Margaret Weis - A téli éj sárkányai

Vidd csak azt a sárkánydárdát — gondolta magában némán —, ugyan mi hasznát veheted?

Kitiara odalépett hatalmas méretű kék sárkányához.

Odalent az udvaron fölbukkant néhány lovag, magával vonszolva az egyik kék sárkány levágott fejét. Skie dühödten kapta föl a fejét a látványra és vadul felhördült. A lovagok álmélkodva néztek föl a bástyára, ahol egymás mellett állt a sárkány, a Sárkány Nagyúr és Laurana.

Többen is előkapták fegyverüket, de Laurana egy kézmozdulattal megállította őket. Ez volt az utolsó mozdulat, amelyet még képes volt megtenni.

Kitiara megvető pillantással mérte végig a lovagokat, s közben Skie nyakára tette a kezét, simogatta, nyugtatta a sárkányt. Kényelmes lassúsággal mozgott, hogy lássák, nem fél tőlük.

A lovagok vonakodva eltették fegyvereiket. Kitiara gúnyos kacajjal vetette magát a sárkány hátára.

— Ég veled, Lauralanthalasa! — kiáltotta.

A sárkánydárda intésével utasította repülésre az óriás kék sárkányt. Skie széttárta a szárnyát és könnyedén felröppent a levegőbe. Kitiara ügyesen kormányozta hátasát és közvetlenül Laurana fölé kanyarodott.

Az elf-hajadon fölnézett a sárkány tüzesen izzó szemébe.

Jól látta sérült, véres orrlikát, ijesztő fintorba torzult, szélesre tátott száját. A hátán, hatalmas szárnyai között ült Kitiara... sárkánypikkelyes páncélja ragyogott, a napfény megcsillant szarvas sárkánymaszkján. Egy kósza napsugártól fölvillant a sárkánydárda hegye.

Ahogy sziporkázva egyre magasabbra és magasabbra emelkedett, a sárkánydárda kiröppent a Sárkány Nagyúr kesztyűs kezéből. Csörrenve hullott le a kövekre, Laurana lába elé.

— Tartsd meg! — kiáltotta Kitiara az elf-lánynak csengő hangon. — Hamarosan szükséged lesz rá!

A kék sárkány kiterjesztette a szárnyát, ráfordult a levegő áramlatára, fölemelkedett a tiszta ég felé, hogy beleolvadjon a nap ragyogó korongjába.

A téli éjszaka sötét volt és csillagtalan. A szél viharossá fokozódott, vadul sodorta magával a havat és megfagyott jégkristályokat, amelyek éles nyílvesszőkként martak a páncélba, egyformán dermesztve meg a vért és a lelket. Őrséget nem állítottak. A Főpap Tornyának bástyáin őrt álló ember halálra fagyott volna ebben az időben. De őrségre nem is volt szükség. A lovagok egész nap, míg a világosság engedte, éberen figyelték a pusztaságot, de jele sem volt a sárkánysereg visszatérésének. Még a sötétségbeállta utánis csak egy-két pislákoló tábortüzet láttak a távoli látóhatáron.

Ezen a téli éjszakán, amikor a szél haldokló sárkányok üvöltéseként bömbölt a torony romjai között, Solamnia lovagjai eltemették halottaikat.

A holttesteket levitték egy, a torony alatt lévó, barlangszerű kriptába. Ez az üreg régtől fogva szolgált a lovagok temetkezési helyéül. De már évszázadok múltak el azóta, hogy Huma szembevágtatott dicsőséges végzetével a kinti csatamezőn. Magát a kriptát is tovább borította volna a jótékony feledés, ha nincs a surranó kíváncsisága. Valaha szigorúan őrizték és tisztességgel rendben tartották, de az idő vasfoga még a holtakat is kikezdte, akiket pedig időn túlinak tekintett mindenki. A kőszarkofágokat vastag, finom porlepel takarta, de miután lesöpörték, sem tudtak kiolvasni semmit a kőbe vésett jelekből.

A Paladine Csarnokának nevezett kripta valójában egy jókora, négyszögletes helyiség volt, mélyen a torony alatt, ahol nem tett kárt benne a rombolás. Hosszú, keskeny lépcsősor vezetett le hozzá egy erős, kétszárnyú vasajtótól, amelyen Paladine jele, .az elmúlás és föltámadás jelképe, egy platinasárkány díszelgett. A lovagok fáklyákat tűztek az omladozó kőfalakba ékelt vaskarikákba, hogy bevilágítsák velük a helyiséget.

A régmúlt idők halottainak kőkoporsói a csarnok falai tövében sorakoztak. Mindegyik fölött vastábla hirdette az elhunyt nevét, nemzetiségét és halálának napját. A koporsók sorai között széles folyosó vezetett a csarnok végében álló márványoltár felé. A lovagok Paladin Csarnokának ezen a központi részén terctették ki elesett társaik tetemeit.

Most nem volt idejük szarkofágok faragására, hiszen jól tudták, hogy a sárkánysereg hamarosan visszatér. A lovagoknak a falak megerősítésére kellett fordítaniuk minden idejüket, s nem arra, hogy berendezzék azok otthonát, akik többé nem törődtek már semmivel. Lehordták tehát halott harcostársaikat Paladin Csarnokába és hosszú sorokba fektették oket a hideg kőpadlón. A holttestekre régi szemfedőket terítettek, amelyek a szertartásos bepólyázást helyettesítették. Erre a műveletre sem volt elég idejük. Mellükre fektették kardjukat és az ellenségtől zsákmányolt tárgyakat pedig: egy-egy nyílvesszőt, horpadt pajzsot vagy éppen sárkánykarmot a lábuknál helyezték el.

Miután minden holttestet levittek a fáklyákkal megvilágított csarnokba, maguk a lovagok is összegyűltek. A tetemek között helyezkedtek el, mindegyikük egy-egy barát, harcostárs vagy fivér mellett. Végül, oly áhítatos csöndben, hogy valamennyien hallhatták saját szívdobogásukat, belépett a három utolsó holttestet hozó menet. A tábori hordágyak mögött díszőrség lépkedett.

Ünnepélyes temetésnek kellett volna lennie, a Szabályzat által előírt minden díszes külsőség megtartása mellett. Az oltár előtt az ünnepi vértezetet viselő Nagymesternek kellett volna állnia. Mellette a szintén páncélt és Paladine fehér köntösét viselő Főpapnak, a másik oldalon pedig a vértje fölé az igazságszolgáltatást jelképező, fekete palástot öltött Főbírónak. Az oltár lapját pedig rózsáknak kellett volna elborítaniuk, fölöttük a viharmadár, a korona és a kard arany jelképeivel.

Most azonban csak egy ütött-kopott, vérfoltos páncélt viselő elf-hajadon állt az oltár előtt, mellette kétoldalt egy vén, fejét gyászosan lehajtó törpe és egy surranó, hamiskás arcán a bánat keserű vonásaival. Az oltáron egyetlen elszáradt, fekete rózsaszál hevert, amelyet Sturm övében találtak és magányos díszként egy vértől feketéllő, ezüst sárkánydárda.

A díszőrség az oltárhoz vitte a három tetemet és mély tisztelettel elhelyezte azokat a három barát előtt.

Jobb oldalt feküdt Lord Alfred MarKenin, akinek megcsonkított, fej nélküli holttestét jótékonyan takarta a fehér lepel, bal oldalt Lord Koronaőr Derek, szintén fehér szemfedő alatt, hogy ne lássék az arcára dermedt vérfagyasztó vigyort. Középre helyezték Fényeskardú Sturm maradványait. Őt nem takarta, fehér szemfödél. Azt a páncélt viselte, amelyet halála pillanatában: apjának ősi vértjét. Keze szintén atyjától örökölt régi pallosát markolta a mellén. És még valami ékesítette horpadt mellvértjét: egy ragyogó ékszer, amelyet a lovagok közül senki sem ismert.

A csillagékszer volt az, amelyet Laurana a lovag vére áztatta hóból emelt föl. Az ékszer valahogy elsötétedett, fénye elhományosult a lány tenyerén. Sok minden megvilágosodott Laurana előtt, miután alaposabban megvizsgálta. Ennek az ékszernek köszönhetően lehettek hát részesei annak a silvanesti lidércnyomásnak. Vajon maga Sturm tisztában volt-e az ékszer erejével? Tudott-e arról a kapocsról, amelyet közte és Alhana között kovácsolt? Nem — gondolta magában Laurana szomorúan —, bizonyára sejtelme sem volt róla. Talán azt sem fogta föl, milyen mély szeretetet jelképez. Ember azt nem értheti meg. Óvatosan visszahelyezte hát a lovag mellére és szomorúan gondolt rá, hogy az a sötét hajú elf-lány most biztosan érzi, hogy a szeretett szív, amely fölött a csillagékszer pihen, örökre megállt.