Margaret Weis - A téli éj sárkányai

A tornyot solamniai lovagok tekintélyes létszámú helyőrsége védte, amely mindössze néhány hete érkezett őrhelyére Palanthas városából. A tornyot, amely a legendák szerint sohasem eshet el, amíg hívő férfiak védik, a Főpapnak szentelték, aki rangban közvetlenül a Nagymester alatt állt, s akit a lovagok talán mindenkinél jobban tiszteltek.

Az Álmok Korában Paladine szerzetesei laktak a Főpap Tornyában. Az ifjú lovagok ide jártak vallásgyakorlatra és hitük elmélyítése céljából. A papok ottlétének máig számos nyoma fönnmaradt.

A sárkánycsapatok azonban nem csupán a legendák keltette félelem miatt ültek szorongva tábortüzeik körül. Parancsnokaik a legendák nélkül is tisztában voltak vele, hogy ezt a tornyot csak rendkívüli véráldozat árán vehetik be.

— Az idő nekünk dolgozik — jelentette ki a Sötét Hölgy, mielőtt eltávozott. — Kémeink jelentése szerint a lovagok csekély segítséget kaptak Palanthas népétől. A Vingaardi-szorostól keletre pedig sikerült elvágnunk az utánpótlási vonalaikat. Hadd üljenekhát a tornyukban és pusztuljanak éhen. A türelmetlenségük és a gyomruk előbb-utóbb valami hiba elkövetésére készteti majd őket, s amikor ez bekövetkezik, mi készen állunk a támadásra.

— De hiszen egyetlen sárkánykötelék segítségével bevehetnénk — mormolta egy fiatalabb parancsnok. Bakarisnak hívták... a csatákban tanúsított bátorsága és csinos arca nagy súllyal esett latba a Sötét Hölgy szemében. Mégis töprengőn nézett rá, amikor kék sárkánya, Skie nyergébe szállt.

— Talán mégsem — felelte hűvösen —, vagy tán nem hallottál az ősi fegyver, a sárkánydárda megtalálásáról?

— Ugyan már! Dajkamesék! — kacagott az ifjú parancsnok, miközben úrnőjét fölsegítette a sárkány hátára. Skie, a kék sárkány izzó, haragos szemmel meredt a jóképű főtisztre.

— Sohase becsüld alá a gyermekmeséket! — intette le katonáját a Sötét Hölgy —, hiszen ugyanezek a mesék emlegették a sárkányokat is. De ne aggódj, kutyuskám — vonta meg a vállát —, mert ha sikerrel jár ez a küldetésem és végre elfogom a Smaragdembert, akkor nem is lesz szükség a torony ostromára... magától is elpusztul. Ha meg nem, akkor még mindig megkaphatod tőlem azt az emlegetett sárkányköteléket.

Ezzel a hatalmas kék sárkány kitárta a szárnyát és fenségesen elvitorlázott Roncsosd, az Istar Vértengerének partján lévő nyomorúságos porfészek felé.

Így aztán a sárkánysereg melegben és kényelmesen heverészett a tábortüzek körül, mialatt — ahogyan a Sötét Hölgy megjósolta — a lovagok csöndben éheztek magányos tornyukban. Ám az élelem hiányánál sokkal nagyobb veszélyt jelentettt számukra a soraikban lévő széthúzás.

A Fényeskardú Sturm vezénylete alá rendelt ifjú lovagokban, a Sancristból való távozásuk óta eltelt nehéz hónapok alatt, mély tisztelet ébred kegyvesztett parancsnokuk iránt. Bár Sturm elég búskomor és többnyire tartózkodó volt, becsületességével és céltudatosságával kivívta emberei tiszteletét és csodálatát. Keserves győzelem volt ez, amelynek köszönhetően Sturmnak nem kevés szenvedést kellett elviselnie Derektől. Egy kevésbé nemes gondolkodású ember biztosan szemet hunyt volna Derek politikai intrikái fölött, vagy legalábbis befogta volna a száját (mint például Lord Alfred), de Sturm minduntalan fölszólalt Derek ellen, holott tudta, hogy ezzel csak ront saját helyzetén a nagy hatalmú lovaggal szemben.

Derek volt az, aki teljesen elidegenítette tőlük Palanthas lakóit. Az amúgy is bizalmatlan, régi gyűlölségeit dédelgető és nyugodt, szép városukért aggódó polgárok végképp megriadtak és fölháborodtak Derek fenyegetőzései miatt, amiért aztán megtagadták, hogy a lovagok magában a városban szállásolják el magukat. Csupán Sturm végtelen türelmű tárgyalásai nyomán kaptak tőlük egyáltalán valamicske élelmet.

A helyzet azután sem javult, hogy a lovagok megérkeztek a Főpap Tornyába. A közöttük kirobbant viszálykodás tovább csökkentette a már amúgy is éhező gyalogos csapatok fegyelmét. A torony hamarosan ostromlott várhoz lett hasonló... a Dereket támogató lovagokkal nyíltan szembeszálltak a Lord Gunthar pártján álló, Sturm parancsnoksága alá rendelt fiatalok. Csupán a Szabályzat szigorú megtartásának volt köszönhető, hogy nem robbantak ki nyílt, fegyveres összetűzések magán a tornyon belül. De a közelben táborozó sárkányseregek bomlasztó hatása és az állandó élelmiszerhiány fölizzította a kedélyeket és pattanásig feszítette az idegeket.

Lord Alfred túl későn ébredtrá ahelyzet veszélyességére. Keservesen megbánta, hogy ostobán Dereket támogatta, mert most márvilágosanlátta, hogy Koronaőr Derek elméje megbomlik.

A téboly napról napra egyre jobban elhatalmasodott rajta: emésztette a féktelen hatalomvágy és maradék józan eszétől is lassan megfosztotta őt. De LordAifred gyöngének bizonyult a közbelépésre. A lovagok annyira szigorú belső rendjükbe zárkóztak, hogy... a Szabályzat megtartása mellett... hosszú hónapokba került volna, mire a különböző lovagi tanácsok megfoszthatják Lord Dereket ráruházott rangiától.

Sturm vád alól való fölmentésének híre villámcsapásként sújtott le. Gunthar helyesen látta előre, hogy ez alapjaiban rendíti meg Derek reményeit. Gunthar csak arra nem gondolhatott, hogy mindez elszakítja az utolsó vékony szálat is, amely még valamelyest kordában tartja Derek józan eszét.

A vihar utáni reggelen az örök figyelmét egy pillanatra a Főpap Tornyának udvarán zajló események vonták magukra. A nap halovány, hideg fénnyel vonta be a szürkéskék eget, és megcsillant a solamniai lovagok ragyogó páncélján, amint a lovaggá avatás ünnepélyes szertartására gyülekeztek odalent.

Fölöttük a bástyákon mintha megdermedtek volna a kereszttel ékesített lovagi zászlók... élettelenül csüngtek a mozdulatlan, hideg levegőben. Ekkor vérpezsdítő, éles trombitaszó harsant. A kürtök hívására a lovagok büszkén fölvetették a fejüket és kivonultak az udvarra.

Kört formáltak, amelynek közepén Lord Alfred állt. Harci páncélját viselte, vörös körgallérja redőkben omlott alá a válláról és egy ósdi hüvelybe zárt, ősi kardot tartott a kezében. Amarkolaton egymásba fonódtak a lovagság nagy múltú jelképei: a viharmadár, a rózsa és a korona. A lord gyors, reményteli pillantással nézett végig a gyülekezeten, de a szemét nyomban lesütötte és megcsóválta a fejét.

Lord Alfred legrosszabb sejtelmei váltak valóra. Halványan abban reménykedett, hogy ez a szertartás talán újraegyesítheti a lovagokat. De pontosan ennek az ellenkezője következett be. A Szent Körön nagy rések tátongtak, amelyeket a jelenlévők feszengve néztek. Derek és híveinek egész tábora távol maradt.

Még kétszer fölharsant a hívogató trombitaszó, azután csönd telepedett alovagi gyülekezetre. Fényeskardú Sturm kilépett a Fbpap Kápolnájának ajtaján, ahol a Szabályzat előírása szerint imákkal és ünnepélyes meditációval töltötte az előző éjszákát. Hosszú, fehér köpenyt viselt és szokatlan díszőrség kísérte.

Mellette egy elf-leány haladt... szépsége úgy ragyogott a sápadt napfényben, akár a tavaszi hajnalsugár. Mögötte ősöreg törpe lépkedett, fehér haja és szakálla szinte világított, a törpe nyomában pedig egy surranó szökdécselt, világoskék térdnadrágban.

A lovagok köre megnyílt, hogy beengedje Sturmot és kíséretét. A menet megállt Lord Alfred előtt Laurana sisakjával a kezében Sturm jobbjára állt, Kova a balján támaszkodott a pajzsára, a surranó pedig... miután a törpe jól oldalba lökte... előreugrott a lovag sarkantyúival a kezében.