Margaret Weis - A téli éj sárkányai

A díszőrség hátralépett és várt. Az egybegyűlt, lovagok egy pillanatra lehajtották a fejüket, majd fölnéztek Lauranára.

Most jött volna el az ideje az elhunyt lovagok hősi tetteit dicsőítő, magasztaló beszédeknek. Ám e pillanatban semmi más nem hallatszott, csak a törpe szaggatott zokogása és a surranó fojtott szipogása. Laurana lenézett Sturm békés, nyugodt arcára és nem tudott megszólalni.

Egy kurta pillanatig még irigyelte is, keserűen irigyelte a halott lovagot. Túl volt minden fájdalmon, szenvedésen és magányon. Megvívta háborúját... és győzedelmeskedett.

Elhagytál engem! — kiáltott föl lélekben fájdalmasan a lány. Itthagytál, hogy egyedül birkózzam meg ezzel a csapással. Először Tanis, azután Elistan és most te is! Nem bírom! Nincs hozzá elég erőm! Nem hagyhatom ennyiben, Sturm! Értelmetlen és oktalan volt a pusztulásod. Szégyen és árulás! Így nem engedlek el... nyugodtan. Nem távozhatsz harag nélkül!

Laurana fölemelte a fejét, szeme megvillant a fáklyafényben.

— Most nemes szónoklatot vártok tőlem! — mondta végül olyan hideg hangon, akár a kripta levegője. – Fennkölt beszédet az előttünk holtan fekvő férfiak hősi tetteiről. Nos, nem kapjátok meg... tőlem legalábbis nem!

A lovagok komor arckifejezéssel pillantottak egymásra.

— Ezeknek a férfiaknak, akiknek testvériségben kellett volna egyesülniük, most a büszkeség, a versengés és a gőg szülte, keserű széthúzás közepette kellett elpusztulniuk. Látom, szemeteket most Koronaőr Derek felé fordítjátok, de nem őrá hárul minden felelősség..., hanem rátok is. Mindnyájatokra! Valamennyien pártokra szakadtatok ebben a keserű és értelmetlen hatalmi csatározásban!

Néhány lovag némán leszegte a fejét, mások belesápadtak a szégyenbe és a haragos indulatba. Laurana a könnyeivel küszködött. Ekkor megérezte, hogy Kova ujjai a kezére kulcsolódnak és bátorítóan megszorítják. A lány nyelt egyet és mély levegőt vett.

— Egyetlen férfi állt e zűrzavar fölött. Egyetlen férfi élt közöttetek a Kódex szellemében. Pedig élete java részében nem is lehetett lovag. Illetve igazi lovag volt ő ott, ahol valóban számit... a szívében és nem holmi hivatalos listán!

Laurana hátranyúlt, fölvette az oltárról a vérfoltos sárkánydárdát és a magasba emelte. A fegyverrel együtt a lelke is fölemelkedett. A sötétség körülötte csapkodó szárnyai elenyésztek. Amikor ismét megszólalt, a lovagok ámultan néztek rá. Szépsége olyan melegséggel töltötte el őket, akár a fölkelő tavaszi nap sugara.

— Én holnap eltávozom e helyről — mondta Laurana lágyan és ragyogó szemét a sárkánydárdára szegezte. — Elmegyek Palanthasba. Magammal viszem e nap történetét. Magammal viszem ezt a fegyvert és egy levágott sárkányfejet. Es azt a gyalázatos, vérmocskos fejet odahajítom nagyszerű palotájuk lépcsőjére. Fölállok rá és kényszerítem őket, hogy végighallgassanak. És egész Palanthasnak meg kell hallgatnia!

Akkor majd megértik, milyen veszélyben vannak! Azután elmegyek Sancristba, el Ergoth földjére és e nyomorult világ minden más helyére, ahol a népek nem hajlandók félretenni kicsinyes indulataikat és nem akarnak az egyesülés útjára lépni. Amíg nem győzzük le a bennünk lappangó gonoszt..., ahogy e férfiú tette..., addig tehetetlenek maradunk azzal a hatalmas gonosszal szemben, amely mindnyájunkat elnyeléssel fenyeget!

Laurana karját és tekintetét az ég felé emelte. — Paladine! — kiáltotta tiszta, csengő hangon, akár a büszke trombitaszó. — Hozzád fordulunk, Paladine, hozzád kísérjük e nemes lovagok szellemét, akik a Főpap Tornyában áldozták föl az életüket. Add meg nekünk, akik itt maradtunk ezen a háború marcangolta világon a léleknek azt a nemességét, amely e dicső férfiú halálát ékesíti!

A lány ekkor behunyta a szemét és hagyta, hogy arcán végiggördüljenek zabolátlanul kicsorduló könnyei. Többé nem Sturmot gyászolta már. Magát gyászolta most, akinek hiányzik az ő jelenléte, akinek közölnie kell Tanisszal barátja halálhírét, akinek itt kell maradnia e gyarló világon és nemes barátja többé nem áll az oldalán.

Lassú mozdulattal visszatette az oltárra a dárdát. Azután egy pillanatra letérdelt előtte, érezte Kova ölelő karját, a vállán, Tasslehoff gyöngéd simogatását a kezén.

Ekkor, mintegy imádságára válaszul, meghallotta a lovagok mögötte fölcsendülő hangját, amint ők is az ősi, hatalmas istenség, Paladine elé tárják könyörgésüket:

A himnusz véget ért. A lovagok lassú ünnepélyességgel, egyenként járultak a holtak elé, hogy leróják előttük kegyeletüket... utána egy-egy pillanatra térdet hajtottak az oltár előtt. Végül Solamnia lovagjai elhagyták Paladine Csarnokát és vissztértek hideg fekhelyükre, hogy némi erőt merítsenek a következő nap megvirradtáig.

Laurana, Kova és Tasslehoff egyedül maradt barátjuk holtteste mellett, keserűséggel teli szívvel. A csarnok bejáratán betévedt a hideg szél egy fuvallata... előtte állt a díszőrség és várta, hogy végül lepecsételhesse az ajtót.