Francis Carsac - A sehollakók

Soulik mosolygott.

— Te az általunk ismert 862. emberlakta bolygó képviselője vagy. A Bölcsek nálad ijesztőbbeket is láttak!

E megnyugtató kijelentés ellenére is igénybe vettem a fürdőszobát, hogy kissé rendbe szedjem magam. A fürdőszoba végsőkig tökéletesített berendezése azonban nem sokban különbözött a hasonló földi berendezésektől.

Amikor újra felmentem a földszintre, Souilik már indulásra készen várakozott. A házból kilépve azonnal a ksill felé indultam. A vidám természetű Souilik ez alkalommal jóízű nevetésben tört ki, vagyis ama szaggatott füttyök sorozatát hallatta, ami a Hisseknél a nevetést helyettesíti.

— Nem a ksillel megyünk! Mi nem vagyunk eléggé tekintélyes személyiségek ahhoz, hogy néhány száz brunn-nyi utazáshoz kse-iltát pazaroljunk. Erre gyere.

A ház mögött lehajolt, és megrántott egy földbe erősített emelőkart. A föld megnyílt, és egy süllyesztőn egy miniatűr repülőgép emelkedett ki a mélyből. A gépen nem volt légcsavar, és reaktornyilásokat sem láttam rajta. Nagyon finom vonalú két szárnyának fesztávolsága körülbelül négy méter lehetett. Rövid, domború törzsének hossza nem haladta meg a két méter ötven centimétert. Kerekei nem voltak, csak két hosszú, elöl felhajló csúszótalpa.

— Ez egy réob — jegyezte meg Souilik. — Remélem, hamarosan te is kapsz egyet.

A gépben két alacsony, egymás mögött elhelyezett ülés várt ránk. Én természetesen a hátsó ülést foglaltam el, Souilikra hagyva a vezetés gondját. Alig valamivel több mint húsz métert csúsztunk a pázsiton, és máris felemelkedtünk. A zajtalan réob roppant könnyen kormányozhatónak és megbízhatónak tűnt.

Igen gyorsan emelkedtünk, és egyenesen nyugatnak tartottunk, a hegyek felé. A mi hosszú távú repülőgépeinken szerzett tapasztalataim szerint sebességünk körülbelül 600 km/h lehetett. Azóta magam is igen sokszor vezettem réobot, és elmondhatom, ha sürgős dolga van az embernek, könnyen eléri a szuperszonikus sebességet.

Gondolhatod, milyen mohón bámultam az alattunk elsikló vidéket. Túl magasan jártunk ahhoz, hogy a részleteket is megfigyelhessem, de valami azonnal feltűnt: a városok hiánya. Csodálkozásomat őszintén bevallottam Souiliknak.

— Az Ellán ötszáz lépésnyi körzetben tilos három háznál többet építeni — magyarázta.

— Hát hány Hiss lakik az Ellán?

— Hétszázmillió — felelte. — De mivel te nem érted a mi tagolt beszédünket, kénytelen vagyok hátrafordulni, ha beszélni akarok veled. Márpedig most az útirányra kell figyelnem.

Abbahagytam a kérdezősködést. Egy furcsa, citromsárga erdő felett repültünk el, majd folyókat láttam, amint egy nagy folyamban egyesülve ömlöttek egy tengerbe. A hegyláncok gigászi méretű félszigetet alkottak. Néha már utolértünk egy-egy repülőgépet, mások szembejöttek velünk, akadtak közöttük a miénkhez hasonló könnyű réobok, de óriásgépek is. A tenger fölött megkerültük a hegyormokat, majd gyorsan ereszkedtünk lefelé. Souilik hátrafordult, és gondolatátvitel útján közölte:

— Balra, a két hegycsúcs között áll a Bölcsek Háza.

A hegyek között húzódó völgyet, valamint a hatalmas teraszt képező, mesterségesen emelt töltést titáni fal zárta el a messze elnyúló tengerparttól. A teraszon sárga, lila vagy zöld lombozatú fák árnyékában hosszú, alacsony, fehér épületek álltak. A völgy túlsó végén egy másik falra támaszkodva egy magasabban fekvő, de jóval kisebb terasz volt. Ennek legnagyobb részét az athéni Parthenonra emlékeztető épület foglalta el csodálatraméltó eleganciáival.

Az alacsonyabb teraszon, egy zöld levelű fákkal sűrűn beültetett kis liget mellett értünk földet. Ezek a fák szinte testvériesnek tűntek ebben az idegen környezetben.

Megindultunk a felső és az alsó teraszt öszszekötő, száztizenegy alacsony és tágas fokból álló lépcsősor felé, amelyet Souilik az «Emberiségek Lépcsőjének» nevezett. Minden egyes lépcsőfok szintjén, mindkét oldalon aranyszobrok emelkedtek. Ezek többé-kevésbé emberi lényeket ábrázoltak, esetenként hármat vagy négyet egy sorban, amint egymás kezét fogva mintha felfelé haladtak volna a lépcsőn, amelynek tetején egy Hiss zöld fémből készült szobra állt, vendégszeretően kitárt karokkal. A szobrok között különös, hátborzongató figurák is akadtak. Láttam orr vagy fül nélküli arcokat, másokat három vagy négy szemmel, egyes alakokat pedig hat végtaggal. Némelyek ragyogó szépek voltak, mások elképzelhetetlenül ocsmányok, torzak, és egész testüket szőr borította. De homályosan vagy határozottan valamennyi a saját fajtánkra emlékeztetett, legalábbis a fejtartásuk vagy a függőleges testhelyzetük. Minél feljebb jutottunk a lépcsőn, minél több szobrot vettem szemügyre, annál inkább elhatalmasodott bennem az a kínos, kényelmetlen érzés, hogy ezek a szobrok nem művészi fantazmagóriák, hanem a lehető legpontosabban ábrázolt képmásai a Hissek által ismert nyolcszázhatvanegy embertípusnak. Az utolsó lépcsőfokok még üresek voltak. Souilik rámutatott az egyikre a különös menet élén.

— Ez a te helyed. Ide kerül majd a ti fajtátok szobra. És mert te vagy az első képviselőjük, aki eljutott az Ellára, te leszel a modell. Nem tudom, melyik oldalra fognak helyezni. Elvben jobbra, azokkal a fajokkal egy sorba, amelyek még nem mondtak le a bolygóközi háborúkról!

Balra, az utolsó elfoglalt lépcsőfokon, egy kocsányon ülő szemű, tar koponyájú, zömök óriás szobra előtt karcsú termetű figura állt. Teljesen emberinek láttam, amíg észre nem vettem, hogy csak négy ujj van a kezén.

(Ekkor akaratom ellenére is Ulnára pillantottam. Clair elmosolyodott és folytatta.)

A Hiss szobra mellett elhaladva megérkeztünk a felső teraszra. Még egyszer visszafordultam, hogy egyetlen pillantással áttekintsem a tájat. Az alsó terasz a perspektíva miatt mintha közvetlenül a lustán hömpölygő, fehér tarajos hullámok fodrozta kék tengerből emelkedett volna ki. Réobunk egészen parányinak tűnt a zöld lombos liget szélén. Újabb repülőgépek szálltak le, és néhány Hiss igyekezett a lépcső felé. Végül ismét a karcsú szobron akadt meg a tekintetem.

— És ezek kicsodák?

— Csaknem olyan távolról jönnek, mint te. Rajtunk kívül ők az egyetlenek, akik át tudnak kelni az ahunon. Önként jöttek ide. Nem mi fedeztük fel őket, ők fedeztek fel bennünket. Nagyon hasonlítanak rátok, földiekre. De mind ez ideig csak a Bölcsek látták őket közelről. Így nem tudok többet mondani róluk. Majd a Bölcsek, ha jónak látják, részletesebben beszámolnak róluk.

— Kik ezek a Bölcsek? A kormány tagjai?

— Nem, ők fölötte állnak a kormánynak. Ôk azok, akik mindent tudnak, és mindent megtehetnek.

— Nagyon öregek?

— Némelyik. Mások fiatalok. Én is először fogom látni őket, akárcsak te. E megtiszteltetést annak köszönhetem, hogy Aass véleménye ellenére magunkkal hoztalak az Ellára.

— És Aass? Neki mi a dolga?

— Később valószínűleg Bö1cs lesz. De gyerünk, ne késlekedjünk.

Egészen a Parthenónhoz hasonló épületig mentünk, amely közelről nagyobbnak bizonyult, semmint hittem. Egy monumentális fémkapun, amelynek mindkét szárnya kitárult előttünk, beléptünk az előcsarnokba. Souilik néhány szót váltott egy testőrrel, aki fehér fémből készült könnyű pálcákkal volt felfegyverkezve.

Végigmentünk egy folyosón. A falakat idegen bolygók különböző tájait ábrázoló freskók díszítették. Nem volt idő, hogy részletesebben megszemléljem őket. A folyosó végén, egy barna faajtón át egy kis terembe léptünk. Ott várakoztunk, amíg az ajtónállók szerepét betöltő Hissek egyike kiment a szemben lévő ajtón, majd hamarosan visszatért és intett, hogy kövessük.