Margaret Weis - A téli éj sárkányai

— Most menj! — suttogta Sturm.

Laurana megfordult és vakon botladozva, lebotorkált a lépcsőn az udvarra. Hirtelen erős kéz szorítását érezte a karján.

— Ó, Kova... — zokogott föl fájdalmasan —, Sturm azt mondjá, hogy...

— Tudom, Laurana — vágott közbe a törpe —, láttam az arcán. Azt hiszem, azóta láttam, hogy megismertem őt. Most rajtad áll minden... Nem hagyhatod cserben őt!

Laurana nagyot sóhajtott, majd kezével megtörölte könnyáztatta arcát. Mély levegőt vett és fölemelte a fejét.

— Így... — mondta, most már kemény, szilárd hangon. — Készen állok... Hol van Tass?

— Itt! — csipogott egy vékony hangocska.

— Menj oda le! Olvasd el még egyszer a gömb belsejében azt az írást! Aztán még egyszer... míg teljesen biztos nem leszel benne, hogy pontosan érted.

— Igen, Laurana! — ezzel Tass nyelt egyet és elnyargalt.

— A lovagok összegyűltek — szólalt meg Kova —, a parancsodra várnak!

— A parancsomra várnak... — mormolta Laurana tanácstalanul.

Tétován fölnézett az égre. A nap vörös sugarai megcsillantak Sturm ragyogó páncélján, amint fölfelé kapaszkodott a központi torony felé vezető, meredek lépcsőn.

Laurana sóhajtva elfordult tőle és lenézett az udvaron várakozólovagokra.

Összeszedte az erejét és megindult feléjük... vörös sisakforgója meglibbent, aranyhaja lobogott a reggeli fényben.

A hidegen pislákoló nap vörösre festette az eget, amely nyugaton beleolvadt a távozó éjszaka kékesfekete bársonyába. A tornyot még sűrű sötétség burkolta be, csak a csúcsán lobogó zászlón csillantak meg az első napsugarak, az aranyló jelvényeken.

Sturm fölért a fal tetejére. A torony karcsún magasodott fölé. A párkány, amelyre kilépett, jó száz lábnyira húzódott tőle balra. Kőfelülete sima volt, nem kínált semmi kapaszkodót vagy fedezéket.

A lovag keletre nézett és meglátta a sárkányokat.

Kék szörnyetegek voltak és a kötelék élén haladó hátán ott ült a Sárkány Nagyúr, kékesfekete, pikkelyes vértjéről visszatükröződött a nap fénye. Sturm látta a félelmetes, agyaras maszkot és a mögötte lobogó fekete köpenyt. A Sárkány Nagyúr mögött szárnyaló két másik sárkányon is ültek. Sturm rövid, gépies pillantást vetett rájuk. Nem keltettek benne félelmet. Neki a vezérrel, a Nagyúrral kellett megvívnia!

A lovag lenézett a mélyen alatta elterülő udvarra. A nap fénye lassan kúszott fölfelé a falakon. Sturm látta, amint vérvörös sugarai megvillannak a harcosok kezében tartott sárkánydárdák ezüsthegyén. Látta Laurana aranylón izzó haját. Látta, hogykatonáiföltekintenekrá. Kivonta kardját és föltartotta a magasba. A díszesen cizellált pengén megbicsaklott a nap fénye.

Laurana fölmosolygott rá, bár könnyein keresztül alig láthatta alakját, aválaszul,őisfölemelte sárkánydárdáját... búcsút intett vele.

A lány mosolyából Sturm bátorságot merített és szembefordult ellenségével.

Amint ott állt a bástyafokon, parányi alaknak látszott félúton az ég és a föld között. A sárkányok elrepülhettek mellette vagy meg is kerülhették, de ő nem erre törekedett.

Azt akarta, hogy féljenek tőle, hogy kívánjanak, míg megtámadják.

Sturm hüvelyébe dugta karaját, nyílvesszőt illesztett íjának húrjára és gondosan célba vette az élen haladó sárkányt. Lélegzetét visszafojtva, türelmesen várt. Nem téveszthetem el — gondolta magában. Várj... még egy kicsit...!

A sárkány lőtávolon belül került... Sturm nyílvesszeje sebesen hasított bele a reggeli ragyogásba. Pontosan célzott: a nyílvessző belefúródott a kék sárkány nyakába. Nem tett nagy kárt benne vastag, acélkék pikkelyei miatt, de a szörnyeteg azért hátrarántotta a fejét dühödt fájdalmában és röpte is lelassult. A lovag ismét lótt, ezúttal a vezérsárkány mögött repülőre.

A nyílvessző a szárnyán találta el, mire a sárkány haragjában fölrikoltott. Sturm újra lőtt, ám ezúttal a sárkány lovasa ügyesen félrekormányozta szörnyű hátasát. A lovag azonban máris elérte a célját: magára terelte a figyelmüket, elhitette velük, hogy veszélyt jelent a számukra és kényszerítette őket, hogy szembeforduljanak vele. Az udvar mélyébol léptek dobogását és a fölemelkedő védőrácsok csikorgását hallotta.

Föltekinteve látta, hogy a Sárkány Nagyúr álló helyzetbe emelkedik a nyeregben. A sárkánynyereg egyszemélyes harci szekérre emlékeztetett, így a benne utazó akár állva is harcolhatott belőle. A Nagyúr kesztyűs kezében lándzsa villant. Sturm ledobta íját, fölkapta a pajzsát és kardot rántott. Kiállt a fal peremére, onnan nézte, hogyan jön a sárkány mind közelebb és közelebb, vörösen izzó szemmel és fehéren villogó agyarakkal.

Ekkor, a távolból, Sturm éles trombitaszót hallott, hangi a tiszta volt, mint messzi hazája égbe nyúló, hófödte hegyeinek fagyos levegője. Ez az üde, buzdító harsogás a szívébe hatolt és bátran a körülötte sűrűsödő sötét erők, a halál és reménytelenség fölé emelte.

A lovag harsány csatakiáltással válaszolt a hívásra és kardját fölemelve szembefordult ellenségével. A napsugár vörösen csillant meg pengéjén. A sárkány lecsapott rá.

Ismét fölharsant a trombitaszó és Sturm újabb, magasan szárnyaló kiáltással felelt neki. Ám a hangja hirtelen megtört, amint ráébredt, hogy ezt a trombitaszót már hallotta valamikor...

Az az álom!

Megdermedt. Kardját keményen markolta izzadó kesztyűs kezébe. A sárkány fölébe tornyosult. Hátán fölágaskodott a Nagyúr, sisakjának szarva vérvörösen villant, lándzsáját döfésre készen előreszegezte.

Sturm gyomra összeszűkült a félelemtől, testét dermesztő hideg járta át. A kürt harmadszor is fölrivallt. Álmában is háromszor szólalt meg és a harmadik kürtszó után elesett. Eluralkodott rajta a sárkányiszony. Menekülj! — sikoltotta némán az agya.

Menekülj! De akkor a sárkányok lecsapnak az udvarra és a lovagok még nem állhatnak készen... mind elpusztulnak és Laurana, Kova és Tass is velük halnak! A torony elesik!

Nem! Sturm összeszedte magát. Minden odavan: eszményei, vágyai, álmai. A lovagság szétesőben, a Szabályzat üres szónak bizonyult, egész élete mit sem ér. Legalább a halála ne legyen értelmetlen! Időt kell szereznie Lauranának és meg is szerzi, még az élete árán is, hiszen mást már nem adhat. A Kódex szellemében úgysincs semmi egyéb, amihez még ragaszkodhatna.

Kardját az ellenséget üdvözlő lovagi mozdulattal fölemelte. Meglepetésére üdvözlését a Nagyúr sötét méltósággal viszonozta. Ekkor a sárkány alábukott, pofáját szélesre tátotta, hogy borotvaéles fogaival darabokra tépje a lovagot. Sturm hatalmas ívben meglendítette kardját, mire a sárkány visszarántotta a fejét, hogy az ősi penge nehogy levágja. Sturm abban reménykedett, hogy ezzel megtörheti röptének lendületét. De a szörnyeteget szilárdan megtartották a szárnyai, lovasa keményen irányította egyik kezével, míg a másikkal biztosan szorította csillogó hegyű lándzsáját.

Sturm a keleti oldalon állt. A napfénytől szinte elvakulva a sárkányt csak holmi fekete foltnak látta. A szörnyeteg alábukott és Sturm megértette, mire törekszik: alulról akar előtörni, hogy urának biztosítsa a kellő teret a támadáshoz. — A másik két sárkánylovas hátrahúzódott, onnan figyelte, nem lesz-e uruknak szüksége segítségre, hogy végezzen ezzel az arcátlan lovaggal.

A napfényben szikrázó égbolt egy pillanatig üres maradt, majd a sárkány kibukkant a fal pereménél. Rettentő üvöltése majd szétszakította a lovag dobhártyáját, förtelmes leheletétől szinte fuldokolt. Hátratántorodott, de sikerült valahogy megvetnie a lábát és előresújtott fényes kardjával: Az ősi penge fölhasította a sárkány bal orrlikát.