Margaret Weis - A téli éj sárkányai

— Jól van na, jól van, fiacskám — dünnyögte Fizban —, ez azért még nem a világ vége!

— Igazán nem? — kérdezte Gnosh és nyomorult állapotában befejezte a tómondatot.

— Hát persze, hogy nem... csak a megfelelő távlatokból kell szemlélned az egészet. Miért...? Lám, most lehetőséget kaptál rá, hogy belülről is megvizsgáld azt a sárkánygömböt.

Gnosh könnyes szeme fölragyogott. — Igazad van! — rikkantotta pillanatnyi szünet után — és fogadjunk, hogy össze is tudom ragasztani, ha...

— Persze, persze — dörmögte Fizban sietve, de Gnosh máris előrelódult, s közben egyre gyorsabban és gyorsabban hadart.

— Összeilleszthetnénk a darabjait,, hátnemlátod... aztánrajzolhatnánkegyábrát, amelyenmindegyikszilánkot kiterítenénkegysíkba ésaztán...

— Nyugalom, nyugalom... — motyogta Fizban.

— Félre, utat! —brekegte Gnosh fontoskodva, és igyekezett távolabb terelni a gömb maradványai körül tolongókat. — Vigyázz, hová lépsz, Lord Gunthar! És igen, most szépen megvizsgáljuk a belső oldalát is, azután elkészítem a jelentésemet... alig pár héten belül...

Gnosh és Fizban körülkerítette a kérdéses gyeprészt és munkához látott. A következő két napon Fizban a Fehér Kő romjain állva gondosan rajzolt, megpróbálta pontosan bejelölni minden egyes töredék helyét, mielőtt fölvették volna. (A vén mágus egyik ábrája rejtélyes módon Tasslehoff térképtokjában kötött ki. Jóval később a surranó rájött, hogy az egy ostábla játék ábrája, amit az öreg varázsló maga ellen játszott és minden jel szerint el is veszített...)

Ezalatt Gnosh lelkendezve futkosott négykézláb a fűben, és számokkal ellátott pergamenfecniket ragasztott az azoknál jóval kisebb üvegcserepekre. Fizban segítségével végül összeszedett 2.687 sárkánygömb-darabot és egy jókora kosárban elcipelte magával a Ráseránts Hegy gyomrába.

Tasslehoffnak fölkínálták a választást: vagy maradjon Fizbannal, vagy ő is menjen Palanthasba Lauranával ésKovával. Tass biztos volt benne, hogy két olyan ártatlan jószág, mint az elf-hajadon és a törpe aligha élheti túl az utat nélküle, de öreg barátjától is igen nehezére esett megválnia. Két nappal a hajójuk indulása előtt még utoljára meglátogatta a gnómokat és Fizbant.

Vérfagyasztó katapultálást követően a Vizsgáló Teremben bukkant rá Gnoshra. A szétzúzott sárkánygömb fölcímkézett és megszámozott darabjai két teljes asztalt borítottak be.

— Teljesmértékbenlenyűgöző — hadarta Gnosh olyan sebesen, hogy belegabalyodott a mondókájába —, mivel máriselemeztükazüveget, érdekesanyag, semmihezsemhasonlít, amiteddigláttunk alegnagyobbfölfedezés ebbenaszázadban...

— Szóval elérted az Életcélodat? — szakította félbe Tass. — Jóatyád lelke...

— Végremegnyugodott! — rikoltotta Gnosh és nyomban visszatért a munkájához. — Úgyörülökhogybeugrottál éshamégegyszer errejárszlátogassmegbennünket...

— Eljövök! — mosolygott a surranó.

Fizbant két emelettel lejjebb találta meg. (Lenyűgöző repülés volt... csak elkiáltotta a kívánt emelet számát és kiugrott az űrbe. Hálók pattantak elő és rándultak vissza, csengők csilingeltek, gongok zengtek, sípok rikoltoztak. Tasst végül a talajszint fölött egy emelettel kapták el, amikor már ömlött a sok szivacs a kürtő padozatára.)

Fizban éppen a Fegyverfejlesztési Részlegnél vendégeskedett, gnómok szoros gyűrűjében, akik valamennyien osztatlan csodálattal bámultak rá.

— Ó, te vagy az, kölyök? — meresztette szemét Tassra üres tekintettel. — Epp jókor érkeztél, hogy tanúja légy a legújabb fegyverünk kipróbálásának. Ez forradalmasítja a hadviselést. Még a sárkánydárdákat is szükségtelenné teszi.

— Valóban? — rikkantotta a surranó lelkesen.

— Így igaz! — nyomatékosította Fizban. — No, állj csakszépen oda — intett egy gnóm felé, aki máris pattant, hogy teljesítse a kívánságát és szökellve igyekezett az ezerféle lommal borított helyiség közepére.

Fizban fölemelt valamit, amit Tasslehoff egy fölhergelt halászmester által kezelésbe vett íjpuskának nézett. Tulajdonképpen valóban íjpuska volt. De nyílvessző helyett egy, az elejére illesztett horogról fityegő jókora háló ékesítette. Fizban morogva és dörmögve parancsolta a gnómoknak, hogy álljanak mögé és adjanak neki elég helyet.

— Akkor most te vagy az ellenség — mondta a mágus a helyiség közepén reszkető gnómnak. Erre a gnóm azonnal dühödt, harcias képet vágott. A többiek elismerően bólogattak.

Fizban célzott és lőtt. A háló kiröppent a levegőbe,megakadt a horogban és az íj ívében, majd visszacsapott,mint egy lehulló vitorla és beterítette a varázslót.

— Az a nyavalyás horog! — dörmögött Fizban.

A gnómok gyorsan és ügyesen kiszabadították.

— Azt hiszem, búcsúzni kell — mondta Tass és lassan a mágus felé nyújtotta a kezét.

— Ne mondd! — nézett rá Fizban meglepetten. — Talán mennem kell valahová? Senki sem figyelmeztetett. Még össze sem csomagoltam...

— Én megyek valahová — magyarázta Tasslehoff türelmesen — Lauranával. Magunkkal visszük a dárdákat és... ó, de azt hiszem, erről senkinek sem szabadna beszélnem — csicseregte zavartan.

— Ne is törődj vele... hallgatok, mint a sír — suttogta Fizban olyan élesen, hogy a helyiség legtávolabbi sarkában is hallható volt. — Biztosan megtetszik neked Palanthas. Nagyon kedves város. Sturmnak add át üdvözletemet. Ó, és Tasslehoff — pillantott a mágus a surranóra cinkosan

-, azt hiszem, igazán helyesen cselekedtél, fiam.

— Úgy véled? — csipogta Tass reménykedve. — Igazán örülök. — Elgondolkodott. — Töprengtem rajta... amit mondtál... a sötét útról. Én talán...

— Attól tartok, igen — komorodott el Fizban arca, amint keményen megmarkolta a surranó vállát —, de megvan hozzá a bátorságod, hogy végigmenj rajta.

— Magam is remélem — eresztett meg Tass egy rövid sóhajtást. — Nos, minden jót. Hamarosan visszajövök. Amint vége lesz ennek a háborúnak.

— Hmm, sajnos tartok tőle, hogy már nem leszek itt — mondta Fizban olyan heves fejcsóválással, hogy a süvege félrebillent. — Hamarosan, amint tökéletesítettük ezt az új fegyvert, én is elmegyek innen... — Egy pillanatig tétovázott. — Mit mondtam, hová is kell mennem? Sehogy sem jut az eszembe! De ne is törődj vele... hamarosan találkozunk megint. Most legalább nem egy nagy halom csirketoll alatt hagysz itt! — motyogta és tétován tapogatózott a süvege után.

Tass fölemelte a padlóról és átnyújtotta neki.

— Viszontlátásra! — mormolta a surranó és a hangja elcsuklott.

— Viszontlátásra, Isten veled! — integetett Fizban derűsen. Aztán, óvatos pillantást vetve a gnómok felé, közelebb húzta magához a surranót. — Hmm, alighanem megint elfelejtettem valamit... mi is az én nevem...?

Valaki más is búcsút mondott a vén mágusnak, csak nem éppen az említett körülmények között.

Elistan hosszú léptekkel rótta Sancrist fövenyét, miközben a csónakra várt, amely majd Dél-Ergothba viszi. Az ifjú Douglas-szal elmélyült beszélgetést folytatott: Elistan a régi istenek hitérol magyarázott a lelkesen figyelő ifjúnak. Elistan váratlanul fölpillantott és meglátta maga előtt a vén, kótyagos varázslót, akivel utoljára a Tanács ülésén találkozott. Már napok óta kereste a lehetőséget, hogy szót válthasson vele, de Fizban mindig kitért az útjából. Ezért lepődött meg most annyira Elistan, amikor meglátta a homokban bukdácsolva közeledő vénembert. A mágus lehajtotta a fejét és halkan motyogott valamit maga elé. Elistan már attól tartott, hogy megint elmegy mellettük és észre sem veszi őket, amikor a vén mágus hirtelen fölemelte a fejét.