Margaret Weis: A téli éj sárkányai

Biztosan megörülök — gondolta magában. Rettegve fordult vissza a halott király sírja fölé hajló fához. De nem, ez a fa valóban megváltozott. A szeme láttára gyarapodott és szépült.

Óvatosan visszaakasztotta a csillagékszert a nyakába, a szíve fölé. Megfordult és lassan elindult visszafelé, a toronyhoz. Még sok tennivalója van, mielőtt útra kelne Ergoth felé.

Másnap reggel, amint a nap sápadt fénye elözönlötte Silvanesti boldogtalan földjét, Alhana kinézett az erdőre.

Semmi sem változott. A beteges, zöld pára még mindig rátelepedett a szenvedő fák ágaira. És nem is változik semmi, amíg az elfek vissza nem térnek, hogy, kezük munkájával hozzák el a változást, értette meg végre Alhana. Egyedül a Lorac sírja fölé boruló fában lüktetett újra az élet.

— Ég veled, Lorac — mondta alig hallhatóan —, ég veled, amíg vissza nem érkezünk!

Magához intette griffjét, fölkapaszkodott izmos hátára és kemény parancsszóval útnak indította. A griff kiterjesztette tollas szárnyát, föllendült a levegőbe és gyorsan körözve emelkedett Silvanesti megkínzott világa fölé.

Alhana következő szavára nyugatnak fordította a fejét és megkezdte hosszú repülését a távoli, Ergoth felé.

Odalent a mélyben, Silvanesti erdjének mélyén, egyetlen fa üde, zöld levelei virítottak elő, ünnepélyesen ellenszegülve a környező vadon fekete kopárságának. Hajladozott a téli szélben és lágyan dalolt, miközben ágait védőn terjesztette Lorac sírja fölé a komor télben.

Várta a tavaszt!