Margaret Weis - A téli éj sárkányai

— Ó, micsoda véletlen! Nem találkoztunkmi már valahol? — kérdezte pislogva.

Elistannak egy pillanatig nem jött ki hang a torkán. A pap szélcserzett, napbarnított arca szinte kifakult. Végül azért csak megfelelt a vén mágus kérdésére, fátyolos, fojtott hangon. — De, valóban találkoztunk már, uram... én is úgy emlékszem. És bár csak a napokban mutattak be bennünket egymásnak, úgy érzem, mintha régtál fogva jó ismerősök lennénk.

— Valóban? — mérte végig a vén mágus a papot gyanakvó tekintettel. — De remélem, ezzel nem élemedett koromra óhajtasz utalni, igaz?

— Nem, persze, hogy nem — mosolyodott el Elistan.

Az öregember arca földerült.

— Hát akkor, jó utat... és biztonságosat! Isten veletek!

Ezzel az öregember, görbe, göcsörtös botjára támaszkodva elcsoszogott mellettük. Egyszer csak váratlanul megtorpant és visszafordult. — Most jutott eszembe az a fránya név... Fizban!

— Ígérem, nem felejtem el! — mondta Elistan komolyan és meghajtotta a fejét. — Fizban!

Az öreg varázsló kedélyesen biccentett és tovább csoszogott a part fövenyén, Elistan pedig gondolataiba mélyedve, megkönnyebbült sóhajtással folytatta útját.

Ez őrültség, remélem tisztában vagy vele!? — sziszegte Caramon.

— Nem is lennénk itt, ha épelméjűek volnánk, nem igaz? — válaszolta neki Tanis fogcsikorgatva.

— Nem... — motyogta Caramon. — Azt hiszem, igazad van.

A két férfi egy sötét fasor árnyékában állt, egy olyan város közepén, ahol a fasorokban leginkább csak patkányokat, részegeket és hullákat láthat az arra vetődő.

A romváros neve Roncsosd volt... igen találó elnevezés egy olyan hely esetében, amely Istar Vértengerének partján áll, és olyan, akár egy sziklazátonyra vetődött hajóroncs.

A Krynn népeinek legalja söpredéke által lakott város most ráadásul megszállás alatt is állt: nyüzsögtek benne a sárkányfattyak, goblinok és mindenféle fajú zsoldosok, akiket a magas fizetség és a hadizsákmány reménye csábított a Sárkány Nagyurak táborába.

Így esett, hogy a „többi szeméthez hasonlóan", amint azt Raistlin megjegyezte, a társaság is ott hánykolódott a háború árapályának hullámain, amelyek végül Roncsosd partjára vetették őket. Azt remélték, hogy itt majd bérelhetnek egy hajót, amely elviszi őket veszedelmes útjukra, Ansalon északi partjai mentén Sancristba, vagy... valahová...

Később ádáz viták forrása lett, hová is menjenek... különösen miután Raistlin valamelyest fölépült váratlan nyavalyájából. A társaság aggódó pillantásokkal méregette őt, miután megpróbálkozott a. sárkánygömb fölhasználásával... és nem csupán az egészségi állapota miatt. Mi történhetett, amikor hozzányúlt a gömbhöz? Vajon milyen újabb veszedelemnek tette ki őket?

— Nem kell félnetek — nyugtatta őket amágus megszokott, suttogó hangján. — Én nem vagyok olyan gyönge és bolond, mint az az elf-király. Hatalmamba kerítettem a gömböt, az pedig nem szerzett uralmat fölöttem.

— Akkor hát, mire való és hogyan válhatna a hasznunkra? — kérdezte Tanis némi ijedelemmel a mágus fémes arcának jeges kifejezése láttán.

— A gömb fölötti hatalom megszerzése kiszipolyozta minden erőmet — felelte Raistlin és mereven bámulta a mennyezetet az ágya fölött. — Sokat kell még tanulnom, mielőtt rájövök a használatának igazi titkára.

— Tanulnod... — ismételte meg Tanis. — Tanulmányoznod magát a gömböt?

Raistlin rávillantotta a szemét, majd ismét a plafonra meredt. — Nem — válaszolta hidegen. — Azoknak a régi mágusoknak a könyveit, akik megteremtették a gömböt. El kell mennünk Palanthasba, az ott élő tudós, Astinus könyvtárába.

Tanis egy darabig nem szólt semmit, csak hallgatta, hogyan szörcsög a levegő a keservesen lélegző varázsló tüdejében.

Vajon miért ragaszkodik ehhez az élethez? — töprengett magában Tanis.

Reggel még havazott, de a hóesés később esőre váltott. Tanis hallgatta, hogy dobolnak az esőcseppek a kocsi tetején. Az égen súlyos felhők száguldottak. Először azt hitte, hogy csak a nappali sötétség okozza, de ahogy Raistlint nézte, érezte, amint testében szétárad a hideg, míg csaknem megdermeszti a szívét.

— Ezekre a könyvekre gondoltál, amikor azokat az ősi varázsigéket emlegetted? — kérdezte végül.

— Hát persze, mi másra? — a köhögés egy pillanatra a mágusba fojtotta a szót, azután halkan mormolta maga elé: — Mikor beszéltem én... régi varázsigékről?

— Amikor itt rád találtunk — felelte Tanis és közelebb hajolt a mágushoz. Mély ráncra lett figyelmes Raistlin homlokán és észrevette, hogy akadozó hangja is megfeszül.

— És mit mondtam?

— Nem sokat — dörmögte Tanis komoran. — Csak valami ősi varázsigéket emlegettél, amelyek hamarosan a tieid lesznek.

— Csak ennyit?

Tanis nem felelt neki azonnal. Raistlin különös, homokóra-szeme hidegen meredt rá. A fél-elf megrázkódott és lassan bólintott. Raistlin elfordította a fejét és lehunyta a szemét. — Most aludnom kell — suttogta halkan. – Ne feledd, Tanis, Palanthas!

Tanisnak el kellett ismernie magában, hogy pusztán személyes indítékok folytán igyekezett annyira Sancristba.

Reménytelenül is abban reménykedett, hogy Laurana, Sturm és a többiek ott lesznek, s különben is, ígéretének megfelelően, oda kellett elvinnie a sárkánygömböt. Mindezzel szemben állt Raistlin határozott követelése, hogy Astinus könyvtárába menjenek és tárják föl a gömb működésének titkát.

Gondolatai még akkor is kuszán kavarogtak, amikor Roncsosába értek. Végül is úgy döntött, hogy egy északi irányba tartó hajóra szállnak majd föl és később határozzák el, hol kötnek ki.

Roncsosdba érvén azonban sokkhatásként érte őket a felismerés: több sárkányfattyú nyüzsgött a városban, mint amennyit a Port Baliforból északra vezető útjukon összesen láttak. Az utcákon egymást érték a minden idegen iránt élénken érdeklődő, állig fölfegyverzett őrjáratok. Tanisék még a városba érkefésük előtt szerencsésen túladtak a kocsin, s így könnyen elkeveredhettek a nagy forgatagban. De alig pár perce voltak csak a falakon belül, amikor tanúi lehettek, amint a sárkányfattyak egyik árjárata letartóztat egy embert, úgymond „kihallgatás" végett.

A látvány megriasztotta őket, s ezért megszálltak az első, útjukba akadó fogadóban, egy lezüllött, városszéli negyedben.

— Hogy jutunk el így egyáltalán a kikötőbe, arról nem is beszélve, miként bérelhetünk valami hajót? — kérdezte Caramon, miután elfoglalták lepusztult szobáikat. — Mi van itt?

— A fogadós azt állítja, hogy egy Sárkány Nagyúr tartózkodik a városban. A katonái meg valami kémeket vagy kiket keresnek — mormolta Tanis nyugtalanul. A társaság tagjai összenéztek.

— Lehet, hogy éppen ránk vadásznak-mondta Caramon.

— Nevetséges! — vágta rá Tanis gyorsan... túlságosan is gyorsan. — Rémeket láttok. Ugyan, honnan tudhatnák, hogy itt vagyunk, vagy éppenséggel mit hoztunk magunkkal?

— Nem is tudom... — dörmögte Zúgószél sötéten és Raistlinre nézett.

A mágus hűvösen viszonozta a pillantását, de válaszra nem méltatta. — Hozz forró vizet az italomhoz! — utasította Caramont.

— Egyetlen dolgot tudok elképzelni — mondta Tanis, amikor Caramon visszajött a fivére által rendelt vízzel. — Caramonnal kimegyünk ma este és elintézünk két katonát a sárkányseregboől. Megszerezzük az egyenruhájukat. Nem a sárkányfattyakét — tette hozzá sietve Caramon undorodófintora láttán. — A nálunk szolgálatot teljesítő ember-zsoldosokét. Akkor aztán szabadon mozoghatunk a városban.