Margaret Weis - A téli éj sárkányai

A lovagok várakozóan markolták meg fegyvereiket. A következő pillanatban azonban értetlenül bámultak egymásra.

A sárkánysereg visszavonulóban volt! Bár csak halványan láttak a derengő félhomályban, nyilvánvaló volt, hogy a fekete áradat lassan távolodik. Maga Sturm is meglepődött. A csapatok éppen elérték a látóhatárt, de a lovag tudta, hogy még mindig ott vannak a síkon... érezte a jelenlétüket.

Néhány fiatalabb lovag örömrivalgásban tört ki.

— Nyugalom! — dörrentett rájuk Sturm keményen. A kiáltozás belemart amúgy is megtépázott idegeibe. Laurana mellé lépett és meglepetten nézett rá. A férfi arca szürke és elgyötört volt a pislákoló fáklyafényben. A kőpárkányon nyugvó kesztyús ökle idegesen nyílt ki és csukódott össze ismét. Szeme összeszűkült, amint előredőlt és kelet felé nézett.

Laurana megérezte a lovagon elhatalmasodó rettegést és saját testét is hideg borzongás járta át. Eszébe jutott, mit mondott Tassnak nem sokkal azelőtt.

— Ez az, amitől féltünk? — kérdezte kezét a lovag karjára téve.

— Imádkozz, hogy ne legyen igazunk! — mormolta Sturm halkan, megtört hangon.

Teltek-múltak a percek, de nem történt semmi. Kova is csatlakozott hozzájuk. Fölkapaszkodott egy ledőlt kődarabra, hogy kilásson a mellvéd fölött. Tass is fölébredt, nagy ásítozással.

— Mikor reggelizünk? — kérdezte a surranó kedélyesen, de nem figyelt rá senki. Csak bámultak tovább és vártak. Mostanra már minden lovag, lelkében ugyanazzal a növekvő félelemmel, fölsorakozott a falakon és meredten nézett kelet felé, bár nem tudta, miért.

— Mi történt? — suttogta Tass. Maga iá fölkapaszkodott Kova mellé és megpillantotta a látóhatáron előbukkanó nap halovány, vörös fényét, narancssárga izzását, amely bíborra festette az éjszakai eget és kioltotta a pislákoló csillagokat.

— Mit bámultok arrafelé? — bökdöste oldalba Kovát.

— Semmit! — mordult rá a törpe.

— Akkor meg minek bámulni... — de ekkor a surranó éles nyikkanással visszafojtotta a lélegzetét. — Sturm! — visította.

— Mi az? — fordult felé riadtan a lovag.

Tass tovább meredt előre. Valamennyien követték a tekintetét, de egyikük sem vehette föl a versenyt a surranó sasszemével

— Sárkányok! — lihegte Tass. — Kék sárkányok!

— Ettől tartottam — jegyezte meg Sturm halkan. — A sárkányiszony! Hát ezért vonták hátrább a csapataikat. A velük tartó emberek nem képesek azt elviselni. És hányan vannak?

— Hárman — felelte Laurana —, már én is látom őket.

— Hárman! — ismételte meg Sturm üres, kifejezéstelen hangon.

— Figyelj rám, Sturm...! — vonta hátra Laurana a mellvédtől a lovagot. — Én ... mi... nem akartunk beszélni erről... talán nem is lett volna rá szükség, de most már igenis fontos! Tasslehoff és én, szóval mi... tudjuk, hogyan kell használni a sárkánygömböt.

— A sárkánygömböt? — kérdezett vissza Sturm, de igazán nem is figyelt a lány szavaira.

— Az itt lévő gömböt! —ismételte meg Laurana és lázasan megragadta a lovag karját. — Amelyik ott van a torony mélyén, annak kellős közepén! Tass mutatta meg nekem. Három hosszú, széles folyosó vezet hozzá és... és — elhalt a hangja. Most már világosan látta maga előtt, amit a tudatalattija homályosan súgott neki álmában, hogy sárkányok repülnek végig a folyosókon...

— Sturm! — kiáltotta Laurana és izgatottan megrázta a férfit. —Tudom, hogyan működik az a gömb! Tudom, hogyan végezhetünk a sárkányokkal! Ó, csak legyen rá elég időnk!

Sturm hirtelen odafordult hozzá, erős keze belemarkolt a vállába. A hosszú hónapok alatt, amióta ismerte a lányt, még sohasem látta ilyen szépnek. Fáradt, sápadt arca most kipirult a lelkesedéstől.

— Mondd el, gyorsan! — kiáltott rá parancsolóan.

Laurana gyorsan magyarázni kezdett, szavai egymásba gabalyodtak, amint magyarázni kezdett, s közben önmaga számára is egyre inkább megvilágosodott minden. Kova és Tass Sturm háta mögül lesett rá... a törpe döbbenten, a surranó álmélkodva.

— És ki kezeli majd a gömböt? — kérdezte Sturm lassan.

— Majd én! — felelte Laurana.

— De Laurana! — kiáltott föl Tass —, Fizban azt mondta...

— Tass, fogd be a szád! — sziszegte a lány összeszorított fogai között. — Sturm... kérlek — sürgette a lovagot —, ez az utolsó reménységünk. Vannak sárkánydárdáink... és itt a sárkánygömb!

A lovag ránézett, majd hirtelen kipillantott a világosodó keleti égen sebesen közeledő sárkányokra.

— Jól van hát — mondta végül. — Kovával és Tassal menjetek le és hívjátok össze az embereket a középső udvaron... siessetek!

Tasslehoff egy utolsó, aggodalmas pillantást vetett a lányra és leugrott a kőről, Kova mellol. A törpe lassabban kecmergett utána, keserű, töprengő arccal. Miután földet ért, odalépett a lovaghoz.

— Kell ez? — kérdezte Kova tekintete, amikor a lovagra nézett.

Sturm bólintott. Egy pillantást vetett Lauranára és szomorúan elmosolyodott. — Majd megmondom neki — suttogta halkan. — Vigyázz a surranóra! Ég veled, barátom!

Kova nyelt egyet és megcsóválta vén fejét. Azután, arcán a gyász maszkjával, bütykös öklével megdörgölte a szemét és hátba lökte Tasslehoffot.

— Mozogj már! — mordult rá.

Tass döbbenten nézett rá, aztán megvonta a vállát és szökellve nekiiramodott a bástya mellvédjének peremén, éles hangon rikoltozva a meglepett lovagok felé.

Laurana arca fölragyogott. — Te is gyere, Sturm! — és úgy rángatta a lovagot, mint egy izgatott gyerek, aki új játékszerével szeretne eldicsekedni a szüleinek. — Elmagyarázom a harcosoknak is, ha akarod. Aztán kiadhatod a parancsokat és csatarendbe állíthatod őket...

— Mostantól te vagy a parancsnok, Laurana — mondta Sturm.

— Micsoda? — torpant meg a lány és a félelem olyan hirtelen szorította ki szívéből a reményt, hogy fájdalmában felnyögött.

— Azt mondtad, időre van szükséged — mondta Sturm és a tekintetét kerülve megigazgatta a kardszíját. — Helyes. A harcosokat csatarendbe kell állítanod... és a gömb használatára is föl kell készülnöd! Ehhez időre van szükséged, és én biztosítom számodra ezt az időt! — Ezzel fölemelt egy íjat, a mellette lévő, nyilakkal teli tegezzel együtt.

— Nem, Sturm! — Laurana megrázkódott az iszonyattól. — Ezt nem gondolhatod komolyan! Én nem lehetek, a parancsnok! Szükségem van rád! Sturm, nem teheted ezt — hangja suttogóvá vált és megbicsaklott —, ne tedd ezt velem...!

— De igenis, lehetsz parancsnok — mondta Sturm és a tenyerébe fogta a lány arcát, hozzáhajolt és gyengéden megcsókolta. — Ég veled, elf-leányzó!— suttogta. — Felragyogott a te csillagod. De ne szomorkodj, kedves! Ne sírj! —,és szorosan magához ölelte Lauranát. — Az Erdőmester is megmondta, még ott, a Komor Erdőben, hogy nem kell gyászolnunk azokat, akik betöltötték küldetésüket. Én teljesítettem az enyémet. Most pedig siess! Minden perc drága...

— Legalább egy sárkánydárdát vigyél magaddal — könyörgött a lány.

Sturm megrázta a fejét, keze apja ősi kardjának markolatára kulcsolódott. — Nem értek a használatához. Ég veled, Laurana! Mondd meg Tanisnak...! — elhallgatott, majd fölsóhajtott. — Nem kell... — mondta halvány mosollyal. — Ő tudni fogja, mit érzek a szívem mélyén!

— Sturm... — Laurana szavait elfojtották feltörő könnyei. Csak zavartan, kérdőn meredt a lovagra.