Margaret Weis - A téli éj sárkányai

Tanis döbbenten nézett föl, vajon ki menthette meg az életét... és egy Sárkány Nagyurat pillantott meg a halott elf teteme fölött.

— Meghallottam a kiáltozásodat és láttam, hogy egyik tisztem keveredett bajba. Gondoltam, segítségre van szükséged — mondta a Sárkány Nagyúr és kinyújtotta kesztyűs kezét, hogy fölsegítse Tanist.

A fájdalomtól kábultan és csak arra gondolva, hogy el ne árulja magát, Tanis elfogádta a Nagyúr segítségét és nehézkesen talpra állt. Arcát félrefordította, hálát rebegett a sikátor sötétségéért, és reszelős hangon köszönetet mormolt. Ekkor észrevette, hogy a Nagyúr szeme kigúvad az álarca mögött.

— Tanis...?

A fél-elf teste görcsösen összerándult, még támadója lándzsája sem üthetett volna rajta kínzóbb és fájóbb sebet. Meg sem tudott szólalni, csak tehetetlenül bámulta, amint a Nagyúr gyors mozdulattal lekapja fejéről kékes-aranyló fénnyel sziporkázó sárkánymaszkját.

— Tanis, hát te vagy az!? — kiáltotta a Nagyúr és széttárta a karját.

A fél-elf csak két csillogó, barna szemet és vonzó, ferde mosolyra húzódó szájat látott maga előtt.

— Kitiara...!

— Nos, Tanis, hát tiszt lettél, s ráadásul az én parancsnokságom alatt állsz! Gyakrabban kellene szemlét tartanom a csapataim fölött! nevetett föl Kitiara és szorosan belékarolt. — Hiszen remegsz!

Jókorát estél! No, gyere! A szállásom itt van a közelben. Iszunk egyet, ellátjuk a sebeidet, azután... beszélgetünk.

Tanis... egyáltalán nem a fejsebétől szédülten... hagyta, hogy Kitiara kitámogassa a fasorból a járdára. Túl sok minden történt vele és túl hirtelen. Egy perce még a bevásárláson járt az esze, most pedig karonfogva sétál egy Sárkány Nagyúrral, aki éppen most mentette meg az életét, és aki nem más, mint az a nő, akit oly sok éven át szeretett.Kényszeredetten bámult rá, és Kitiara... a ráirányuló tekintet tudatában... viszonozta a pillantását hosszú, koromfekete szempillái alól.

Jól áll neki az éjkék, csillogó, sárkánypikkelyes páncél — kapta magát Tanis a gondolaton. Testhezálló volt a páncél, kiemelte hosszú combjának ívét.

Sárkányfattyak nyüzsögtek körülöttük, lesve, hogy a Nagyúr legalább egy biccentésre méltatja őket. Kitiara azonban ügyet sem vetett rájuk, könnyedén cseverészett Tanisszal, mintha csak előző nap délután váltak volna el egymástól és nem öt esztendővel ezelőtt. A férfi nemkövette a szavait, agya még mindig a döbbenetes helyzetet emésztette, míg a teste... ismét... fölhevült a nő közelségétől.

Az álarctól Kitiara haja átnedvesedett, fürtjei halántékára és homlokára simultak. Néha szórakozottan félresimította őket kesztyűs kezével. Régi szokása volt ez a mozdulat és az apró, jelentéktelen gesztus élénk emlékeket ébresztett...

Tanis megrázta a fejét, elkeseredetten próbálta összerakni széttört világának darabjait, hogy végre odafigyelhessen a lány szavaira. Barátai élete attól függ, mit cselekszik most.

— Füllesztő ez a sárkánysisak — mondta éppen a nő — és nincs is rá szükségem, hogy kordában tartsam az embereimet, nem igaz? — kacsintotta a másik felé.

— P...persze — dadogta Tanis és érezte, hogy elvörösödik.

— A régi jó Tanis — dorombolta a lány és egész testével hozzásimult. — Még mindig úgy pirulsz el, mint egy kisiskolás. De te sohasem voltál olyan, mint a többiek... soha — tette hozzá lágyan. Magához vonta és szorosan átölelte a férfit. Behunyta a szemét és nedves ajkát az övéhez érintette...

— Kit...! — nyögte Tanis fojtott hangon és hátratántorodott. — Ne itt! Ne a nyílt utcán! — tette hozzá mentegetőzve.

Kitiara egy pillanatig mérgesen nézett rá, aztán meg-vonta a vállát és leengedte a karját, hogy ismét a férfi karjába fűzze. Így vonultak tovább az utcán, a sárkányfattyak tréfálkozó rikoltozásának kíséretében.

— A régi Tanis! — ismételte meg Kitiara, ezúttal kurta, szisszenő sóhajtással. — Nem is tudom, miért bocsátom meg neked ezt! Ha bárki más így visszautasítana, rögtön a kardom élén végezné... Különben megjöttünk.

Kitiara belépett a város legjobb fogadójába, a Sós Szellőbe. A magas sziklán terpeszkedő épület Istar Vértengerére nézett, amelynek hullámai harsogva törtek meg a lenti zátonyokon. A fogadós elébük loholt.

— A lakosztályomat rendbe tették? — kérdezte Kitiara hűvösen.

— Természetesen, Nagyúr — lihegte a fogadós nagy hajbókolással. Amint nekivágtak a lépcsőnek, a tulajdonos gyorsan elébük vágott, hogy meggyőződjék róla, valóban minden rendben van-e odafönt.

Kit körülnézett, s miután kielégítőnek találta a helyzetet, sárkánysisakját hanyagul ledobta egy asztalra és kezdte lehúzni a kesztyűjét. Letelepedett egy karosszékbe és szándékos, érzéki hanyagsággal keresztbe vetette a lábát.

— A csizmámat! — mosolygott Tanisra.

A férfi nyelt egyet, halványan visszamosolygott rá és megmarkolta az egyik csizmás lábat. Régi játékuk volt ez..., hogy Tanis szabadítsa meg a lányt a csizmájától. A játék mindig azzal ért véget, hogy... De Tanis megpróbálta elterelni gondolatait azokról az emlékekről.

— Hozz nekünk egy palackkal a legjobb borodból — mondta Kitiara a hajbókoló fogadósnak —, és két poharat! — Barna szemét Tanisra szegezte és odanyújtotta a másik lábát is. — Aztán hagyj bennünket magunkra!

— De... uram — makogta a fogadós bizonytalanul —, üzenet érkezett Ariakus Sárkány Nagyúrtól...

— Ha be merészeled tolni a képedet ebbe a szobába, miután fölhoztad azt abort ... levágom a füledet — mormolta Kitiara negédesen, de közben csillogó tört húzott elő az övéből.

A fogadós elsápadt, bólintott és sietve távozott.

Kit fölkacagott. — Így ni! — sóhajtotta és megmozgatta kék selyemharisnyába bújtatott lába ujjait. — Most pedig én húzom le a te csizmádat...

— Én... nekem igazán mennem kellene — mormolta Tanis és erősen izzadt a páncélja alatt. — A... parancsnokomnak biztosan föltűnik a hosszú távollétem...

— De a hadtestednek én vagyok a parancsnoka! – jegyezte meg Kitiara csúfondárosan. — Holnaptól pedig te leszel a hadtestparancsnok! Vagy még több, ha úgy akarod...! Most pedig ülj le!

Tanis nem tehetett mást, mint hogy engedelmeskedjék, és a szíve mélyén tisztában volt vele, hogy nem is akart mást, mint engedelmeskedni.

— Annyira örülök, hogy látlak! — duruzsolta Kit, amikor elébe térdelt és megfogta a csizmáját. — Sajnálom, hogy nem mehettem el Vigaszba, arra a találkozóra. Hogy vannak a többiek? Hogy van Sturm? Talán éppen a lovagokkal csatázik... gondolom. Nem csodálkozom rajta, hogy elváltatok egymástól. Olyan barátság volt a tiétek, amelyet sohasem értettem meg igazán...

Kitiara tovább fecsegett, de Tanis már nem figyelt oda a szavaira. Csak nézett rá elbűvölten. Már el is felejtette, milyen kedves, érzéki, milyen vonzó a lány. Elkeseredetten próbált a saját veszélyes helyzetére összpontosítani. De minden gondolatot kiszorított elméjéből a Kitiarával eltöltött szenvedélyes éjszakák emléke.

Ebben a pillanatban Kit fölnézett, egyenesen a szemébe. A férfi tekintetéből áradó szenvedély megragadta és foglyul ejtette... hagyta, hogy a csizma kicsússzon a kezéből. Tanis ösztönösen előrehajolt és magához vonta a lányt. Kitiara a nyaka köré fonta a karját és ajkát a férfiéra tapasztotta.