Frank Herbert - A Dűne

— Tudod, hogy fölösleges volna — mondta Hawat. — A Magas Kollégium kondicionálásában részesült. Ezt viszont én tudom biztosan.

— Arról már nem is beszélve, hogy a felesége Bene Gesserit volt, akit a Harkonnenek öltek meg — mondta Jessica.

— Tehát ez lett a sorsa… — mondta Hawat.

— Nem hallottad a hangjában a gyűlöletet, amikor kiejti a Harkonnen nevet?

— Tudod jól, hogy nincs Bene Gesserit-hallásom — mondta Hawat.

— Mi kevert engem ilyen aljas gyanúba? — kérdezte Jessica.

Hawat összevonta a szemöldökét.

— Úrnőm, lehetetlen helyzetbe hozod öreg szolgádat! Elsősorban a hercegnek tartozom hűséggel.

— És ezért a hűségért sok mindent hajlandó vagyok megbocsátani.

— Megint meg kell kérdeznem: van mit megbocsátani?

— Holtpontra jutottunk — mondta Jessica.

Hawat vállat vont.

— Beszéljünk egy kicsit akkor valami másról — mondta a nő. — Duncan Idahóról, a csodálatra méltó vitézről, akinek oly nagyra becsüljük őrző- és megfigyelő képességeit. Ma éjszak a kelleténél többet nyakalt be egy fűszersör nevű italból. Értesüléseim szerint a mieink közül nem ő volt az egyetlen, aki berúgott attól a kotyvaléktól. Igaz?

— Nyilván jók az értesüléseid, úrnőm.

— Jók bizony. Nem látod, hogy ez az ivás csak tünet, Thufir?

— Talányokban beszélsz, úrnőm.

— Használd a Mentát-eszedet! — förmedt rá Jessica. — Mi a baja Duncannek meg a többinek? Két szóban megmondhatom: nincs otthonuk!

Hawat maga elé bökött az ujjával.

— Itt vannak az Arrakison, ez az otthonuk.

— Az Arrakis idegen és ismeretlen! A Caladan volt az otthonuk, de kiszakítottuk onnan őket. Nincs otthonuk. És attól félnek, hogy a herceg cserbenhagyja őket.

Hawat megmerevedett.

— Ha valamelyik emberünk beszélne így, az már elég ok volna azonnali…

— Ugyan már, Thufir! Vajon defetizmus vagy árulás, ha az orvos megállapítja a betegség diagnózisát? Nekem csak a gyógyítás a szándékom.

— Az ilyen kérdésekért engem tesz felelőssé a herceg.

— De megértheted, hogy természetszerűen foglalkoztat valamennyire a betegség lefolyása — mondta Jessica. — És talán azt is elismered, hogy rendelkezem bizonyos képességekkel ezen a téren.

Muszáj lesz nagy megrázkódtatásnak kitennem? tűnődött Jessica.

Thufirt föl kell rázni — valahogy ki kell zökkenteni a rutinból!

— Sokféleképpen lehet értelmezni a törődésedet — mondta Hawat, és megvonta a vállát.

— Eszerint magadban már ítéletet mondtál fölöttem?

— Ugyan, dehogy, úrnőm! De ebben a helyzetben nem engedhetem meg azt a luxust, hogy bármiféle kockázatot vállaljak.

— Ennek a háznak a falain belül, szinte az orrod előtt tudtak merényletet megkísérelni a fiam ellen — mondta Jessica. — Ott ki vállalt miféle kockázatot?

Hawat arca elborult.

— Felajánlottam a lemondásomat a hercegnek.

— És fölajánlottad-e nekem… vagy Paulnak?

Hawat most már nem palástolta a haragját: látszott abból, ahogy szaporán szedte a levegőt, ahogy kitágult az orrcimpája, ahogy farkasszemet nézett Jessicával. Jessica látta, hogy a halántékán lüktet egy ér.

— Én a hercegnek tartozom hűséggel — mondta Hawat.

— Nincs köztünk áruló — mondta Jessica. — Valami más jelenti a fenyegetést. Talán a lézerfegyverekkel áll kapcsolatban. Talán megpróbálnak elrejteni és a házpajzsokra irányítani néhány időzített lézerfegyvert. Lehet, hogy…

— És ki lesz a megmondhatója a robbanás után, hogy nem atomrobbanás volt? — kérdezte Hawat. — Nem, úrnőm. Nem kockáztatnak meg ennyire törvénytelen akciót. A sugárzás megmarad. Nehéz eltüntetni a nyomokat. Nem. Meg fognak tartani majdnem minden előírást. Itt árulónak kell lennie!

— Te a hercegnek tartozol hűséggel — mondta gúnyosan Jessica. — Hajlandó volnál tönkretenni abbéli igyekezetedben, hogy megvédelmezd?

Hawat mély lélegzetet vett, aztán válaszolt:

— Ha ártatlan vagy, úrnőm, térden állva fogok a bocsánatodért esedezni.

— Most beszéljünk rólad, Thufir — mondta Jessica. — Az emberi lények akkor érzik a legjobban magukat, amikor mindenkinek megvan a maga helye, amikor mindenki tudja, hová tartozik a dolgok rendjében. Ha elpusztítod a helyet, vele pusztul a személy is. Mindazok közül, akik szeretik a herceget, Thufir, a te helyzeted és az enyém a legalkalmasabb arra, hogy elpusztítsuk egymást. Nem suttoghatnék gyanúsításokat rólad a herceg fülébe éjszakánként? Mikor lenne a legfogékonyabb az ilyen suttogásokra, Thufir, mit gondolsz? Pontosabban körvonalazzam?

— Fenyegetsz? — mordult fel Hawat.

— A legkevésbé sem. Mindössze felhívom a figyelmedet rá, hogy valaki az életünk alapvető rendje révén intéz támadást ellenünk. Ügyes, ördögi módon. Úgy szándékozom elhárítani ezt a támadást, hogy olyan módon rendezem el az életünket, hogy ne legyen rajta rés, ahol az ilyen mérgezett nyilak behatolhatnának.

— Azzal vádolsz, hogy alaptalan mendemondákat terjesztek?

— Igen, alaptalanokat.

— És ezekre a te suttogásaiddal vágnál vissza?

— A te életed csupa suttogás, Thufir, nem az enyém!

— Kétségbe vonod a rátermettségemet?

Jessica fölsóhajtott.

— Thufir, szeretném, ha megvizsgálnád, milyen módon vagy te magad érzelmileg érintve ebben a dologban. A természetes emberi lény logika nélküli lény. Az, hogy te mindent a logikai vetületében kezelsz, természetellenes, de elviselhető, mert hasznos. Te magad vagy a megtestesült logika — mint Mentát. A problémákra kapott megoldásaidat azonban ki kell vetítened magadból, nagyon is reális módon, hogy a többiek megvizsgálhassák, minden oldalról szemügyre vehessék…

— Most akarsz megtanítani a dolgomra? — kérdezte Hawat. Nem is próbálta leplezni a hangjából kicsendülő lenézést.

— Mindent, ami önmagadon kívül van, tisztán tudsz látni, és alkalmazni tudod rá a logikádat — folytatta Jessica. — De jellegzetes emberi vonás, hogy ha személyes problémákkal kerülünk szembe, a legmélyebben személyes dolgokat a legnehezebb a logikánk ítélőszéke elé citálni. Inkább vergődünk, kapkodunk, inkább okolunk akármit, mint az igazi, mélyen gyökerező valamit, ami valójában emészt minket.

— Szántszándékkal meg akarod ingatni a mentáti képességeimbe vetett hitemet — mondta érdes hangon Hawat. — Ha én látnám, hogy valamelyik emberünk így próbálja használhatatlanná tenni fegyvertárunk akármelyik elemét, tétovázás nélkül leleplezném és elpusztítanám!

— A legkiválóbb Mentátok nagyon is tekintettel vannak a számításaik hibahányadára — jegyezte meg Jessica:

— Sohasem állítottam az ellenkezőjét!

— Akkor vond vizsgálatod alá azokat a tüneteket, amelyeket mindketten észleltünk: az emberek részegeskedését, a civakodásokat… pletykáznak, képtelen rémhíreket adnak-vesznek az Arrakisról, nem törődnek a legelemibb…

— A tétlenség az oka, semmi más — mondta Hawat. — Ne akard elterelni a figyelmemet azzal, hogy rejtélyesnek tüntetsz föl egy egyszerű dolgot!

Jessica rámeredt, arra gondolt, hogy a herceg emberei a körletekben egymást hergelik a keserveikkel, szinte összedörzsölik őket, hogy a végén már kis híján érezni lehet a levegőben a felgyülemlő feszültség ózonszagát. Lassan olyanok lesznek, mint a Liga előtti legenda szereplői, gondolta Jessica, mint Ampoliros, az eltévedt csillagkutató legénysége: elborult elmével a fegyvereik mellett, örökké keresve-kutatva, örökké készenlétben, de örökké felkészületlenül.