Margaret Weis - A téli éj sárkányai

— Jött valami hír? —kérdezte Sturmtól, aki reménytelenül meresztette a szemét a mellvéd fölött, hátha megláthatja, mi történik a csatamezőn. — Láttam a futárt...

— Ja, igen — felelte a lovag szomorúmosollyal-, s ráadásul jó, azt hiszem. A Palanthasba vezető út nyitva áll. A hó eléggé elolvadt ahhoz, hogy járható legyen. Előállítottam egy lovast, hogy megvigye a hírt Palanthasba, ha netán elveszít... — hirtelen elhallgatott és mélyet sóhajtott. — Kérlek, készülj föl, hogy te is visszamehess vele a városba.

Laurana már várta ezt a fölszólítást és a válasszal is készen állt, de most, hogy elérkezett az idő, képtelen volt rá, hogy kimondja, amit akar. A keserű levegő kiszárította az ajkát és a nyelve is, mintha odatapadt volna a szájpadlásához. Nem, ez még nem az... korholta magát... de azért elismerte, hogy megrémült. Tulajdonképpen vágyott rá, hogy visszamehessen Palanthasba. Szeretett volna elmenekülni erről a gyászos helyrol, ahol minden árnyék mögött ott ólálkodott a halál. Ökölbe szorította kesztyűs kezét és lesújtott vele a kőpárkányra ... össze akarta szedni maradék bátorságát.

— Itt maradok veled, Sturm — mondta végül. Várt egy pillanatig, míg visszanyerte uralmát a hangja fölött és így folytatta: — Tudom, mit akarsz mondani, tehát először hallgass meg engem! Hamarosan szükséged lesz minden gyakorlott kardforgatóra... azt pedig tudod, hogy én mit érek!

Sturm bólintott... a lány helyesen beszélt. A csapatában kevesen nyilaznak olyan tévedhetetlenül, mint ő. Ráadásul a kardot is ügyesen forgatta. Laurana már nem egy csatában bizonyított... amit nem mondhatott el a legtöbb, parancsnoksága alá rendelt ifjú lovagról. Még egyszer beleegyezően bólintott tehát, de mindenképpen az volt a szándéka, hogy végül csak elküldi a lányt.

— Egyedül én tudom, hogyan kell bánni a sárkánydárdával...

— Kova is ért hozzá — jegyezte meg Sturm nyugodtan.

Laurana átható pillantást vetett a törpére, mire Kova elvörösödött és megköszörülte a torkát. — Ez igaz — mondta fojtott hangon —, de én... hmm, el kell ismernem, hogy... izé... egy kicsit alacsony vagyok hozzá.

— Különben, sárkányoknak nyomát sem láttuk — jegyezte meg Sturm, Laurana diadalittas pillantása láttán —, tudomásom szerint tőlünk délre harcolnak, a Thelgaard fölötti uralomért.

— De azért elhiszed, hogy errefelé tartanak, igaz? — vágott vissza Laurana.

Sturm arcán látszott, hogy kényelmetlenül érzi magát.

— Talán — dünnyögte.

— Sohasem tudtál hazudni, Sturm, hát most se próbálkozz vele! Maradok! Tanis is ezt tenné a helyemben, ha...

— A fenébe is, Laurana! — kiáltott föl Sturm és elpirult. — Éld végre a saját életedet! Te nem lehetsz Tanis! Én sem lehetek Tanis! Ő különben sincs itt... ezzel nekünk kell megbirkóznunk! — mondta a lovag, majd hirtelen elfordult. — Ő úgy sincs itt! — ismételte meg elszoruló torokkal.

Kova fölsóhajtott és bánatosan nézett Lauranára. Senki sem törődött Tasslehoffal, aki szerencsétlenül kuporgott egy sötét sarokban.

Laurana átölelte a lovagot. — Tudom én, Sturm, hogy nem vagyok olyan barátod, mint Tanis, és soha nem is tölthetném be a helyét... viszont minden erőmmel a segítségedre leszek... és ezt teljesen komolyan gondolom. Bánj velem pontosan úgy, mint a lovagjaiddal...

— Megértelek, Laurana — és Sturm magához szorította a lányt —, ne haragudj, hogy így rád fórm edtem — és nehezen felsóhajtott. — De te nagyon jól tudod, miért kell, hogy elküldjelek... Tanis sohasem bocsátaná meg nekem, ha miattam esne bármi bajod!

— De, megbocsátaná — válaszolta Laurana csöndesen —, biztosan megértené. Ő maga mondta nekem egyszer, hogy eljön az idő, amikor az életet kell kockára tenni valamiért, ami magánál az életnél is többet jelent. Hát nem érted, Sturm? Ha visszamenekülnék a biztonságba, elhagyva a barátaimat, ő azt mondaná, hogy megérti... de, valahol a lelke mélyén sohasem értené meg! Az ilyen gondolkodásmód idegen tőle! Különben — mosolyodott el a lány —, ha Tanis nem létezne egyáltalán, én akkor sem hagynám el a barátaimat!

Sturm belenézett Laurana szemébe és rájött, hogy úgyis hiába beszélne, hát inkább még szorosabban magához ölelte a lányt. Másik karját Kova vállára tette és őt is közelebb vonta magához.

Tasslehoff könnyekre fakadt, fölpattant és keservesen zokogva hozzájuk simult. Mindhárman döbbenten néztek le rá.

— Tass, mi történt veled? — kérdezte Laurana riadtan.

— Én vagyok a hibás! Én kotortam elő! Hát átok ül rajtam, hogy a világot kell járnom és folyton ezeket a vackokat kell megtalálnom? — vinnyogta Tass alig érthetően.

— Nyugodj már meg! — mordult rá Sturm szigorúan és megrázta a surranót. — Miről locsogsz tulajdonképpen?

— Még egyet találtam — nyöszörögte Tass —, odalent, egy üres teremben.

— Még egy micsodát, te fafejű — mordult rá Kova izgatottan.

— Még egy sárkánygömböt! — nyifogta Tass.

Az éjszaka sűrű, sötét ködként ereszkedett le a toronyra. A lovagok fáklyákat gyújtottak, de a lángok csak újabb kísértetekkel népesítették be a sötétséget. Néma őrségben álltak a bástyákon és füleltek, hogy végre meghalljanak valamit... bármit...

Egyszer csak, már éjfél körül meglepetten felfigyeltek valamire... nem társaik győzelemittas kiáltásait, sem az ellenség kürtjeinek recsegő rivalgását, hanem zablacsörgést és a torony felé közeledő lovak sejtelmes fújtatását hallották.

A lovagok kihajoltak a bástya mellvédjén és fáklyáikkal próbálták bevilágítani a ködöt. Lassan elhalt a megálló lovak patáinak csattogása.

Sturm kihajolt a kapu fölött. — Ki érkezik a Főpap Tornyához? — kiáltotta.

Egyetlen fáklya fénylett odalent. A párás sötétségbe bámuló Laurana érezte, amint megroggyan a térde és meg kellett támaszkodnia a mellvéd kőfalában. A lovagok iszonyattal fölkiáltottak.

A lobogó fáklyát tartó lovas a sárkánysereg csillogó egyenpáncélját viselte. A tiszt szőke volt, vonásai szabályosak, hidegek és kegyetlenek. Kantárszáron vezetett egy másik lovat, amelyen két test hevert keresztben... az egyiknek hiányzott a feje, és mindkettő véres é s kegyetlenül megcsonkított volt.

— Visszahoztam a tisztjeiteket — kiáltotta a lovas nyers, éles hangon. — Az egyikük, mint láthatjátok, halott, a másikban, azt hiszem, még pislákol némi élet. Legalábbis még élt, amikor elindultam vele. Remélem életben marad, hogy beszámolhasson róla nektek, mi történt ma, odakint a csatatéren! Már, ha egyáltalán csatának nevezhető a dolog.

Fáklyájának fényében leszállt a nyeregbál és egyik kezével hozzálátott a testeket a másik ló nyergéhez erősítő szíjak kibogozásához. Fölnézett a bástyára.

— Igen, most megölhetnétek. Jó célpont vagyok, még ebben a ködben is... de nem teszitek, hiszen Solamnia lovagjai vagytok — mondta maró gúnnyal —, életetek a becsület! Sohasem lőnétek egy fegyvertelen emberre, aki vezéreitek tetemeit hozza vissza. — Ezzel erőteljesen megrántotta a szíjat; mire a fejetlen holttest lecsúszott a földre.

A tiszt a másikat is lehúzta a nyeregroől és a fáklyát ledobta a tetemek mellé a hóba. Az sistergett egy darabig, majd kialudt... a sötétség elnyelte a lenti alakot.

— Bőséggel hever a becsületetek odakint, a mezőn — kiáltotta búcsúzóul. A lovagok bór reccsenését, páncél csörrenését hallották, amint visszaszállt a lovára. Reggelig adok időt a megadásra. Amikor a nap feljön, vonjátok be a zászlótokat. A Sárkány Nagyúr könyörületes lesz hozzátok...