Margaret Weis - A téli éj sárkányai

— Gondold meg, Sturm — kérte Lord Alfred, miközben a lovag fölsegítette őt a nyeregbe. Lord Dereknek igaza van... a sárkánycsapatok nem olyan fegyelmezettek, mint a lovagok. Minden esélyünk megvan rá, hogy egy jól irányzott csapással elsöpörjük őket.

— Imádkozom érte, hogy így. legyen, uram — válaszolta Sturm kimérten.

Alfred szomorúan nézett vissza rá. — Ha így lesz, Fényeskardú, Lord Dereknek gondja lesz rá, hogy bíráid elé állítson és kivégeztessen. És ebben még Gunthar sem akadályozhatja meg őt.

— Készséggel elfogadom még azt a halált is, uram, ha megakadályozhatja azt, amitől tartok — felelte Sturm.

— A fenébe is, ember! — csattant föl Alfred. — Ha vereséget szenvedünk, te mit nyersz azzal, hogy itt maradtál? Kis csapatoddal még egy mocsári törpe sereget sem tudnál visszaverni! De tegyük föl, hogy sikerül megnyitnunk az utat! Még akkor sem tarthatod elég hosszú ideig a tornyot, hogy ideérjen az erősítés Palanthasból.

— De legalább időt biztosíthatunk a palanthasiak számára, hogy elhagyják a várost, ha...

Lord Koronaőr Derek előrefurakodott lovával a harcosai között. Sisakrostélya résein elővillanó tekintetét Sturmra szegezte ép kezét föltartva csöndre intette a többieket.

— A Szabályzat értelmében, Fényeskardú Sturm — dörögte a formális szavakat —, ezennel összeesküvéssel vádollak és...

— Abyss mélységeibe a Szabályzattal! — dördült föl Sturm, türelme fogytán. — Hát hová juttatott bennünket a Szabályzat? Két pártra szakadtunk, féltékenykedünk egymásra és lassan megbolondulunk! Még saját népünk is inkább az ellenséges sereghez pártol! A Szabályzat teljes kudarcot vallott!

Halálos csönd telepedett az udvaron fölsorakozott lovagokra... csak egy-egy türelmetlen ló patájának dobbanása vagy a nyergében fészkelődő lovag páncéljának zörrenése hallatszott.

— Imádkozz a halálomért, Fényeskardú Sturm — mondta Derek lágyan-, különben, az istenekre fogadom, én magam vágom el a torkodat kivégzésed napján. — Ezzel szó nélkül megfordította a lovát és a hadoszlop élére rúgtatott.

— A kaput kinyitni! — ordította.

A reggeli nap a füsttakaró fölé emelkedett és megkezdte útját a kék égen. Az észak felöl fújó szél büszkén meglobogtatta a torony csúcsára kitúzött,zászlót. Vértek csillantak, pajzsokhoz vert kardok csattogtak és trombitaszó harsant, amint néhány ember nekifeszült a vastag tölgyfa kapunak.

Derek magasba emelte a kardját. Az ellenségnek szóló lovagi köszöntéssel az ajkán előrevágtatott. A mögötte haladó lovagok ugyanezt a kiáltást hallatva utánavágtattak a mezőre, ahol valaha régen Huma tört előre fényes győzelme felé. A gyalogosok léptei szabályos ritmusban csattogtak a kövezeten. Egy pillanatig úgy rémlett, hogy Lord Alfred még mondani akar valamit Sturmnak és a köré sereglett ifjú lovagoknak, de végül csak megcsóválta a fejét és maga is elügetett.

A kapuszárnyak becsapódtak mögötte. A súlyos vasrúd biztonsággal ahelyére kattant. Sturm csapatának harcosai fölrohantak a bástyákra, hogy a távozók után nézzenek.

Sturm megnyúlt, kifejezéstelen arcal, némán állt az udvar közepén.

A sárkánycsapatok ifjú és jóképú parancsnoka a Sötét Hölgy távollétében éppen fölébredt és a reggelihez készüIődött, hogy azt egy újabb unalmas nap kezdetén elköltse, amikor egy földerítő vágtatott be a táborba.

Bakaris parancsnok mérgesen nézte a közelgő hírnököt. A katona vadul vágtatott keresztül a táboron, kondérokat és goblinokat rúgdalt föl az útjában. A sárkányfattyú gárdisták fölugráltak és káromkodva rázták felé az öklüket, de a hírhozó ügyet sem vetett rájuk.

— Nagyúr! — kiáltotta, miközben lepattant a nyeregből a díszes sátor előtt. — Beszélnem kell a Nagyúrral!

— A Nagyúr eltávozott — mordult rá a parancsnok hadsegédje.

— Most én vagyok a vezér! — vetette oda Bakaris. — Mi szél hozott ide?

A hegyivadász gyorsan körülnézett... nem akart hibát elkövetni, de nyomát sem látta a Sötét Hölgynek, sem hatalmas, kék hátas sárkányának.

— A lovagok kitörtek a mezőre!

— Micsoda? — esett le a parancsnok álla. — Biztos vagy benne?

— Igen! — kiáltotta a földerítő elakadó hangon. — Láttam őket! Több száz lándzsás, kardos lovag és jó ezernyi gyalogos!

— Hát nem igaza volt!? — szitkozódott magában Bakaris elismeréssel. — A bolondok mégiscsak elkövették a hibát!

Szolgái után kiáltott és sietve visszalépett a sátrába. – Fújjatok riadót! —kiáltotta és tovább ontotta a parancsokat.

— Öt percen belül itt legyen minden kapitány, végső eligazításra! — A keze remegett a harci vágytól, amint magára öltötte a páncélját. — És azonnal indítsatok futárt Roncsosdba, értesítse a Nagyurat!

Goblin-szolgák nyargaltak a szélrózsa minden irányába és hamarosan rikoltó kürtszó harsant a tábor különböző pontjain. A parancsnok még egy, gyors pillantást vetett az asztalán kiterített térképre és máris sietett a tiszti tanácskozásra.

— Komisz helyzet — mormolta gondterhelten, menetközben. — A csata már véget is érhet, mire az üzenet eljut a nagyasszonyhoz! Nagy kár! Biztosan jelen akart lenni a Főpap Tornyának bevételénél. Bár — gondolta némi elégtétellel —, holnap éjjel talán már Palanthasban alhatok... vele!

A nap már magasan járt az égen. A torony bástyáin álló lovagok a síkságot pásztázták a tekintetükkel, míg bele nem fájdult a szemük. Annyit láttak csupán, hogy rohanó fekete alakok özönlik el a csatamezőt, készen rá, hogy belemélyesszék a velük szembeszegülőkbe a karcsún csillogó ezüstlándzsát.

A seregek összecsaptak. A lovagok lábujjhegyre állva figyeltek, de a tájat párás, szürke lepel takarta be. A levegőben hamarosan az izzó vas fojtogató szaga érződött.

A pára egyre sűrűsödött, lassan csaknem teljesen eltakarta a napot.

Rövidesen már semmit sem láttak... a torony mintha ködtenger tetején úszott volna. A homály még a hangokat is elfojtotta, mivel eleinte még hallották a fegyverek csattogását és a haldoklók üvöltését, de egyszer csak a csatazaj is elhalt, mindent elnyelt a csönd.

Lassacskán elmúlt a nap. Laurana türelmetlenül rótta sötétbe boruló szobáját... gyertyákat gyújtott, de azok csak sercegtek és pislákoltak a fojtogató levegőben. A surranó ott ült mellette. Amint lenézett toronyszobája ablakából, Laurana észrevette a sápadt fáklyafényben a bástya mellvédjénél álló Sturm és Kova homályos alakját.

Egy szolga elébe tett egy darab penészes kenyeret és szárított húst, egész napi élelemadagját. Erről rájött, hogy még csak kora délután lehet. Ekkor a bástyán mintha megélénkült volna a mozgás. Látta, amint egy sáros bőrruhát viselő férfi odalép Sturmhoz. Egy hírnök, gondolta magában és sietve kezdte felölteni a páncélját.

— Jössz? — fordult Tasshoz és hirtelen szöget ütött a fejében, vajon miért olyan hallgatag a surranó? — Hírnök érkezett Palanthasból!

— Rögtön tudtam — dünnyögte Tass érdektelenül.

Laurana összeráncolta a homlokát és közben arra gondolt, hogy csak nem gyöngült el teljesen a surranó az éhségtől! De Tass csak megrázta a fejét aggódó kérdésére.

— Semmi bajom — mormolta —, csak ez a nyomasztó, szürke levegő.

A lépcsőn lefelé rohantában, Laurana teljesen megfeledkezett a surranóról.