Margaret Weis - A téli éj sárkányai

Sturm megrázta a fejét. — A helybéliek nem engednék... A csak a városuk szépségével törődnek. Ameddig úgy gondolják, hogy megmenthetó, semmi esetre sem harcolnak. Nem, nekünk itt kell megvetnünk a lábunkat!

— De itt nincs semmi esélyetek! — érvelt tovább Kova.

— De igenis van — vágott vissza Sturm —, ha kitartunk amíg az utánpótlási vonalat meg nem szilárdítjuk. A harci állományunk elegendő hozzá... a sárkányseregek is ezért nem támadtak mindeddig...

— Más megoldás is létezik — szólalt meg váratlanul egy harmadik hang.

Sturm és Kova odafordult. A fáklyafényben egy megnyúlt arc tűnt föl előttük. Sturm vonásai megkeményedtek.

— És mi lenne az a megoldás, Lord Derek? — kérdezte Sturm kimért udvariassággal.

— Lord Guntharral együtt azt hiszitek, hogy legyőztetek engem — mondta Derek, figyelmen kívül hagyva az elhangzott kérdést. Lágy hangja gyűlölettől remegett, amint Sturm szemébe nézett. De nagyon tévedtek! Egyetlen hőstett elegendő lesz ahhoz, hogy a markomban legyen ismét minden lovag — mondta Derek és előrenyújtotta vaskesztyűs kezét, melynek páncélján megcsillant a távoli tábortüzek fénye és akkor Guntharral együtt végetek! — és ujjai ökölbe szorultak.

— Eddig úgy gondoltam, hogy a mi háborúnk odakint zajlik, a sárkányseregek ellen — vetette oda Sturm.

— Ne gyere nekem ezzel a nagyképű fecsegéssel! — csattant föl Derek. — Örülj inkább a lovagi címednek, Fényeskardú... alaposan megfizettél érte! Ugyan, mit ígértél annak az elf-nőnek a hazugságai fejében? Elveszed feleségül? Tisztességes asszonnyá teszed?

— A Szabályzat megtiltja, hogy párbajozzak veled, de nem vagyok köteles végighallgatni, hogy sértegess egy olyan hölgyet, aki legalább olyan tiszta, amilyen bátor — mondta Sturm és távozásra készen sarkon fordult.

— Most nem csúszol ki a kezemből! — kiáltotta Derek. Előrelendült és megragadta Sturm vállát. Az ifjú lovag ingerülten megpördült, keze a kardja markolatán. Derek szintén a fegyveréhez kapott és egy pillanatra úgy tűnt, hogy a Szabályzat minden parancsa feledésbe merül. Ám ekkor Kova atyáskodóan lefogta Sturm kezét. A lovag mély lélegzetet vett és elengedte kardja markolatát.

— Mondd hát ki, amit mondanod kell, Derek! — szólt Sturm és a hangja megremegett.

— Véged van, Fényeskardú! Holnap a lovagokkal csatába állunk a harcmezőn! Nem kushadunk tovább ebben a nyomorúságos sziklabörtönben! Holnap estére a nevem legendás hírúvé lesz!

Kova rémülten nézett föl Sturmra. A lovag arca viaszfehér lett. — Derek! — suttogta halkan. — Te megörültél! Ezrével vannak odakint... miszlikbe aprítanak benneteket.

— Igen, és pontosan ezt szeretnéd látni, nem igaz? — gúnyolódott Derek. — Hajnalrá légy készen, Fényeskardú!

Ugyanaznap éjjel Tasslehoff, ázva-fázva, éhesen és unalmában úgy döntött, hogy gyomrakorgásáról azzal terelheti el legjobban a figyelmét, ha alaposan földeríti a helyszínt.

Jó sok zug akad itt, ahová bármit el lehet dugni, morfondírozott magában. Ez a legkülönösebb épület, amelyet valaha láttam.

A Főpap Tornya szilárdan vetette neki hátát a Nyugati Átjárónak, a Kelet-Solamniát Palanthastól elválasztó Habakukk Hegylánc egyetlen járható szorosának. A Sárkány Nagyúr tisztában volt vele, hogy bárki, aki el akar jutni Palanthasba, vagy ezt az utat választja, vagy több száz mérföldes kerülőre kényszerül a hegyek körül, tengerre száll, vagy átkell vágnia a sivatagon. A Paladine Kapujába behatoló hajók pedig könnyű célpontot nyújtanak a gnómok tűzvető katapultjainak.

A Főpap Tornya a Hatalom Korszakában épült. Kova sok mindent tudott e kor építészetéről, mivel akkoriban főként a törpék voltak az épületek tervezői és építői, de ezt a tornyot nem ők tervezték és nem is ők húzták föl. Kova azon töprengett, vajon ki is építhette... mert minden jel szerint vagy részeg lehetett, vagy örült.

A torony alapját egy külső, nyolcszögletű, vastag kőfal alkotta. A nyolcszög minden csücskét egy-egy fiatorony díszítette. A tornyok között, a várfal tetején bástya futott körbe. A belső yolcszögletű falon további tornyocskák és gyámpillérek ültek, amelyek kecsesen emelkedtek a központi torony felé.

Ez még egészen megszokott lett volna, ám a törpe föleg a belső védelem hiánya fölött töprengett. A külső falon három hatalmas acélkapu tátongott, egyetlen főkapu helyett... ahogy a legésszerűbbnek tűnhetett volna, hiszen három bejárat védelméhez rengeteg fegyveres kellett. Mindhárom kapu egy-egy szűk udvarra nyílt, amelyeknek a végében hatalmas csapórácsok és a mögött egy-egy csarnok volt látható. Ez a három csarnok a torony központi részét képezte.

— Mintha csak teadélutánra invitálnák az ellenséget! – dörmögte magában a törpe. — Életemben nem láttam ilyen ostobán megtervezett erődöt!

Magába a toronyba senki sem tehette be a lábát – a lovagok számára az tiltott területnek számított. Kizárólag a Főpap léphetett oda be szabadon, s mivel e poszt most éppen betöltetlen volt, a lovagok még az életük árán is megvédték volna a torony külső falait, de a szent helyre semmiképpen be nem léptek volna.

Eredetileg a torony csak a szoros biztonságát őrizte, de nem zárta le. Palanthas lakosai azonban később egy szárnyat hozzáépítettek, s így már elrekesztette a hágót.

A lovagok és a gyalogos csapatok ebben a toldaléképületben szállásolták el magukat. Senki, még csak nem is gondolt rá, hogy belépjen magába a toronyba.

Senki, kivéve Tasslehoffot!

Csillapíthatatlan kíváncsisága és mardosó éhsége végighajszolta a surranót a külső fal tetején. Az őrtálló lovagok egyik kezükkel kardjuk markolatát, másikkal erszényüket szorongatva néztek utána. De amint elhaladt előttük, megnyugodtak, s így Tass könnyűszerrel leszökellhetett a lépcsőn és beosonhatott a központi udvarra.

Idelent csak az árnyak uralkodtak, nem lobogtak fáklyák és őrök sem álltak az udvaron. Széles lépcsőfokok vezettek föl a kapurácshoz. Tass óvatosan fölsompolygott a széles, ásító kapuívhez és kíváncsian bekukucskált a rácson. Nem látott semmit. Fölsóhajtott. Oly sűrű sötétség uralkodott odabent, mintha Abyss mélységes mélye tátongott volna ott.

Bosszankodva kapaszkodott a rácsba... inkább megszokásból, semmint reménykedve, hisz azt csupán Caramon, vagy legalább tíz lovag lett volna képes fölemelni.

Ám a rács, a surranó legnagyobb megdöbbenésére kísérteties csikorgások közepette, lassan fölemelkedett. Tass kétségbeesetten belekapaszkodott és nagy nehezen megállította. Ijedten nézett vissza a bástyák felé, attól tartva, hogy az egész őrség dübörögve ront utána, hogy elfogja, de úgy látszott, hogy a lovagok semmit sem hallottak saját gyomruk korgásán kívül.

Tass visszafordult a rácshoz. Keskeny rés nyílt a hegyes végű vasrudak és a kövezet között... éppen akkora, hogy egy surranó beférhessen rajta. Tass nem vesztegette az időt és a lehetséges következményekkel sem törődött. Hasra vágta magát és becsusszant a rács alatt.

Tágas; legalább ötven lábnyi átmérőjű terem közepén találta magát. Alig látott valamit, de mégis észrevett a falon néhány régi fáklyát. Pár ugrás utánle is kapott egyet és meggyújtotta a valamelyik erszénykéjéből előkotort, Kovától „kölcsönzött" tűzszerszámmal.

Most már tisztán láthatta a torony központjában lévő hatalmas termet. Mindkét oldalán különös oszlopok emelkedtek, mint valamiféle agyarak. Egyik mögé bekukkantott, de nem látott semmi mást, csak egy falifülkét.