Margaret Weis - A téli éj sárkányai

Laurana letérdelt Sturm mellé. Kinyújtotta a kezét és hátrasimította szélborzolt haját, hogy még egyszer barátja arcába nézzen. Mióta legelőször találkoztak, Laurana most első ízben látta a békés nyugalmat Sturm élettelen szemében.

Fölemelte kihűlt kezét és az arcához szorította. — Aludj, kedves barátom — suttogta — és ne hagyd, hogy sárkányokháborgassák az álmodat. — Amikor a fehér, halott kezet visszaengedte a horpadt páncélra, valami fényesen megcsillant a véres havon. Fölvette a tárgyat a vértócsából, de az annyira beszennyeződött, hogy nem tudta megállapítani, mi lehet az. Óvatosan letörölte róla a véres havat.

Egy gyönyörű ékszer volt az... Laurana döbbenten meredt rá.

Mielőtt végiggondolhatta volna, vajon hogy kerülhetett ide, sötét árnyék magasodott fölé. Laurana hallotta az erős szárnycsapkodást és a hatalmas testbe fölszívott levegő sípolását. Ijedten talpra szökkent és megfordult.

Egy kék sárkány szállt le mögötte a falra, amelyből nagy kődarabok törtek le, amint a félelmetes karmok kapaszkodót kerestek maguknak. A teremtmény óriási szárnyai széllé korbácsolták a levegőt. A sárkány hátán lévő nyeregből egy Sárkány Nagyúr nézett le a lányra hideg, szigorú szemmel, ijesztő maszkja mögül.

Laurana ijedten hátralépett, amint rátört a sárkányiszony. A sárkánydárda kicsúszott elernyedő kezéből és az ékszert leejtette a hóba. Megfordult és próbált elszaladni, de nem látta, hová, lépjen... megcsúszott és elvágódott a hóban, ott remegett Sturm kihűlt holtteste mellett.

Bénító rémületében csak az a szörnyű álom jutott az eszébe. Hát itt kell meghalnia..., ahogyan Sturm is elpusztult. Nem látott mást, csak csillogó, kék pikkelyeket, amint a sárkány fölébe hajolt.

A sárkánydárda! Utánakapott a véráztatta hóban heverő fegyvernek és ujjai rákulcsolódtak annak sima fanyelére. Már emelte is, hogy beledöfje a sárkány torkába.

Ám ekkor fekete csizma tiport a dárdanyélre, közvetlenül a keze mellett. Laurana fölnézett a ragyogó, koromsötét csizmaszárra, amelyen aranysújtás villant a napfényben.

Nem tudta levenni a számét a Sturm vérébe gázoló csizmáról és bátorságot gyűjtve így szólt:

— Ha hozzáérsz a testéhez, azonnal meghalsz. Még a sárkányod sem mentheti meg az életed. Ez a lovag a barátom volt és én nem engedem, hogy a gyilkosa meggyalázza a tetemét.

— Nem szándékozom meggyalázni a holttestét — szólalt meg ekkor a Sárkány Nagyúr. Kiszámítottan lassú mozdulattal lehajolt, előrenyújtotta a kezét és lefogta a halott szemét, amely üresen bámult a nap felé.

A Sárkány Nagyúr fölegyenesedett, szembefordult a hóban térdelő elf-hajadonnal és levette csizmás lábát a sárkánydárda nyeléről. — Tudd meg, hogy az én barátom is volt, de csak abban a pillanatban ismertem föl, amikor megöltem.

Laurana fölbámult a Nagyúrra. — Nem hiszek neked — mondta fáradt hangon —, ez lehetetlen.

A Sárkány Nagyúr erre nyugodt mozdulattal levette ijesztő sárkánysisakját. — Gondolom, már hallhattál felőlem, Lauralanthalasa... ez az igazi neved, ugye?

Laurana zavartan bólintott és fölállt.

A Sárkány Nagyúr vonzó, ferde mosollyal ránézett. Az én nevem pedig...

— Kitiara.

— Honnan tudod?

— Álmodtam egyszer — motyogta Laurana.

— Ó, igen... az az álom — és Kitiara kesztyűs kezével végigsimított sötét, göndör haján. — Tanis beszélt nekem arról az álomról. Azt hiszem, mindnyájan egyforma álmot láttatok. Ő legalábbis úgy gondolja, hogy a barátai igen. — Az ember-lány ekkor lenézett a lovag, lábai előtt heverő tetemére. — Különös, nem... hogy Sturm megálmodott halála valóra vált? És Tanis azt mondta, hogy az álom az ő esetében is beigazolódott... legalábbis az a része, amikor én mentettem meg az életét.

Laurana egész testében megremegett. Bár arca már eddig is holtsápadt volt a kimerültségtől, most annyira kifutott belőle a vér, hogy szinte átlátszóvá. vált. — Tanis?... Te találkoztál Tanisszal?

— Alig két napja — válaszolta Kitiara. — Hátrahagytam Roncsosdban, hogy tartsa szemmel a dolgokat, amíg én távol leszek.

Kitiara hideg, nyugodt szavai úgy hatoltak Laurana lelkébe, ahogy a Sárkány Nagyúr lándzsája járta át Sturm testét. Az elf-lány úgy érezte, hogy a fal kövei kifordulnak a lába alól. Ég és föld összemosódott előtte, a fájdalomtól majd megszakadt a szíve. Ez a nő hazudik, gondolta Laurana elkeseredetten. Ugyanakkor kétségbeejtő bizonyossággal tudta, hogy... bár Kitiara akkor hazudhat, amikor éppen kedve tartja, most mégis igazat mond. Megtántorodott és kis híján elvágódott. Csupán a fogcsikorgató akarat, hogy ne árulja el gyöngeségét ez előtt az ember-nő előtt, tartotta meg a lábán az elf-lányt. Kitiara nem is vett észre semmit. Lehajolt, fölvette a Laurana által elejtett fegyvert és kíváncsian megszemlélte.

— Ez tehát az a híres-neves sárkánydárda? — jegyezte meg.

Laurana leküzdötte elkeseredését és kényszerítette magát, hogy nyugodthangon válaszoljon neki. – Igen — mondta —, és ha kíváncsi vagy rá, mire képes, nézz csak körül ott lenn, a falakon belül, mi maradt a sárkányaidból.

Kitiara kurta pillantást vetett az udvarra, de érzelemnek semmilyen nyoma nem látszott rajta. — Nem ezek csalták csapdába a sárkányaimat. — És barna szemével hűvösen végigmérte Lauranát. — És nem ezek szórták szét a seregemet a szélrózsa minden irányába.

Laurana még egyszer végignézett a kiürült síkságon.

— Igen — mondta Kitiara, meglátva, hogy a másik hirtelen megérti a helyzetet. — Győztetek... ma! Ujjongj hát a győzelmednek, elf, de a dicsőséged nem tart soká! — Ezzel a Sárkány Nagyúr keményen megmarkolta a dárda nyelét és hegyét egyenesen Laurana szívének szegezte. Az elf-hajadon mozdulatlanul állt előtte, rezzenéstelen arccal.

Kitiara elmosolyodott. Gyors mozdulattal visszarántotta az ölésre emelt fegyvert. — Köszönöm a dárdát — mondta és hegyével beleállította a hóba. — Kémeim már tájékoztattak róla. Most majd meg is győződhetünk róla, valóban olyan nagyszerű fegyver-e, amilyennek te mondod.

Kitiara könnyedén meghajolt Laurana felé. Azután föltette fejére a sárkánysisakot, megmarkolta a sárkánydárda nyelét és indulni készült. Közben még egy pillantást vetett a lovag holttestére.

— Ügyelj rá, hogy lovagi temetése legyen — mondta. — Legalább három napba belekerül a seregem újjászervezése. Ennyi időt adok rá, hogy méltó temetésben részesítsétek őt.

— Mindenképpen eltemetjük a halottainkat — jelentette ki büszkén Laurana. — Nem kérünk tőled tanácsot!

Sturm halála, a lovag kihűlt tetemének látványa visszatérítette őt a való világba, mintha hideg vizet zúdítottak volna rá. Miközben védelmezőn a lovag holtteste és a Sárkány Nagyúr közé lépett, az elf-lány még egyszerbelenézett a sárkánymaszk mögött villogó barna szempárba.

— És mit mondasz majd Tanisnak? — kérdezte váratlanul.

— Semmit — felelte Kitiara egyszerűen. — Egyáltalán semmit — ismételte meg, megfordult és távozott.

Laurana nézte a Sárkány Nagyúr lassú, kecses mozgását, az észak felol langyosan lengedező szélben meglibbenő fekete köpenyét. A nap fénye megvillant a Kitiara kezében tartott hadizsákmányon. Tisztában volt vele, hogy vissza kellene szereznie a dárdát. Odalent áll kis lovagserege... csak szólnia kellene.

De fáradt elméje és kimerült teste visszautasított minden cselekvést. Az is roppant erőfeszítésébe került, hogy állva maradjon. Csak a büszkesége tartotta vissza tole, hogy végigzuhanjon a kőfalon.