Margaret Weis - A téli éj sárkányai

Váratlanul íj húrja pendült és a húsba csapódó nyílvessző puffanó nesze hallatszott, amit meglepett káromkodás kísért odalentről. A hátraforduló lovagok döbbenten bámultak a várfalon álló, kezében íjat tartó, magányos alakra.

— Én nem vagyok lovag — kiáltotta Laurana és leeresztette fegyverét. — Lauralanthalasa vagyok, a qualinestiek leánya. Nekünk, elfeknek másmilyen becsületkódexünk van, és biztos vagyok benne, nagyon jól tudod, hogy ebben a sötétben is tisztán látlak. Nyugodtan megölhettelek volna, de így is azt hiszem, hogy jó darabig aligha használhatod majd azt a karodat... valójában többé nem fogsz kardot vele.

— Vidd ezt válaszul a Nagyuradnak! — kiáltotta Sturm nyersen. — Hamarabb fekszünk holtan mindnyájan, mintsem a zászlónkat levonnánk!

— Úgy is lesz! — vicsorogta a tiszt a fájdalomtól összecsikorduló fogai közül. Vágtató lova patáinak csattogása elhalt a sötétben.

— Hozzátok be a holttesteket! — adta ki a parancsot Sturm.

A lovagok óvatosan kinyitották a kaput. Többen kiszaladtak, hogy fedezzék azokat, akik gyöngéden fölemelték és bevitték a toronyba a két tetemet. Azután az őrök is visszahátráltak és bezárták a kaput.

Sturm letérdelt a hóba a lefejezett lovag teste mellé, fölemelte annak kezét és merev, hideg ujjáról lehúzott egy gyűrút. A lovag páncélja horpadt és véres volt. Az élettelen kezet visszaejtette a hóba és lehajtotta a fejét. — Lord Alfred — mormolta fakó hangon.

— Uram — szólalt meg az ifjú lovagok egyike —, a másik LordDerek. Ennek afórtelmes sárkánytisztnek igaza volt... még van benne némi élet.

Sturm fölállt és odalépett a hideg kövön kiterített Derek mellé. A lord arca halottsápadt volt, tágra nyilt szeme lázasan csillogott. Ajkát alvadt vér tapasztotta össze és a bőre nyirkos volt. Az egyik fiatal lovag föltámasztotta és vizeskupát tartott a szájához, de Derek nem tudott inni. Sturm a rosszulléttel küszködve, iszonyodva látta, hogy Derek kezét a gyomrára szorítja, ujjai közül csorog a vér, de nem elég gyorsan ahhoz, hogy véget vessen szörnyű fájdalmainak. A haldokló átszellemült mosollyal ragadta meg véres kezével Sturm karját.

— Győzelem! — hörögte. — Megfutamodtak előlünk és miüldöztük őket. Dicsőséges volt az a roham és én... én leszeka Nagymester! — A hangja elcsuklott, friss vér buggyant ki a szája szélén és teste visszahanyatlott a fiatal lovag karjába, aki reménykedő pillantással nézett föl Sturmra.

— Gondolod, uram, hogy igazalehet... talán valóban lero...— de a szava elakadt Sturm keserű arckifejezése láttán és szánalommal fordult vissza Derekhez. — Megőrült, ugye, uram?

— Haldoklik... hősiesen... igazi lovaghoz méltóan – felelte Sturm.

— Győzelem! — suttogta Derek, de a következő pillanatban a szeme üvegessé vált és vakon meredt a ködbe.

— Nem, nem kell összetörnöd — mondta Laurana.

— De Fizban azt mo...

— Tudom, mit mondott — vágott közbe a lány türelmetlenül. — Nem jó és nem gonosz, nem valami, hanem minden.

— Ez — mormolta halkan — olyan jellemző Fizbanra.

Tassal együtt ott álltak a sárkánygömb előtt. A gömb nyugodtan pihent állványán a kerek terem közepén, még mindig por borította, azt a foltot kivéve, ahol Tass letörölte. A csarnok sötét volt és kísértetiesen csöndes, olyan néma, hogy Tass és Laurana csak suttogva mert beszélni.

Laurana a gömböt bámulta és homlokát ráncolva gondolkodott. Tass boldogtalanul nézte a lányt, minthogy attól tartott, tudja, mire gondol.

— Ezeknek a gömböknek teljesíteniök kell a küldetésüket, Tass — mondta végül Laurana. — Nagy hatalmú varázslók készítették őket... olyasféle emberek, mint Raistlin, akik nem viselik el a vereséget. Ó, ha tudnánk, hogyan...?

— Én tudom, hogyan — suttogta Tass, alig hallhatóan.

— Micsoda? — kérdezte Laurana. — Te tudod? Akkor eddig miért nem...

— Tulajdonképpen nem tudtam róla, hogy tudom — dadogta Tass. — Csak most, hirtelen eszembe jutott. Gnosh... az a gnóm mondta nekem, hogy valami betűket látott a belsejében. Valami írás kavargott benne, de nem tudta elolvasni, mert valami különös nyelven íródtak...

— A varázslók nyelvén...

— Igen, én is ezt mondtam, és...

— De ennek semmi hasznát sem vehetjük, hiszen egyikünk sem érti. Ha legalább Raistlin itt...

— Ehhez nincs szükségünk Raistlinre — szakította félbe Tass. — Ugyan én sem beszélem azt a nyelvet, de megérthetem. Tudod, van a szemüvegem... az igazlátó szemüveg, ahogyan Raistlin nevezte. Azzal akármilyen nyelv szavait elolvashatom, még a mágikus szavakat is. Onnan tudom, mert megfenyegetett, hogyha rajtakap, amint bármelyik irományába beleolvasok, gombóccá változtat és egészben lenyel!

— Szóval azt hiszed, hogy a gömböt is el tudod olvasni vele?

— Megpróbálhatom — szerénykedett Tass —, de Sturm azt mondta, tudod, hogy itt talán nem is lesznek sárkányok... akkor meg minek vacakoljunk ezekkel a gömbökkel? Fizban azt mondta, hogy csak a legnagyobb hatalmú mágusok bírhatnak el vele.

— Hát figyelj rám, Tasslehoff Fúróláb — térdelt le a surranó mellé Laurana és mélyen a szemébe nézett. — Ha csak egyetlen sárkányt idevezényelnek, nekünk befellegzett. Ezért ajánlottak időt rá, hogy megadjuk magunkat ahelyett, hogy azonnal lerohannának. Ezt az időt ők arra használják föl, hogy iderendeljék a sárkányokat. Ki kell használnunk ezt a lehetőséget!

„Egy sötét út és egy világos út” — jutottak Tass eszébe Fizban szavai és lehajtotta a fejét. „Szeretteid közül néhányan meghalhatnak, de te bátor vagy.„ Tass lassú mozdulattal benyúlt szőrmebekecse egyik zsebébe, előkotorta a szemüveget és drótszárát beakasztotta hegyés füle mögé.

A reggel közeledtével fölszállt a köd. Fényes, tiszta napra virradt, olyan tisztára, hogy a bástyákon sétáló Sturm ellátott egészen a Vingaard-szoros előtt húzódó, hófödte síkságig, ahol született, s amely most teljesen a sárkányseregek uralma alá került. A nap első sugarai megvilágították a lovagok zászlaját: az aranykorona alatti viharmadarat, amint egy rózsával ékes kardot tart a kezében. Az aranyjelvények csak úgy villogtak a hajnali fényben. Ekkor Sturm meghallotta a kürtök éles, fülsértő rikoltását.

A sárkánysereg pirkadatkor megindult a torony ellen.

A megmaradt, talán száz ifjú lovag némán állt a bástyákon és nézte, amint a hatalmas sereg pusztító sáskarajként vonul végig a síkon.

Sturm elgondolkodott egy pillanatig a haldokló lovag szavain: „Megfutamodtak elölünk..." De miért futamodott meg a sárkánysereg? Hirtelen világossá vált számára: a sárkányemberek alovagok önnön diadaléhségét fordították ellenük egy ősi és egyszerű hadicsel segítségével. Hátrálj meg az ellenség elöl..., ne túl gyorsan, de az első sorok mutassanak elég hihető félelmet és rémületet! Tegyenek úgy, mintha a pánik törné meg őket... azután hagyd, hogy az ellenség üldözőbe vegyen és ezzel túlságosan széthúzza a sorait! Akkor csapataiddal kerítsdbe és aprítsd miszlikbe!

Nem is volt szükség a távoli, véres és letiport hóban fekvő tetemek látványára, hogy Sturm meggyőződhessék véleményének helyes voltáról. Ott hevertek mind, ahol próbáltak összegyülekezni a végső, elkeseredett ellenállásra. Nem mintha sokat jelentett volna, hogyan haltak meg!

Sturmnak az járt, a fejében, vajon az ő tetemére ki lesz kíváncsi, ha ez az egész véget ér...