Margaret Weis - A téli éj sárkányai

A terem teljesen üres volt. Tass csalódottan ballagott tovább, reménykedve, hogy végül csak talál valami érdekeset. Hamarosan egy újabb, de legnagyobb meglepetésére már fölhúzott csapórácshoz érkezett. „Bármi, ami könnyen megy, több bajt okoz, mint örömet" — szólt a surranók régi mondása. A rács alatt Tass belépett a következő, keskenyebb, alig tíz lábnyi szélességű csarnokba, amelynek azonban mindkét oldalán ugyanolyan agyarszerű oszlopok sorakoztak.

Vajon miért így építették ezt a tornyot, hogy ilyen könnyen be lehessen jutni? — törte a fejét Tass. A külső falak valóban nehezen bevehetőek voltak, de ha azokon bárki túljutott, akár öt részeg törpe is elfoglalhatta volna az egész erődöt: Tass fölbámult a magasba. És miért ilyen hatalmas az egész? A központi terem mennyezete vagy harminc lábnyira emelkedett fölötte.

Azok a régi lovagok igazi óriások lehettek, morfondírozott magában a surranó kíváncsian, amint végigosont a csarnokon, bekukucskált a nyitott ajtókon és a sötét sarkokba.

A második terem végén egy harmadik csapórácsot talált. Ez lényegesen különbözött az előző kettőtől és legalább olyan különös volt, mint a torony maga. Két részből állt, amelyek a középvonalnál csatlakoztak egymáshoz... s ami a legkülönösebb volt az egészben, a rács közepén széles nyilás tátongott!

Tass ezen a nyíláson is beosont és egy még kisebb helyiségben találta magát. Két erős acélajtót látott maga előtt. Ösztönösen meglökte őket és bosszankodott, hogy nem nyílnak ki.

Eddig még egyetlenegy ajtó sem volt zárva, hisz nem is volt semmi, amit védeniük kellett volna. De legalább akadt valami, ami elterelte a figyelmét gyomra ürességéről. Tass fölmászott egy kőpárkányra, fáklyáját beleszúrta egy fali vasgyúrúbe, majd kezdte végigtapogatni a zsákocskáit.

Végül megtalálta tolvajkulcs-készletét, minden surranó örökségét — az ajtó nem arra való, hogy rekesszen, hanem hogy eresszen —, tartotta a surranók egyik kedvelt mondása.

Tass gyorsan megtalálta a megfelelő szerkentyút és munkához látott. A zár egyszerű volt. Halk kattanás hallatszott és Tass máris elégedetten csomagolta el a szerszámait, amint az ajtó engedett a nyomásának. A surranó egy pillanatra megállt és a fülét hegyezte, de nem hallott semmit. Benézett a sötétbe, de az eredmény ismét a semmi volt. Visszamászott hát a párkányra, levette odatúzött fáklyáját és óvatosan besurrant a vasajtón.

Magasra emelte a fáklyát és meglepetésére egy tágas, kerek terem közepén találta magát. Tass fölsóhajtott. Ez a helyiég is üres volt, egyetlen porlepte tárgyat kivéve, amely valami régi szökőkútra emlékeztetett a terem közepén. Tulajdonképpen itt ért véget a folyosó, mert bár a másik oldalon is nyílt egy pár vasajtó, a surranó számára világos volt, hogy az csak a szemközti hatalmas előtérbe vezethet. Ez volt hát a torony szíve, ez volt a szent hely! Ekörül kavargott az egész zűrzavar.

De itt sem volt semmi.

Tass kissé alaposabban körülnézett, alakja néha fölvillant a fáklyák fénykörében. A csalódott surranó végül odalépett a terem közepén lévő szökőkúthoz, fogy azt is megvizsgálja, mielőtt elmegy.

Közelebb lépve rájött, hogy egyáltalán nem szökőkutat lát maga előtt, de azt a valamit olyan vastagon belepte a por, hogy eddig nem ismerte föl. Körülbelül olyan magas volt, mint ő maga, úgy négy lábnyira emelkedett a padló szintje fölé és gömbölyű tetejét három karcsú láb támasztotta alá.

Még közelebbről megvizsgálta, majd mély levegőt vett és teljes erejével ráfújt. A porfelhő fölcsapott az orráig, mire vadul tüsszögni kezdett és majdnem kiejtette a kezéből a fáklyát. Azután a por elült és végre megpillanthatta a tárgyat. A szíve majd' kiugrott a melléből.

— Ó, nem! — nyögte, majd egy másik zacskóból zsebkendőt kotort elő és letörölgette a valamit. A por könnyen engedett és most már tisztában volt vele, mit is lát. — Az áldóját! — nyögte rémülten. — Hát mégis igazam volt! Most mit csináljak?

Másnap reggel a nap vörösen kelt föl és halványan pislogott a sárkánysereg táborát beborító füsttakarón keresztül. A Főpap Tornyának udvarán még nem oszlottak el az éjszaka árnyai, amikor elkezdődött a nyüzsgés. Vagy száz lovag nyergelte hátasát, igazgatta a lószerszámot, kereste kiabálva a paj zsátvagy szfjazta magára a páncélját, miközben ezernyi gyalogos kereste a helyét a sorban a nagy tolongás közepette.

Sturm, Laurana és Lord Alfred egy sötét ajtónyílásból szótlanul nézte, amint Lord Derek kacagva és embereivel tréfálkozva kirúgtat az udvarra. A lovag fenséges látványt nyújtott páncéljában, amint a kelő nap sugarai megcsillantották a mellvértjén a rózsa jelét. Katonái jó hangulatban voltak, a csata gondolata feledtette velük éhségüket.

— Ezt meg kellene fékezned, uram — szólalt meg Sturm nyugodtan.

— Nem tehetem — felelte Lord Alfred a kesztyújét húzva.

Arca nyúzottnak látott a hajnali derengésben. Miután Sturm az éjszaka kellős közepén fölébresztette, egy szemhunyásnyit sem aludt. — A Szabályzat módot ad arra, hogy ilyen döntést hozzon.

Alfred hiába győzködte Dereket, hogy legalább pár napot várjon még... a szél ugyanis lassacskán megfordult és langyos hullámokban tört előre észak felől.

Derek azonban hajthatatlan volt. Föltétlenül kitör és harcra kényszeríti a sárkánysereget. Csak dölyfösen kacagott azon, hogy túlerővel száll szembe. Mióta harcolnak úgy holmi goblinok, mint Solamnia lovagjai? A lovagok egy az ötvenhez voltak kevesebben, a Vingaard Szorosért száz évvel ezelőtt vívott goblin-ork háborúban, mégis könnyűszerrel elbántak az ellenséggel.

— De most sárkányfattyakkal kell megvívnod! — figyelmeztette Sturm. — Azok nem olyanok, mint a goblinok. Értelmesek és gyakorlott harcosok. Varázslók is akadnak közöttük és fegyvereik a legkülönbek Krynn földjén. Még holtan is képesek ölni...

— Mégis megbirkózunk velük, Fényeskardú — szakította félbe Derek nyersen. — Most pedig azt ajánlom, hogy keltsd föl az embereidet, készüljenek ők is!

— Én nem megyek — jelentette ki Sturm határozottan. — És az embereimnek sem parancsolom meg, hogy veled tartsanak!

Derek elsápadt a dühtől. Egy pillanatig szólni sem tudott a fojtogató indulattól. A látvány még Lord Alfredet is megdöbbentette.

— Sturm — szólalt meg Alfred nyugodtan —, tisztában vagy vele, mit cselekszel?

— Igen, uram — válaszolta Sturm —, mi vagyunk az egyetlenek, akik a sárkányseregek és Palanthas közé állhatunk. Nem hagyhatjuk védelem nélkül az erődöt... én itt maradok a csapatommal.

— Ez a parancs nyílt megtagadása! — lihegte Derek. — Tanúja voltál, Lord Alfred! Ezúttal a markomban van a fickó! — ezzel gőgösen eltávozott. Lord Alfred komor képpel indult utána, magára hagyva Sturmot.

Végezetül a lovag választás elé állította az embereit:minden kockázat nélkül vele maradhatnak, hiszen csupán parancsnokuk utasításának engedelmeskednek, vagy csatlakozhatnak Derek kíséretéhez. Megemlítette, hogy ez ugyanaz a választási lehetőség, amelyet Vinas Solamnus ajánlott föl a katonáinak régen, amikor a lovagok föllázadtak Ergoth korrupt uralkodója ellen. Persze senkit sem kellett emlékeztetni erre a régi történetre. Intő példa volt ez számukra, és ezért aztán a legtöbben úgy döntöttek, hogy szeretett parancsnokukkal maradnak.

Borús képpel figyelték azonban, amint a barátaik a kitöréshez készülődnek. A lovagság hosszú történetében ez volt az első nyílt szakadás, életük egyik legszomorúbb pillanata.