Margaret Weis - A téli éj sárkányai

Kova kilesett az egyik lőrésen. — De legalább száraz helyen halok meg — dörmögte.

Sturm halványan elmosolyodott és megpödörte a bajuszát. Kitekintett kelet felé. Amint a halálra gondolt, elnézett a föld felé, ahol született, hazája felé, amelyet alig ismert, apjára gondolt, akire alig emlékezett és az országra, amely családját száműzetésbe kényszerítette. Most pedig az életét készül föláldozni e föld védelmében. De miért? Miért nem ment vissza egyszerűen Palanthasba?

Egész életében a Kódexhez és a Szabályzathoz tartotta magát. A Kódex szerint: Est Sularus oth Mithas — Becsületem az életem! Ezen kívül már semmije sem maradt. A Szabályzat megszúnt... kudarcot vallott. A rideg, merev Szabályzat páncéljuknál is súlyosabb acélgyűtvbe zárta a lovagságot. Az elszigetelődött, fönnmaradásukért harcoló lovagok elkeseredetten ragaszkodtak a Szabályzathoz, s közben nem vették észre, hogy az már csak a szabad mozgásukat akadályozó béklyó.

De én miért lettem más? — töprengett Sturm magában, pedig tudta a választ, mialatt a törpe zsörtölődését hallgatta; a surranó, a törpe, a varázsló, a fél-elf... miatt. Ők tanították meg rá, hogy más szemmel is lássa a világot: mandulavágású szemmel, sajátjánál gyöngébb szemmel, sőt, még homokóra-szemmel is. A Derekhez hasonló lovagok csak fehérben és feketében látták a világot. Sturm egyszerre látta a világ ragyogó, tarka színeit és nyomasztó szürkeségét.

— Elérkezett az idő — fordult Kovához. Éppen akkor indultak lefelé magas kilátóhelyükről, amikor az ellenség első mérgezett nyilai átröppentek a falak között.

Amikor a nap sziporkázó fénye beragyogta az eget, a sárkánysereg vérfagyasztó üvöltözéssel és rikoltozással, kürtszóval és pajzsdöngetéssel rontott rá a Főpap Tornyára.

Estére még mindig fenn lobogott a zászló... a torony állta a sarat.

Védőinek fele azonban már elesett.

Az élőknek egész, nap nem volt rá idejük, hogy lefogják a holtak megüvegesedett szemét és kinyújtóztassák eltorzult végtagjaikat. Minden erejükkel azért kellett harcolniuk, hogy életben maradjanak. Csak estére lett némi nyugalmuk, amikor a sárkánysereg visszavonult pihenni és erőt gyűjteni reggelig.

Sturm a kimerültségtál sajgó tagokkal járta végig a bástyákat. Még amikor pihenni próbált valamennyit, még akkor is görcsösen össze-összerándultak elkínzott izmai, és agya mintha tűzben égett volna. Ezért kénytelen volt fölkelni és csak járkált föl s alá, kimért léptekkel. Arra nem is gondolt, hogy nyugodt járásával valamelyest csökkenti a még ébren lévé ifjú lovagok gondolatainak rémült feszültségét. A társaik és barátaik tetemeit az udvaron kiterítő lovagok fejében az járt, hogy holnap éppen az ő testükkel teszi majd ezt valaki más, de amikor meghallották Sturm nyugodt lépteinek kopogását, a következő naptól való félelmük enyhült kissé.

A lovag sarkantyújának ütemes pengése valójában mindenkit megnyugtatott, kivéve saját magát. Sturmot sötét, ijesztő gondolatpk gyötörték: a vereségképzete, a nemtelen, becstelen halál gondolata, rémálmának képei, hogy a lent táborozó aljas teremtmények meggyalázzák és megcsonkítják a holttestét, ha elesik. Csak nem válik valóra ez az álom — gondolta és megborzongott. Talán még ő maga is meginog, ha eljön a vég, képtelen lesz legyőzni rettegését?

Talán még a Kódex szelleme is cserben hagyja, akár a szabályzaté?

Kopp... kopp... kopp... kopp...

„ Hagyd már abba!” — mondta magának mérgesen —, „különben hamarosan éppúgy megbolondulsz, mint szegény Derek!" Hirtelen sarkon fordult, hogy megtörje kényszeres járkálását és Lauranával találta szemben magát.

Tekintetük összekapcsolódott és sötét gondolatait elűzte a lány szemének ragyogása. Amíg ilyen béke és szépség létezik ezen a világon, még van némi remény — gondolta.

Rámosolygott és Laurana viszonozta a mosolyát, igaz, kissé mesterkélten, de így is megenyhültek arcán a kimerültség és bánat vonásai.

— Pihenj — mondta a lánynak-, nagyon fáradtnak látszol!

— Próbáltam aludni — suttogta Laurana —, de borzalmas álmot láttam: kristályba zárt kezeket és hatalmas sárkányokat, amint hatalmas kőfolyosókon röppennek végig. — Megrázta a fejét és kimerülten lerogyott egy, a hideg széltől valamelyest védett, sötét sarokban.

Sturm ekkor észrevette a mellette heverő Tasslehoffot is. A surranó összegömbölyödve, mélyen aludt. A lovag mosolyogva nézett le rá... Tasst nem zavarta semmi.

Ráadásul a surranó számára dicsőséges volt ez a nap... olyan, amelyet el nem felejthet, soha életében.

— Még sohasem voltam ostromlott várban — hallotta meg Sturm Tass, Kovához intézett vallomását, pár másodperccel azelőtt, hogy a törpe harci szekercéje lecsapta egy goblin fejét.

— Tudod ugye, hogy ma mindnyájan elpusztulunk — mormogta a törpe és baltája vasáról letörölte a fekete vért.

— Ezt mondtad Xak Tsarothban is, amikor ott álltunk a fekete sárkány előtt... aztán ugyanezt mondtad Thorbardinban — vágott vissza Tass — sót, akkor is, amikor hajóra szálltunk...

— Ezúttal viszont tényleg meghalunk — bömbölte Kova dühödten —, még akkor is, ha magamnak kell lecsapnom a fejedet!

De mégsem pusztultak el, legalábbis aznap nem. Mindig eljön a holnap — gondolta magában Sturm és tekintete megpihent a falnak támaszkódó és egy fadarabot farigcsáló törpén.

Kova fölnézett rá. — Mikor kezdődik újra? — kérdezte.Sturm fölsóhajtott és kelet felé fordult. — Hajnalban — válaszolta —, addig még van pár óránk.

A törpe bólintott. — Kitarthatunk? — kérdezte higgadtan, miközben keze nyugodtan és szilárdan markolta a fadarabot.

— Ki kell tartanunk — felelte Sturni. — A futárunk ma éjjel érkezik Palanthasba és még ha azonnal cselekszenek, akkor is két nap kell hozzá, mire ideérnek... meg kell adnunk nekik ezt a két napot...!

— Ha azonnal cselekszenek! — mordult föl Kova.

— Hát, igen — sóhajtotta Sturm halkan. — Oda kellene mennetek — fordult oda Lauranához, aki azonnal fölriadt szendergéséből. — Menjetek Palanthasba..., győzzétek meg őket a veszély komolyságáról!

— Azt a futárodnak kell megtennie — mondta Laurana fáradtan —, ha neki nem sikerül, az én szavam már mit sem nyomna a latban.

— Laurana — folytatta volna Sturm.

— Szükséged van rám? — vágott közbe a lány élesen. — Használható vagyok itt valamire?

— Jól tudod, hogy igen — felelte Sturm és csodálattal gondolt az elf-hajadon töretlen erejére, bátorságára és arra, milyen kitűnő íjász.

— Akkor maradok — mondta Laurana egyszerűen. Szorosabban maga köré tekerte a takaróját, s becsukta a szemét. — Nem tudok aludni — dünnyögte, de néhány pillanat múlva már éppoly lágyan és egyenletesen lélegzett, akár a mélyen alvó surranó.

Sturm megcsóválta a fejét és egy nagyot nyelt. Szeme találkozott Kova tekintetével. A törpe sóhajtott egyet és csak farigcsált tovább. Egyikük sem szólt, de mindketten ugyanarra gondoltak. Kegyetlen haláluk lesz, ha a sárkányfattyak betörnek a toronyba. Ám ha Laurana meghalna, az maga lenne az iszonyat!

A keleti égbolt lassan derengett, s jelezte a nap közeledtét, amikor kürtök éles rivalgása űzte el a lovagok álomtalan álmát. Sietve előkapkodták fegyvereiket, fölsorakoztak a falakon és kinéztek a sötét csatatérre.

A sárkánysereg tábortüzei leégtek, a nappali világosság közeledtével hagyták kialudni őket. A bástyán állók hallhatták, miként tér vissza az élet a soktagú, gigászi testbe.