Margaret Weis - A téli éj sárkányai

Egyszer csak nyöszörögni kezdett és megrázta a fejét. — Neem! — nyögte és úgy látszott, mintha kétségbeesetten próbálná visszahúzni a kezét. De a gömb már nem engedte el.

Tass bizonytalanul törte a fejét, vajon mit kellene tennie? Vágyott rá, hogy odarohanjon és félrerántsa a lányt. Szerette volna összezúzni a gömböt, de tudta, hogy most már nem tehet semmit... csak állhat ott és bámulhat tehetetlenül.

Laurana teste ekkor görcsösen összerándult. Tass látta, amint térdre hull, de még mindig erősen szorítja a gömböt. Egyszer csak alány indulatosan megrázta afejét. A surranó számára érthetetlen elf-szavakat mormolt és a gömbbe kapaszkodva megpróbált fölállni. Ujjai még jobban elfehéredtek az erőfeszítéstől, arcán verejték gyöngyözött. Erejének utolsó morzsáit vetette be most. Kísérteties lassúsággal fölemelkedett.

A gömb még egyszer fölvillant, színei összekeveredtek, sokszínű és mégis valahogy színtelen tömeget alkottak. Végül ragyogó, sugárzó, fehér fénynyaláb tört elő a sárkánygömb belsejébol. Laurana szálegyenesen magasodott előtte. Arca megenyhült, halványan elmosolyodott.

Azután eszméletlenül rogyott le a földre.

A Főpap Tornyának udvarán a sárkányok könyörtelen módszerességgel rombolták porrá a falakat. A sárkánysereg előrenyomult, közeledetta toronyhoz. A sárkányfattyak haladtak az élen, készen rá, hogy berontsanak a lemoló falak résein és halomra gyilkoljanak mindenkit, aki még életben maradt odabent. A Sárkány Nagyúr a tébolyult zűrzavar fölött körözött a magasban, kék sárkányának pofájára rászáradt alvadt, fekete vére. A Nagyúr elégedetten szemlélte a torony lerombolását. Minden a tervei szerint haladt, amikor váratlanul a napvilágot is elhomályosító, éles, fehér fénynyalábok törtek elő a torony három, üresen tátongó, hatalmas kapujából.

A sárkánylovasok csak bámultak ezekre a sugárnyalábokra és csak felületesen töprengtek el rajta, mit jelenthetnek. Sárkányaik azonban homlokegyenest ellenkezőleg reagáltak. Fölkapták a fejüket, tekintetük teljesen elhomályosult. Meghallották a parancsoló hívást.

Az ősi varázslók által leigázott és most egy elf-lány hatalmába került sárkánygömbbe zárt lényegük azt tette, amit tennie kell, ha az övénél hatalmasabb erő parancsol neki: kisugározta az ellentmondást nem tűrő hívást. A sárkányoknak nem volt más választásuk, engedelmeskedniük kellett neki: minden erejükkel igyekezniük kellett, hogy eljussanak a hívó szó forrásához.

A megrökönyödött sárkánylovasok hiábavalóan próbálták megfékezni hátasaikat, a sárkányok többé nem engedelmeskedtek parancsszavuknak, egyetlen hangot hallottak csupán... a sárkánygömbét! Mindkét szörnyeteg a hívogatón tátongó rácsos kapuk felé lendült a hátukon üvöltöző és rúgkapáló lovasaikkal.

A fehér fény kiáradt a toronyból, elérte a támadó sereg első sorait és az ember-parancsnokok tehetetlenül bámulták, hogyan vesztik el a fejüket a csapataik.

A gömb hívása világosan érthető volt a sárkányok számára. A sárkányfattyak viszont, lévén csak részben voltak sárkányszerűek, csak valami fülsiketítő hangot hallottak, amint érthetetlen, zavaros parancsszavakat üvölt feléjük. Mindegyikük más-más hangot hallott, különböző utasításoknak engedelmeskedett.

Némelyek térdre hullottak és rémülten takarták el a fejüket. Mások megfordultak és hanyatt-homlok menekültek a toronyban lüktető iszonyat elől. Megint mások elhajigálták fegyvereiket és vadul rohantak, egyenesen a torony felé. A szervezett és jól megtervezett támadás pillanatok alatt tömeghisztériává züllött, amint az ezernyi sárkányember egyszerre ezer felé rebbent szét rémülten üvöltözve. Amint a goblinok meglátták, hogy a főerő szétszóródik, fejvesztve menekültek a csatatérrol, az emberek viszont tanácstalanul álltak a zűrzavar közepén és parancsokra vártak, amelyek nem hangzottak el uraik szájából.

Magának a Sárkány Nagyúrnak is csak minden akaraterejét megfeszítve sikerült kordában tartania hátasát.

A másik két sárkányt és a fejvesztett sereget viszont már semmiképpen sem fékezhette meg. A Nagyúr csak fújtathatott tehetetlen dühében és próbálta megállapítani, mi lehet az a fehér fény és hol rejtőzködhet a forrása. És persze meg akarta semmisíteni azt... ha lehetséges.

Az élen haladó kék sárkány odaért az első csapórácshoz, berontott a tágas folyosóba... lovasa az utolsó pillanatban hajolt előre, hogy a boltív le ne vigye a fejét. A gömb parancsoló hívásának engedelmeskedve a kék sárkány könnyedén suhant végig a tágas kőcsarnokon, szárnyainak hegye éppen csak érintette az oldalfalakat.

A második csapórácson keresztül behatolt az agyarszerű pillérekkel díszített csarnokba. Ebben a helyiségben megérezte az emberek és az acél szagát, de olyan erővel vonzotta a gömb hívása, hogy ügyet sem vetett rá. Ez a terem sokkal szűkebb volt az előzőnél, ezért testéhez kellett szorítania a szárnyait, hagyva, hogy eddígi lendülete hajtsa tovább.

Kova meredten nézte, hogyan közeledik. Életének eddigi száznegyven-egynéhány hosszú esztendeje alatt ilyesmit még sohasem látott... és remélte, hogy többé nem is lát soha. A sárkányiszony kábító hullámként borította el az oszlopok mögött rejtőzködő lovagokat. Az ifjú harcosok, reszkető kezükben a dárdát markolva, a falhoz tántorodtak és eltakarták a szemüket, amint az óriási, kékpikkelyes test eldübörgött előttük.

A törpe is a falhoz hátrált, érzéketlen ujjai lazán fogták a szerkezetet, amelynek működésbe kellett majd hoznia a csapórácsot. Még soha életében nem rettegett ennyire. Még a halált is örömmel fogadta volna, csak vessen véget ennek az iszonyatnak. De a sárkány továbbsüvített, egyetlen cél vezérelte, hogy megtalálja a gömböt. Feje becsusszant a különös rács alatt.

Kova egyetlen dologra emlékezett: hogy a sárkány nem juthat el a gömbig és ösztönös mozdulattal kioldotta a szerkezetet. A rács rázuhant a sárkány nyakára és szilárd béklyóba zárta. Így a feje a szűkebb helyiségbe szorult. Hatalmas teste tehetetlenül vergődött, szárnya az oldalához szorult a szűk teremben, ahol az oszlopok mögött rejtőzködtek a lovagok, döfésre kész sárkánydárdáikkal.

A sárkány túl későn vette észre, hogy csapdába esett. Úgy vonaglott tébolyult dühében, hogy még a falak kövei is megremegtek és közben kitátotta a száját, hogy villámló leheletével megsemmisítse a gömböt. A Lauranát kétségbeesetten ébresztgető Tasslehoff hirtelen egy izzó szempárral találta szemben magát. Látta, amint a sárkány állkapcsa szétnyílik, hallotta, hogyan szívja be a levegőt hatalmas erővel.

Lángnyelvek csaptak ki a szörnyeteg torkából, a szele a földre terítette a surranót. Kődarabok puffantak a csarnok padlójára és a sárkánygömb megingott állványán Tass a tűzcsóvától bénultan hevert a kőpadlón. Meg sem tudott mozdulni, de őszintén szólva nemis igen akart. Csak feküdt ott és várta a következő lángsugarat, amely biztosan végez Lauranával, ha a lány egyáltalán még életben van... és persze vele is. Ebben a pillanatban igazán nem törődött a világon semmivel.

De a lángözön nem tört elő.

A gépezet végre beindult. A szárnyas érckapu döngve becsapódott a sárkány orra előtt és ezzel végképp bezárta a fejét a szűk helyiségbe.

Néma csönd állt be, ám a következő pillanatban borzalmas üvöltés reszkettette meg akamra falait, olyan, amilyet még életükben nem hallottak. Magas volt, éles, nyüszítő és bugyborékoló, amint az agyar formájú pillérek mögül előugró lovagok a csapdába ejtett sárkány vonagló, kék testébe döfték ezüsthegyú sárkánydárdáikat.