citadella körüli szántóföldekre és falvakra. Sóhajtott.

— És aztán jobban tesszük, ha elboldogulunk a dolgokkal — jelentette ki. — Minden nap.

Fasta Benj hazaevezett, mégpedig elmélkedő hangulatban.

Remek néhány nap volt, az biztos. Találkozott egy csomó új emberrel és eladott egész sok halat P'Tang-P'Tang, alacsonyabb rangú szolgáival együtt, személyesen beszélt vele, megígértetve, hogy nem bocsátkoznak háborúba valami hellyel, amiről addig sosem hallott. Beleegyezett. [11] Fasta Benj népének nem volt szava a háborúra, hiszen nem volt kivel harcolniuk, és az élet amúgy is épp elég nehéz. P'Tang-P'Tang szavai így ekképpen érkeztek meg: — Emlékszel, amikor Pacha Moj megütötte a bácsikáját egy nagy kővel? Olyan, csak sokkal rosszabb.

Némelyik az új emberek közül megmutatta neki ezt az elképesztő módszert villámcsiholásra. Megütöd ezt a követ ezzel a kemény izédarabbal, és kicsiny villámlásokat kapsz, amik rápottyannak erre a száraz valamire, ami vörös lesz és forró, mint a nap. Ha több fát teszel rá, nagyobb lesz, és ha halat teszel rá, az megfeketedik, ha elég gyors vagy, akkor nem feketedik meg, hanem megbarnul és jobb lesz az íze, mint bármié, amit addig kóstolt, noha ez nem nehéz. És adtak neki néhány kést, ami nem kőből készült és szövetet, ami nem nádból készült, és egészében véve, az élet kezdett fölvirágozni Fasta Benj és a népe számára.

Nem értette, hogy miért akarná egy csomó ember Pacha Moj bácsikáját megütni egy nagy kővel, de az biztos, hogy ez határozottan növelte a technológiai fejlődés tempóját.

Senki, még Tesveer sem, vette észre, hogy az öreg Lu-Tze többé nincs ott. Az észrevétlenség, akár jelen van, akár nincs, része a történelemszerzetes eszköztárának.

Ami azt illeti, összepakolta a söprűjét és a bonszájhegyeit, és titkos alagutakon meg görbe utakon visszatért a titkos völgybe a központi csúcsok közt, ahol az apát már várt rá. Az apát sakkozott a hosszú galérián, amely lenézett a völgyre. Szökőkutak csobogtak a kertekben és fecskék röpködtek ki-be az ablakokon.

— Minden jól ment? — kérdezte az apát föl se nézve.

— Igen jól, uram — válaszolta Lu-Tze. — Bár kissé meg kellett noszogatnom a dolgokat.

— Bárcsak ne csinálnál ilyesmit — sóhajtotta az apát egy parasztot forgatva ujjai közt. — Egy nap túl fogsz lőni a célon.

— A történelem miatt van, ami mostanság jut nekünk — felelte Lu-Tze. — Tisztára selejtes, uram. Állandóan kénytelen vagyok toldozni-foltozni…

— Igen, igen…

— Sokkal jobb történelemhez jutottunk valaha, a régi szép időkben.

— A dolgok mindig jobbak voltak, mint amilyenek most. Ez a dolgok természetéből adódik.

— Igen, uram. Uram?

Az apát enyhe ingerültséggel fölnézett.

— Ööö… tudja, a könyvek azt mondják, hogy Tesveer meghalt és rettenetes háború következett egy teljes évszázadig?

— Tudod, hogy a látásom már nem a régi, Lu-Tze.

— Hát… most nem teljesen így van.

— Nincs jelentősége mindaddig, míg a végén minden rendbe jön — vélte az apát.

— Igen, uram — mondta a történelemszerzetes.

— Lesz néhány hét a következő megbízatásod előtt. Miért nem pihensz egy kicsit?

— Köszönöm, uram. Azt gondoltam, lemennék az erdőbe, és megfigyelnék néhány kidőlő fát.

— Kiváló gyakorlás. Kiváló gyakorlás. Mindig a munkán jár az eszed, mi?

Miközben Lu-Tze távozott, az apát fölpillantott ellenfelére.

— Derék ember, ez a fickó — jelentette ki. — Te lépsz.

Az ellenfél sokáig keményen meredt a sakktáblára.

Az apát kíváncsian várta, hogy miféle hosszú távú, fondorlatos stratégiákkal fog előállni. Aztán az ellenfele megkocogtatott egy sakkfigurát csontos ujjával.

JUTTASD MEGINT ESZEMBE — mondta —, HOGYAN IS LÉPHETNEK A KIS LÓ ALAKÚ FIGURÁK.

Végül Tesveer meghalt, igen szokatlan körülmények közt.

Nagy kort ért meg, ám legalább ez nem volt szokatlan az Egyházban. Ahogy mondta, az ember legyen serény, minden nap.