Frank Herbert - A Dűne

— Jó, csak először idd meg — mondta Yueh. — Egyszerű koffein.

— Szar az, szar minden ezen a rohadt helyen! A rohadt nap is túl fényes! Még a színek se olyanok… Mindennel valami…

— Ideje most már lefeküdni — mondta Yueh józan, rábeszélő hangon. — Légy jó fiú, idd meg szépen! Ettől majd jobban leszel.

— Nem akarok jobban lenni!

— Nem huzakodhatunk itt vele egész éjjel — mondta Jessica. Itt már csak a sokkolás segít, gondolta.

— Fölösleges itt maradnod, úrnőm — mondta Yueh. — Én majd elintézem.

Jessica megrázta a fejét. Előrelépett, lekevert egy nagy pofont Idahónak.

Idaho hátratántorodott az őrökkel együtt. Villogó szemmel meredt Jessicára.

— Mit képzelsz, hogy viselkedsz a herceg otthonában?! — förmedt rá Jessica.

Kikapta a csészét Yueh kezéből, egy kevés ki is loccsant belőle, odatartotta a férfi elé. — Tessék meginni! Ez parancs!

Idaho görcsös mozdulattal kihúzta magát, csúnyán végigmérte Jessicát. Lassan, tagoltan, szabatosan azt mondta:

— Nekem ne parancsolgasson egy rohadt Harkonnen-ügynök!

Yueh megdermedt, Jessicára meredt.

A nő elsápadt, de egy pillanat múlva bólintott. Most már érthető lett minden — az összefüggéstelen disszonanciák, amelyeket az elmúlt néhány nap során észlelt szavakban és tettekben maga körül, most világos képpé álltak össze! Olyan indulat csapott föl benne, hogy alig tudta legyűrni. Minden Bene Gesserit-képzettségére szükség volt, hogy lelassítsa a pulzusát, egyenletessé tegye a lélegzését. Még akkor is érezte, hogy föl-föllobban a láng.

Mindig Idahót szokták megbízni a hölgyek megfigyelésével!

Egy pillantást vetett Yueh-re. Az orvos lesütötte a szemét.

— Te tudtad ezt?! — förmedt rá Jessica.

— Én… én is hallottam ezt-azt, úrnőm. De nem akartam tetézni a gondjaidat.

— Hawat! — csattant fel Jessica. — Azonnal hozzátok elém Thufir Hawatot!

— De úrnőm…

— Azonnal!

Csak Hawat lehet, gondolta. Akárki más állt volna élő ilyen gyanúsítással, nem foglalkoztak volna vele!

Idaho megrázta a fejét.

— Hagyjuk az egészet a francba — motyogta.

Jessica lenézett a kezében tartott csészére, aztán hirtelen Idaho arcába löttyentette a tartalmát. — Zárjátok be valamelyik vendégszobába a keleti szárnyon! — parancsolta. — Majd kialussza!

A két őr szerencsétlenül bámult rá. Az egyik bátortalanul kinyögte:

— Talán máshová is vihetnénk, úrnőm. Esetleg…

— Itt volna a helye! — csattant fel Jessica. — Itt van dolga! — Keserű gúny fröcskölt a hangjából. — Hiszen olyan ragyogóan szemmel tudja tartani a hölgyeket!

Az őr némán nyelt egyet.

— Tudod, hol van a herceg? — kérdezte tőle Jessica.

— A parancsnoki állásban, úrnőm.

— Hawat vele van?

— Hawat a városban van, úrnőm.

— Haladéktalanul hozzátok elém Hawatot — mondta Jessica. — A szalonomban várom.

— De úrnőm…

— Ha szükséges, felhívhatom a herceget — mondta Jessica. — Remélem, nem lesz rá szükség. Nem szeretném ezzel háborgatni.

— Igenis, úrnőm.

Jessica Mapes kezébe nyomta az üres csészét, viszonozta a csupakék szem kérdő pillantását.

— Visszamehetsz lefeküdni, Mapes.

— Biztosan nem lesz szükséged rám, asszonyom?

Jessica zordan elmosolyodott.

— Biztosan.

— Talán várhatna holnapig a dolog — mondta Yueh. — Adok egy nyugtatót, és…

— Te is visszamégy a helyedre, és hagyod, hogy a magam módján intézzem a dolgaimat! — mondta Jessica. Megveregette az orvos karját, hogy elvegye a parancs élét. — Nem lehet másképp.

Sarkon fordult, és emelt fővel, kemény léptekkel kiment, visszasietett a lakosztályába. Hűvös falak… folyosók… az ismerős ajtó… Feltépte az ajtót, bement, bevágta maga mögött. Megállt, dühödten rámeredt a szalon pajzs védte ablakaira. Hawat! Lehet, hogy ő áll a Harkonnenek zsoldjában? Majd meglátjuk!

Odament az öblös, ódivatú karosszékhez, belemarkolt a hímzett sornabőr huzatba, szembefordította a karosszéket az ajtóval. Hirtelen fontos helyet kapott a tudatában a lábára csatolt kriszkés. Lecsatolta, fölszíjazta a karjára, kipróbálta, könnyen jár-e a hüvelyében. Még egyszer körbepillantott a szobában, hogy pontosan tudja mindennek a helyét szükség esetén: a sarokban a kanapé, a fal mellett az egyenes hátú székek, a két alacsony asztalka, a hálószoba ajtaja mellett az állványon a citera…

Halovány, rózsaszínű fény áradt a szuszpenzorlámpákból. Jessica tompította a fényt, leült a karosszékbe, végigsimította a huzatot. Megörvendeztette egy pillanatra a bútordarab alkalomhoz illő méltósága.

Jöjjön csak Hawat, gondolta. Most majd meglátjuk. És előkészítette magát a Bene Gesserit-várakozásra, összeszedte a türelmét, tartogatta az erejét.

Hawat hamarabb megérkezett, mint várta. Kopogás hallatszott az ajtón, Jessica kiszólt, hogy tessék, és belépett az öreg.

Jessica nem mozdult ültéből, csak nézte a serkentőszer kölcsönözte energiától dinamikus mozdulatokat, látta mögöttük a kimerültséget. Hawat váladékos, öreg szeme rávillant. Cserzett bőre sárgás árnyalatúnak látszott a szoba világításában, a ruhája ujján nagy, nedves folt éktelenkedett.

Jessica orrát vérszag csapta meg.

Intett az egyik egyenes hátú szék felé.

— Hozd ide azt a széket, és ülj le velem szemben! — parancsolta.

Hawat meghajolt, engedelmeskedett. Minek kellett berúgnia annak a hülye Idahónak? gondolta. Szemügyre vette Jessica arcát, azon töprengett, hogyan lehet ezt elsimítani.

— Legfőbb ideje, hogy tiszta vizet öntsünk a pohárba! — szólalt meg Jessica.

— Mi a gondod, úrnőm? — Hawat leült, a térdére tette a kezét.

— Ne szórakozz velem! — förmedt rá Jessica. — Ha Yueh nem mondta volna meg, miért rendeltelek ide, akkor is biztosan tudod valamelyik itteni spiclidtől! Legalább egymással legyünk őszinték!

— Ahogy parancsolod, úrnőm.

— Először válaszolj egy kérdésre — mondta Jessica. — Harkonnen-ügynök lett belőled?

Hawat félig fölugrott a székről, az arca elsötétült a dühtől, úgy hördült fel:

— Hogy mersz ilyet föltételezni?!

— Ülj le — mondta Jessica. — Te ilyet föltételeztél rólam.

Hawat lassan visszaereszkedett a székre.

Jessica pedig, miután leolvasta az oly jól ismert arcon látott jeleket, megkönnyebbülten felsóhajtott. Nem Hawat az.

— Most már tudom, hogy hűséges vagy a herceghez — mondta. — Ezért hajlandó vagyok esetleg megbocsátani, hogy megsértettél.

— Mit kell megbocsátanod?

Jessica összeráncolta a homlokát, eltűnődött: Kijátsszam az adumat? Megmondjam neki, hogy néhány hete magamban hordozom a herceg leánygyermekét? Nem… Leto maga sem tud még róla. Ezzel csak bonyolítanám az életét, elterelném a fegyelmét most, amikor az életben maradásunkra kell koncentrálnia. Ráérek még fölhasználni ezt.

— Egy Igazmondó megoldaná a kérdést — mondta Jessica —, de itt nincsen a Vizsgálószék által felesketett Igazmondónk.

— Ahogy mondod. Nincsen Igazmondónk.

— Áruló van közöttünk? — kérdezte Jessica. — Nagyon alaposan számba vettem az embereinket. Ki lehetne? Gurney nem. Duncan semmi esetre sem. A tisztjeik nincsenek olyan stratégiailag fontos helyzetben, hogy szóba jöhetnének. Te sem vagy áruló, Thufir. Paul sem lehet. Hogy én nem vagyok, azt én biztosan tudom. Akkor kicsoda? Yueh? Hívjam be, tegyük próbára?