Margaret Weis: A téli éj sárkányai

Tass a fülére szorította a tenyerét, úgy próbált megszabadulni e szörnyú bömbölés hangjától. Képzeletében újra meg újra megjelentek a sárkányok által a városokban végzett iszonyú pusztítás képei, a legyilkolt ártatlan lakosok garmadái. A sárkány vele is végzett volna, ezzel tisztában volt... méghozzá könyörtelenül. Sturmot valószínűleg máris megölte. Megpróbált csakis erre gondolni, hogy ezáltal megkeményítse a szívét.

De a surranó végül a kezébe temette az arcát és keservesen fölzokogott.

Egyszer csak megérezte egy kéz gyengéd érintését.

— Tass — suttogta egy hang.

— Laurana! — kapta föl a fejét. — Laurana! Nagyon sajnálom... tudom, hogy nem kellene törődnöm vele, mit művelnek ezzel a sárkánnyal, de,mégsem tudom elviselni! Mi végre ez a gyilkolás? Nem bírom nézni! — és könnycseppek gördültek végig az arcán.

— Megértelek — mondta halkan Laurana és tudatában vadul kavarogni kezdtek Sturm halálának képei, összekeveredve a haldokló sárkány sikolyaival. — Ne szégyelld, Tass! Légy hálás érte, hogy képes vagy a szánalomra és iszonyodsz az ellenség pusztulása láttán is. Azon a napon, amikor ezzel már nem törődünk, még ha halálos ellenségünkről van is szó..., azon a napon elveszítjük a háborút. A rémült bömbölés még hangosabbá vált. Tass előrenyújtotta a karját és Laurana magához ölelte a kis surranót.

Szorosan összesimultak és próbálták fülükből kirekeszteni a haldokló sárkány sikolyait. Egyszer csak más hang is eljutott a tudatukig... a lovagok figyelmeztető kiáltása. A második sárkány is behatolt az átellenben lévő kamrába, s a falhoz csapta lovasát, amint engedelmeskedve a sárkánygömb ellenállhatatlan hívásának, betuszkolta magát a szűk nyiláson. A lovagok riadót fújtak.

Ebben a pillanatban az egész torony, a csúcsától az alapjáig megremegett a haláltusáját vívó sárkány iszonyatos erejű vergődésétől.

— Gyere — kiáltotta Laurana —, ki kell jutnunk innen!

Talpra ráncigálta Tasst és futva megindult vele az oldalsó kis ajtó felé, amelyen át kijuthattak az udvarra. Abban a pillanatban tépte föl az ajtót, amikor a sárkány feje behatolt a csarnokba, ahol a gömb volt. Tass nem bírta ki, hogy legalább egy pillanatra meg ne álljon és oda ne nézzen.

Lenyűgöző volt a látvány. A sárkány szem a gyűlölettől tébolyultan izzott, amint meghallotta haldokló a társa üvöltését, és... szintén elkésve... rájött, hogy maga is ugyanolyan csapdába esett. A sárkány szája gyilkos vicsorrá torzult és szívta magába a levegőt. A kettős acélajtó elébe ereszkedett, de csak félig.

— Az ajtó beakadt, Laurana — rikoltotta Tass – a sárkánygömb...!

— Gyerünk! — kapta el a lány a surranó kezét. Vakító láng villant, mire Tass megfordult és futásnak eredt, s közben hallotta, amint mögötte a csarnok nagy robajjal lángba borul. Kő— és szikladarabok lavinája zuhant a terembe és az összeomló torony törmelékei maguk alá temették a vakítóan fehér fény árasztó sárkánygömböt.

A lökés a falhoz taszította a két menekülőt. Most Tass segítette föl Lauranát és egymásba kapaszkodva továbbvánszorogtak a kinti napvilág felé.

A talaj rengése megszűnt, a lezúdúló kődarabok robaja elcsitult. Csak elvétve hallatszott egy-egy éles reccsenés vagy mély robaj. Egy pillanatra megálltak, hogy kifújják magukat és visszanéztek a hátuk mögé A szűk folyosó végét teljesen lezárták a toronyból aláhullott hatalmans a kőtömbök.

— Mi lehet a sárkánygömbbel? — lihegte Tass.

— Remélem, hogy elpusztult.

Most, hogy a nappali fényben jobban megnézhette Lauranát, Tass megdermedt a látványtól A lány arca holtsápadt volt, még az ajkából is teljesen kifutott kék szeme egyetlen színfoltot természetellenesen kitágult és a körülötte sötétlő bíborszín karikák jelentették.

— Úgysem használhattam volna többet — mormolta Laurana inkább magának, mint a surranónak. — Most is azok a kezek..., képtelen vagyok majdnem föladtam..., beszélni róla. — Megborzongott és iszonyodva eltakarta a szemét. — De akkor eszembe jutott Sturm, amint magányosan áll odafönt a bástyán és szembenéz közelgő halálával. Ha akkor megfutamodok, teljesen értelmetlen lett volna a pusztulása... ezt nem engedhettem meg. Nem hagyhattam cserben őt. — És a lány, egész testében remegve megcsóválta a fejét. — Kényszerítettem rá a gömböt, hogy engedelmeskedjen az akaratomnak, de erre csak most az egyszer voltam képes. Soha, de soha többé nem tudnám megismételni… elviselni.

— Sturm meghalt? — bicsaklott meg Tass hangja.

Laurana ránézett, tekintete megenyhült. — Sajnálom, Tass, nem gondoltam rá, hogy te még nem tudod. Meg... meghalt, egy Sárkány Nagyúrral vívott csatában.

— És nem... és nem... — Tass szava elakadt.

— Nem szenvedett sokáig — felelte Laurana — gyors volt a halála.

Tass lehajtotta a fejét, de föl is kapta újra, amikor egy hatalmas dörrenés alapjaiban rázta meg azt, ami még megmaradt a toronyból.

— A sárkányseregek... — suttogta Laurana —, a küzdelmünk még nem ért véget. Keze máris Sturm kardjának markolatán volt, amelyet felkötött karcsú derekára. — Menjünk, keressük meg Kovát!

Laurana az éles fénytő1 elvakulva, pislogva bukkant föl az udvaron a szűk folyosóból és szinte csodálkozott rajta, hogy még mindig fönn jár a nap. Annyi minden történt reggel óta, hogy úgy érezte, évek száguldottak el. De a nap valójában csak most emelkedett az udvar magas kőfala fölé.

A Főpap magas tornya már nem volt sehol, összedőlt kőhalomként hevert az udvar közepén. A sárkánygömbhöz vezető kapuk és folyosók nem sérültek meg, csak ott, ahol a sárkányok a falnak ütköztek. Az erőd külső falai is álltak még, persze tátongó résekkel és megfeketedve ott, ahol a sárkányok kilövellő nyelvei megperzselték őket.

De a réseken nem özönlöttek befelé ellenséges csapatok. A csatamező elcsöndesedett, ébredt rá Laurana, bár a háta mögött, a folyosó felöl még hallotta a haldokló második sárkány üvöltéseit és az életét kioltó lovagok kiáltozását.

Mi történhetett a támadó sereggel? — töprengett a lány és nyugtalanul körülnézett. Biztosan' át akarnak törni a falakon... Rémülten pillantott föl a bástyákra, szinte várva, hogy onnan zúdulnak le rájuk a vérszomjas teremtmények.

S akkor meglátta, amint a napfény megvillan egy vérten, látta a falpárkányon heverő alaktalan tömeget.

Sturm! Visszaemlékezett a rémálomra... a sárkányfattyak vérmocskos kezére, amint Sturm után kapkodnak.

Ennek nem szabad bekövetkeznie! — gondolta magában sötéten. Felkapta Sturm kardját és keresztülrohant az udvaron, de már futtában megérezte, hogy az ősi fegyver túl nehéz lesz az ő kezének. De mi mást ragadhatna meg helyette? Sietve körülnézett. A sárkánydárdák! Ledobta a kardot és fölmarkolt egyet. Így, a könnyú, gyalogsági dárdával a kezében már könnyedén fölszaladhatott a lépcsőn.

Fölért a bástya tetejére és kinézett a síkságra. Azt várta, hogy nyomban megpillantja az előre özönlő sárkánysereg fekete hullámát. De a harcmező teljesen elnéptelenedett. Csak néhány kisebb embercsoport ácsorgott itt-ott és nézgelődött tanácstalanul.

Vajon mit jelenthet ez? Alánynak fogalma sem volt róla, a gondolkodás pedig túlságosan is nehezére esett. Vad harci kedve lelohadt. Hatalmába kerítette a kimerültség és a gyász. A dárdát maga után vonszolva odament a lovag vérfoltos havon fekvő holttestéhez.