Margaret Weis - A téli éj sárkányai

— Kharan bea Reorx — mormolta Kova a törpék nyelvén és reszkető, bütykös kezével megtörölte a szemét. — A barátok találkoznak Reorx kebelén. — Beletúrt a tarisznyájába és kivett belőle egy fából faragott, karcsú rózsaszálat. Lágyan letette Sturm mellvértjére, Alhana csillagékszere mellé.

— Viszontlátásra, Sturm — dünnyögte Tasslehoff zavartan. Egyetlen dolgot adhatok... amit talán elfogadsz tőlem. Én... nem is tudom, megérted-e? Bár... talán... most már megértheted. Sőt, meglehet, még nálam is jobban... — És Tasslehoff egy kis, fehér tollpihét dugott a lovag dermedt ujjai közé.

— Qisalan elevas — suttogta Laurana elf-nyelven. — Szeretetünk kapcsa örök! — Elhallgatott és úgy érezte, hogy képtelen itthagyni barátját, ebben a sötétségben.

— Menjünk, Laurana — mondta a törpe lágyan. — Elmondtuk előtte az istenhozzádot. Útjára kell őt bocsátanunk. Reorx már vár rá.

Laurana végre engedett a szónak. Lassan, vissza sem nézve, a három barát fölment a kriptából kivezető keskeny lépcsőn és egyenesen kilépett a vigasztalan téli éjszakában dühöngő, csípőshóförgetegbe.

Solamnia fagyos földjétől távol valaki más is búcsúzott Fényeskardú Sturmtól.

Silvanesti nem változott meg az elmúlt hónapok álatt. Bár Lorac lidérces álma régen véget ért és teste is megpihent már szeretett hazájának földjében, maga a föld még hordozta a szörnyű rémálom nyomait. A levegőben még terjengett a pusztulás és halál bűze. A fák végtelen fájdalomtól elgyötörten tekeregtek és hajladoztak. Torzszülött állatok bújkáltak a sötét rengetegben, várva nyomorúságuk, szerencsétlen létük végét.

Alhana hiába leste Csillagtornyának ablakából a sóvárgott változást, vagy legalább annak halvány jelét.

A griffek visszatértek, ahogyan számított is rá, miután a sárkány elröpült. A lány távozni készült Silvanestiből, hogy csatlakozzon népéhez Ergoth földjén. De a griffek nyugtalanító hírekkel érkeztek: kitört a háború az elfek és az emberek között.

A lelkében bekövetkezett változás jele, az elmúlt hónapokban átélt borzalmak következménye volt, hogy Alhana keserű szívvel fogadta ezt a hírt. Mielőtt találkozott Tanisszal és barátaival, közömbösen érintette volna az elfek és emberek harcának híre, sót, talán még örült is volna neki. De most már tisztán látta, hogy ez csak a világban dúló gonosz erők mesterkedésének következménye lehet.

Tudta, hogy vissza kellene térnie népe körébe... talán még véget is vethetne ennek az őrületnek, de azzal, nyugtatta magát, hogy a zord téli idő alkalmatlan a hosszú utazásra. Valójában azonban félt szembenézni megrendült népével, miután elmondja, hogyan pusztult el a hazájuk és hogyan ígérte meg haldokló apjának az elfek visszatérését és Silvanesti föltámasztását... miután segítettek az embereknek a Sötétség Királynője és kegyencei legyőzésében.

Meggyőzhetné őket, ebben nem kételkedett, de rettegett tőle, hogy elhagyja önként vállalt száműzetésének magányát és visszatér a Silvanesti határain túli világ zűrzavarába.

És, bár vágyakozott rá, a szeretett férfival való találkozástól is rettegett. A lovaggal, akinek büszke és nemes arca sokszormegjelent álmában és akineklelkével szorosan összekötötte őt a csillagékszer varázsereje. Noha Sturm nem tudott róla, mindig mellette volt a becsületének védelméért vívott harcában. Bár nem tudott róla a férfi, ő megosztotta vele szenvedését és végül teljesen megértette lelkének mélységes nemességét. Iránta érzett szerelme napról napra nőtt, ahogy a rettegése is ettől a baljós szerelemtől.

Így azután Alhana egyre csak halogatta indulásának napját. Azonnal indulok, hitegette önmagát, amint látok valami biztató jelet... mihelyst vihetem népemnek a remény üzenetét. Enélkül úgysem térnének haza. Kétségbeesésükben föladnák a harcot... Alhana nap mint nap csak a távoli messzeséget pásztázta tornyának ablakából.

De a várt jel csak nem bukkant föl.

Egyre hosszabbra nyúltak a téli éjszakák, egyre mélyebbre sűrűsödött a sötétség. Alhana körbejárta a Csillagtorony bástyáját. Solamniában délutánra járt ekkor az idő... és egy másik torony oldalában Fényeskardú Sturm éppen szembenézett egy égszínkék sárkánnyal és büszke Nagyurával, akit a Sötét Hölgy néven emlegettek. Egyszerre szörnyú érzés kerítette hatalmába a lányt... mintha megállt volna a világ forgása. Éles fájdalom nyilallt a szívébe és tehetetlenül rogyott le a kövezetre. Rázta a rettegés és a gyász zokogása... lekapta a nyakában viselt csillagékszert és iszonyodva látta, amínt fénye elhalványul, majd végleg kihuny.

— Ez tehát az én üzenetem! — sikoltotta elkeseredetten és a markába szorított ékszerrel megfenyegette az eget. — Szóval, nincs remény! Nincs semmi más, csak keserűség és halál!

Alhana olyan erővel szorította a csillagékszert, hogy hegyes csúcsai belemartak eleven húsába, majd vakon nekivágott a sötétségnek és lebotorkált toronyszobájába.

Onnan még egyszer kinézett a haldokló világra. Végül szívet tépően fölzokogott, becsukta és be is zárta az ablak súlyos fatábláit.

Tegyen hát a világ, amit akar — gondolta magában keserűen. Érjen a népem is olyan véget, amilyet teremtett magának. A gonosz győzelme ez. Semmit nem tehetünk a megállítására. Itt várom be a halálomat, atyám sírjának közelében.

Aznap éjszaka még egyszer kiment a vadonba. Hanyagul egy vékony pelerint kanyarított a vállára és elindult a görcsbe csavarodott fa tövében domborodó sírhalom felé. A csillagékszert ott szorongatta a kezében.

Alhana levetette magát a földre és puszta kézzel nekiesett a sírnak... kétségbeesetten belevájt a fagyos rögökbe, dermedt ujjait hamarosan elborította a vér. Nem törődött vele. Talán még örült is neki, sokkalta könnyebb volt elviselnie, mint a szívét mardosó gyötrelmet.

Végül sikerült kiásnia egy kis mélyedést. A vörös hold, Lunitari fölkúszott az égre és véresre festette az ezüst holdfényét. Alhana addig nézte a tenyerén tartott ékszert, míg semmit sem látott már belóle könnyein keresztül. Akkor beleejtette afrissenkivájt gödröcskébe. Nagy erőfeszítéssel leküzdötte zokogását. Letörölte arcáról a könnyeket és nekilátott a lyuk betemetésének.

Egyszer csak megállt.

A keze megremegett. Tétován lenyúlt, félresöpörte a csillagékszerre hullott földet és közben arra gondolt, nem vette-e el eszét a fajdalom. Nem! Az ékkövek halvány fénnyel fölizzottak és a szeme előtt teltek meg új ragyogással. Alhana kiemelte a sziporkázó ékszert parányi sírjából.

— De hiszen meghalt — suttogta halkan és tekintetét a Solinari ezüstös fényében villogó ékkövekre szegezte. — Tudom, hogy elragadta őt a halál... ezt nem változtathatja meg semmilyen erő! Mi hát akkor ez a ragyogás?

Hirtelen zizegő hangra lett figyelmes. Rémülten hátrahőkölt, rettegve tőle, hogy a Lorac sírja fölött álló, iszonyúan eltorzult fa előrenyújthatja és köré fonhatja gyilkos ágait. Ám, amint ránézett, látta, hogy a göcsörtös ágak kiegyenesednek... még egy villanásnyi ideig bénán csüngenek, azután sóhajtva fölemelkednek az ég felé. A törzs is visszanyerte sudárságát, kérge kisimult és lágyan megcsillant az ezüst holdvilágban. Többé nem csorgott vér az oldalából. A levelek megérezték, hogy ereikben ismét megindul az éltető nedvek áramlása.

Alhana felnyögött. Bizonytalanul talpra állt és körültekintett hazája megkínzott földjén, de nem látott semmi más változást. A többi fa ugyanolyan maradt... csak ez az egy elevenedett meg, Lorac sírja fölött.