Margaret Weis - A téli éj sárkányai

Érintésére Tanist teljesen hatalmába kerítették az öt éve szívét marcangoló érzések és vágyak. A lány meleg, nőies illata elkeveredett a bórpáncél és a fegyverek acéljának szagával. A csókja, akár maga a tűz! Elviselhetetlenné fokozódott benne a fájdalom... és Tanis csak egyetlen módját tudta a levezetésének.

Amikor a fogadós bekopogtatott az ajtón, nem kapott választ. Elismeréssel megcsóválta a fejét... a harmadik férfi volt ez, ugyanannyi nap alatt... letette a palackot a küszöbre és távozott.

— És most — dünnyögte Kitiara álmosan, Tanis karjai között... mesélj az én kis öcsikéimről! Még mindig együtt vagytok? Legutoljára akkor láttam őket, amikor Tarsisból menekültetek, azzal az elf-nővel.

— Szóval te voltál az! — mondta Tanis és visszagondolt a kék sárkányokra.

— Hát persze — húzódott közelebb hozzá Kit. — Tetszik a szakállad — mormolta a férfi arcát cirógatva —, eltakarja azokat a nem túl csábos elf-vonásaidat. Különben, hogyan kerültél a seregbe?

Tényleg, hogyan? — gondolta magában Tanis rémülten.

— Elf...elfogtak bennünket Silvanestiben. Az egyik tiszt meggyőzött róla, hogy ostobaság harcolnom a Sö ... Sötétség Királynője ellen.

— És az én öcsikém?

— El ... elváltunk egymástól — nyögte Tanis gyenge hangon.

— Kár — sóhajtott föl Kit — szerettem volna újra látni őket. Caramon már biztosan valóságos óriás. És Raistlin... úgy hallottam, egész ügyes mágus lett belőle. Még mindig vörös köpönyeget visel?

— A...Azt hiszem — motyogta Tanis —, már nem láttam őt...

— Már nem sokáig fogja azt viselni — mondta Kit önelégülten. — Ő éppen olyan, mint én... Raist mindig is vágyott, a hatalomra...

— És veled mi újság? — szakította félbe Tanis. — Mit művelsz errefelé, ilyen messzire a hadműveletektől? A harcok északon zaj...

— Hogy mit csinálok itt? Pontosan azt, amit te magad is! — válaszolta Kit tágra nyiló szemmel. — A Smaragdembert keresem, természetesen.

— Valahol mintha már találkoztam volna vele — mormolta Tanis és megrohanták az emlékképek. Az a matróz a Perechon fedélzetén! A férfi, aki Pax-Tharkasban együtt menekült a szerencsétlen Ebennel. Az ember a mellkasa közepébe ágyazott zöld drágakővel!

— Szóval megtaláltad!? — ült föl Kitiara mohó arccal. — Hol, Tanis? Hol? — és barna szeme fölragyogott.

— Nem vagyok biztos benne — akadt el Tanis lélegzete. — Nem biztos, hogy valóban ő volt az... egészen fölületes leírást kaptam csak róla...

— Emberi léptékkel olyan ötvenévesnek látszik — mondta Kitiara izgatottan —, de olyan különös, fiatalos a szeme és a keze is, akár egy ifjúé. És a mellkasán, a húsba ágyazva egy nagy zöld ékkövet visel. Jelentést kaptunk róla, hogy itt látták, ebben a városban. Ezért küldött ide engem a Sötétség Királynője! Ő mindennek a kulcsa, Tanis! Találd meg őt... és többé nincs erő Krynn földjén, amely megállíthatna bennünket!

— De miért? — Tanisnak nagy erőfeszítésébe került, hogy megőrizze hangja nyugodtságát. Mi olyan életbevágóan fontos benne, hogy... izé, általa nyerhetjük meg a háborút?

— Ki tudja? —vontameg karcsú vállát Kitiara és visszabújt Tanis karjába. — De hiszen te reszketsz! No majd én fölmelegltelek. — Ezzel belecsókolt a férfi nyakába és végigsimította a testét. — Csak annyit mondtak nekünk, hogy a legfontosabb, amit tehetünk e háború gyors befejezéséért, ha egy ügyes húzással elkapjuk őt!

Tanis érezte, amint a nő érintésétől felforr a vére.

— Gondold csak el! — suttogta Kitiara a fülébe a bórét égető, forró, párás lehellettel — ha megtalálnánk őt... te meg én... egész Krynn itt heverne a lábunk előtt. A Sötétség Királynőjétől pedig olyan jutalmat kapnánk, amilyenről még csak álmodni sem mertünk! Te meg én, Tanis, örökre együtt! Gyerünk hát!

A lány szavai vadul visszhangzottak a tudatában. Ők ketten, együtt, örökre. Befejezik a háborút és ók lesznek Krynn urai. Nem! — gondolta magában összeszoruló torokkal. Ez téboly, maga az árület! A népem... a barátaim... de hát nem tettem már éppen eleget? Mivel tartozom én akármelyiküknek... embereknek vagy elfeknek? Semmivel! Éppenséggel ők bántottak meg engem, kivetettek maguk közül. Ennyi hosszú éven át... számkivetettként éltem! Mit törődnék velük? Most én jövök! Ideje, hogy magamra is gondoljak... a változatosság kedvéért. Es itt az a nő, akiről annyit álmodoztam! És most végre az enyém lehet! Kitiara... olyan gyönyörű... olyan kívánatos...

— Nem — mondta keményen Tanis egy pillanattal később. — Nem! — ismételte meg utána kedvesebben. Kinyújtotta a karját és ismét magához vonta a lányt. — Holnap is megtaláljuk. Ha tényleg ő volt az, akkor úgysem megy sehova onnan, ahol van. Ebben biztos vagyok...

Kitiara elmosolyodott és hosszú sóhajtással visszafeküdt mellé. Tanis föléhajolt és szenvedélyesen megcsókolta. Valahonnan a távolból hallotta, amint Istar Vértengerének hullámai dübörögve csapódtak neki a partnak.

Reggelre kitombolta magát a vihar Solamnia fölött. Feljött a nap halovány aranykorongja, de nem melegített semmit. A Főpap Tornyának bástyáin őrt álló lovagok hálatelt szívvel tértek nyugovóra és egy darabig még beszélgettek e félelmetes éjszaka élményeiroől, mivel ilyen vihart még soha, senki sem élt meg Solamnia földjén az Összeomlás napjai óta. Azok a lovagtársaik, akik átvették tőlük az őrséget, majdnem ugyanolyan elcsigázottak voltak... Ezen az éjszakán egyikük sem aludt.

A toronyból kitekintve hóval és jéggel borított síkságot láttak maguk előtt. Imitt-amott pislákoló tüzek égtek, ahol a zivátarfelhökboől lesújtó cikcakkos villámok belecsaptak a fákba... azok lángoltak kísértetiesen. De nem is azok a tüzek vonták magukra főként a bástyákra fölkapaszkodott lovagok tekintetét. Inkább azok a tüzek, amelyek a távoli látóhatáron lobogtak... a száz és száz tábortűz, amelyek fojtogató füstje betöltötte a hideg levegőt. — A háború tüzei... a sárkányseregek tábortüzei.

Solamniában egyetlen dolog állt a Sárkány Nagyúr és a győzelem között. Ez a valami" (ahogy a Nagyúr gyakran emlegette) a Főpap Tornya volt.

A lovagság megalapítója, Vinas Solamnus által építtetett torony a hósapkás, felhőkbe burkolózó Vingaard hegység egyetlen hágójában álló torony Solamnia fővárosát, Palanthast és a Paladine Kapuja néven ismert kikötőt védelmezte. Ha a torony elesik, Palanthas a sárkányseregek martalékává válik. A város elpuhult, meglágyította a gazdagság és a szépség, hátat fordított a világnak és csak önmaga fényes tükrében gyönyörködött.

Ha egyszer rátette a kezét Palanthas városára és a kikötőre, a Nagyúr már könnyúszerrel kiéheztetheti Solamnia népét, s miután leigázta a tömegeket, az akadékoskodó lovagokat is elsöpörheti.

A Sárkány Nagyúr, akit a csapatai csak a Sötét Hölgy néven emlegettek, ezen a napon nem tartózkodott a táborában... keletre utazott valamilyen titkos ügryben. De hű és tehetséges parancsnokokat hagyott hátra, akik bármire készen álltak úrnőjük kegyének elnyeréséért.

Valamennyi Sárkány Nagyúr közül a Sötétség Királynője közismerten ezt a Sötét Hölgyet tartotta a legtöbbre. Ezért aztán a sárkányfattyak, goblinok, hobgoblinok, óriások és emberek csapatai, tábortüzeik körül üldögélve, sóvár szemmel nézték a tornyot, készen annak lerohanására, hogy ezzel megszerezzék úrnőjük elismerését.