Frank Herbert - A Dűne

Lepillantott a hercegre.

— Ugyan, dehogy téged, kedves hercegem! Harkonnen bárót! A bárót akarom megölni!

— Har… kon…

— Maradj csöndben, szegény hercegem! Nincs sok időd. Emlékszel arra a műfogra, amelyiket a Narcal melletti csetepaté után ültettem be a szádba? Azt most ki fogjuk cserélni. Nemsokára elveszíted az eszméletedet, majd akkor. — Kinyitotta a tenyerét, szemügyre vett benne valamit. — Ez a fog pontos hasonmása a másiknak. Nem észleli semmiféle detektor, még egy gyors letapogatáson is átcsúszik. De ha erősen ráharapsz, összeroppan, és ha akkor nagyot fújsz kifelé, mérges gáz tölti be körülötted a levegőt… nagyon mérges gáz.

Leto kimeredt szemmel bámult föl a másikra, látta, hogy Yueh-nek tébolyultan villog a szeme, verejték gyöngyözik a homlokán, az arcán.

— Neked már amúgy is véged volt, szegény hercegem — mondta Yueh. — Mielőtt azonban meghalsz, még a közelébe fogsz kerülni a bárónak. Azt fogja hinni, jobban el vagy kábítva, semhogy holmi utolsó erőfeszítéssel megtámadhatnád. El is leszel kábítva, sőt meg leszel kötözve. A támadás azonban különös formákat ölthet. És neked az eszedbe fog jutni a fog. A fog , Leto Atreides herceg. Eszedbe fog jutni a fog!

Az öreg orvos egyre közelebb hajolt, míg végül a herceg szűkülő látómezejét már teljesen kitöltötte a lekonyuló bajszú arc.

— A fog — mormolta Yueh.

— Miért? — suttogta Leto.

Yueh fél térdre ereszkedett a herceg mellett.

— Sátáni alkut kötöttem a báróval. És meg kell bizonyosodnom róla, hogy ő állta az alkut. Amikor majd a szemébe nézek, tudni fogom. De sohasem kerülhetnék eléje a zsákmány nélkül. A zsákmány pedig te vagy, szegény hercegem! És amikor meglátom a bárót, tudni fogok mindent. Szegény Wannám sok mindenre megtanított, például arra is, hogy a feszült helyzetekben tévedhetetlenül lássam az igazságot. Nem mindig vagyok képes rá, de amikor a szemébe nézek majd a bárónak… igen, akkor tudni fogom!

Leto megpróbált lesandítani a Yueh kezében levő fogra. Úgy érezte, lidérces álom az egész — ez nem lehet igaz!

Az orvos vörös ajka félmosolyra rándult.

— Én nem fogok elég közel kerülni a báróhoz, máskülönben én magam csinálnám. Nem, engem biztos távolságban tartanak majd tőle! De te… ó, te egészen más vagy! Te vagy a fegyverem! Téged közelről akar majd megszemlélni, hogy élvezkedjen egy kicsit, hogy kiélje a kárörömét.

Leto szinte hipnotizáltan meredt egy izomra Yueh állkapcsának bal oldalán. Ahogy az orvos beszélt, az izom meg-megrándult.

Yueh közelebb hajolt.

— És neked, jó hercegem, drága hercegem, neked az eszedbe fog jutni ez a fog. — Két ujja közé csippentve Leto arca elé tartotta. — Akkor már csak ez a fog lesz a fegyvered.

Leto ajka hangtalanul mozgott:

— Nem.

— Dehogynem! Ne ellenkezz! Ezért az apró szolgálatért cserébe ugyanis megteszek neked valamit én is. Megmentem a fiadat és az asszonyodat! Senki más nem mentheti meg őket. Olyan helyre kerülnek majd, ahová nem ér el egyetlen Harkonnen keze sem.

— Hogyan… mented… meg? — suttogta Leto.

— Azt a látszatot keltem, hogy meghaltak, és elrejtem őket olyan emberek között, akik a Harkonnen név hallatán is kést rántanak, akik annyira gyűlölik a Harkonneneket, hogy elégetik a széket, amelyen egy Harkonnen ült; sóval szórják be a földet, ahol egy Harkonnen járt. — Megtapogatta Leto állkapcsát. — Érzel valamit?

A herceg hiába erőlködött, nem tudott felelni. Valami távoli rángatást érzett, látta, hogy Yueh kezében megvillan a hercegi pecsétgyűrű.

— Paulnak — mondta az orvos. — Nemsokára el fogod veszíteni az eszméletedet. Isten veled, szegény hercegem! Amikor legközelebb találkozunk, nem lesz időnk társalogni.

Érzéketlen hűvösség kúszott föl a herceg nyaka felől az arcára. A félhomályos folyosó egyetlenponttá zsugorodott össze, benne Yueh vörös ajka.

— Jusson az eszedbe a fog! — suttogta az ajak. — A fog!

Jessica felriadt a sötétben, bizonytalan rossz érzés fogta el a nagy csendben. Nem értette, miért érzi olyan renyhének az agyát, a testét. Borzongató félelem futott végig az idegszálain. Arra gondolt, hogy fölül, lámpát gyújt, de valami visszatartotta. A szájában valami… furcsa érzés volt.

Dömm-dömm-dömm-dömm!

Tompa hang volt, a sötétben nem érezte, honnan jön. Valahonnan.

A mozdulatlan pillanat tele volt változással, apró tűszúrások zsibongásával.

Fokozatosan érezni kezdte a testét, tudatára ébredt, hogy össze van kötözve a csuklója, a lába, hogy be van tömve a szája. Óvatosan megfeszítette a köteléket, megérezte, hogy krimskellrost, csak szorosabbra húzódna, ha rángatná.

Most már emlékezett mindenre.

Emlékezett rá, hogy valami mozgást hallott a hálószoba sötétjében, valami nedves, szúrós szagú dolog csapódott az arcába, szájába, kezek kaptak utána. Ahogy levegő után kapkodott — egyetlen rövid levegővétel volt —, megérezte az altatószert, aztán elveszítette az eszméletét, elmerült a rettegés fekete mélységében.

Megtörtént tehát, gondolta. Milyen egyszerű volt legyőzni a Bene Gesseritet! Csak árulás kellett hozzá. Hawatnak igaza volt.

Uralkodott magán, hogy ne húzza meg a kötelékeit.

Ez nem a hálószobám, gondolta. Átvittek máshová.

Lassan lecsillapította magát.

Megérezte saját verejtékének áporodott szagát, és megcsapta a félelem kipárolgása is.

Hol van Paul? kérdezte magában. A fiam — mit tettek vele?

Nyugalom!

Erővel kényszerítette rá magát, elvégezte belül az ősi eljárásokat.

A rettegés azonban ott ólálkodott a közelben.

Leto? Hol, vagy, Leto?

Mintha enyhült volna a sötétség. Árnyékok jelentek meg a feketeségben. Elkülönültek a dimenziók, új érzetek ékelődtek Jessica tudatába. Fehérség. Fény egy ajtó alatt.

A padlón vagyok.

Emberek jöttek. A padló rezgéséből érezte.

Elhessegette a rémület emlékét. Nyugodtnak kell lennem, ébernek, ugrásra késznek. Talán csak egyetlen alkalmam lesz. Ismét magára kényszerítette a belső nyugalmat.

Szívének rendetlen zakatolása lecsendesedett, ütemesen kezdte tagolni az időt. Jessica visszaszámolt. Körülbelül egy óráig voltam eszméletlen. Behunyta a szemét, egész tudatát a közelgő léptekre összpontosította.

Négyen jönnek.

Szétválogatta a négy lépés különböző ritmusát.

Úgy kell tennem, mintha még eszméletlen lennék. Ellazította magát a hűvös padlón, ellenőrizte, készenlétben van-e a teste, hallotta, hogy nyílik az ajtó, lecsukott szemhéján át fény hatolt be…

Lépések közeledtek, valaki megállt fölötte.

— Ébren vagy — dörögte egy basszus hang. — Ne játszd meg magad!

Jessica kinyitotta a szemét.

Vladimir Harkonnen báró állt fölötte. Maga körül Jessica ráismert a pinceszobára, ahol Paul aludt, a fal mellett meglátta a tábori ágyat — üresen. Az őrök szuszpenzorlámpákat hoztak be, elhelyezték őket a nyitott ajtó közelében. Kintről, a folyosóról bántóan éles fény áradt be.

Jessica fölnézett a báróra. Sárga köpeny volt rajta, vastagon kidudorodott a hordozható szuszpenzorok fölött. A puffadt arcból pókfekete szempár meredt Jessicára.