Frank Herbert - A Dűne

Aztán Kynes meglátta a sóteknőt.

Egyszer, amikor a topterével az egyik messzi sivatagi állomásról a másikra tartott, eltérítette az útjából egy vihar. Amikor a vihar elvonult, Kynes szeme előtt ott volt a teknő — egy hatalmas, mintegy háromszáz kilométer hosszú, tojás alakú mélyedés, vakítóan fehérlő meglepetés a nyílt sivatagban! Kynes leszállt, megízlelte a teknő vihartól letisztított felszínét.

Só!

Most már bizonyos volt benne.

Egyszer, valamikor nyílt víztükör volt az Arrakison! Kynes nekilátott újra megvizsgálni a kiszáradó kutak kérdését, ahol mindig csak egyszer jelent meg pár csepp víz, aztán eltűnt, és soha nem jelent meg újra.

Kynes munkába állította újonnan kiképzett fremen limnológusait: a fő nyomot, amelyen el kellett indulniuk, azok a bőrszerű foszlányok jelentették, amelyeket időnként a fűszerlelőhelyeken találtak egy-egy kitörés után. A fremen népregék ezeket egy kitalált „homoksügérnek” tulajdonították. Ahogy az apró tényekből lassan összeállt a kép, kiderült, miféle lénytől származnak azok a bőrszerű foszlányok — a „vízlopótól”, egy mélyhomoki jószágtól, amely a porózus alsóbb rétegekben termékeny kis üregekben zárta el a vizet a 280 abszolút fokos határ alatt.

Ezek a „vízlopók” milliószámra pusztultak el minden fűszerkitörésben. Már öt fokos hőmérséklet-változás végezni tudott vele. Az a néhány, amelyik megmaradt, téli álomhoz hasonló cisztahibernációban töltött el hat évet, aztán előbújt, mint kicsiny (körülbelül három méter hosszú) homokféreg. Ezekből csak néhány kerülte el nagyobb rokonait és a mélyben rejtőző vízzsákokat, és érte el a teljes érettséget, mint óriás shai-hulud. (A víz halálos méreg a shai-huludnak, ezt régóta tudták már a fremenek, akik nagy ritkán vízbe fojtottak egyet-egyet a ritka „törpeféregből”, hogy előállítsák azt a tudattágító narkotikumot, amelyet ők az Élet Vizének neveztek. A „törpeféreg” a shai-hulud primitív válfaja, amely csak körülbelül kilenc méteres hosszúságúra nő meg.)

Most már megvolt a ciklus: a kismester állította elő a fűszerkovászt, és belőle lett a shai-hulud; a shai-hulud szétszórta a fűszert, amely táplálta a homokplanktont, azokat a mikroszkopikus lényeket, amelyek részben a shai-hulud táplálékául szolgáltak, részben megnőttek, beásták magukat a mélybe, és kismesterek lettek belőlük.

Kynes és az emberei ekkor abbahagyták ezeknek a nagy összefüggéseknek a tanulmányozását, és a mikroökológiára fordították a figyelmüket. Először a klímát vizsgálták meg közelebbről. A homok felszínén nem volt ritka a 344-350 fokos abszolút hőmérséklet. Egy lábbal a felszín alatt már 55 fokkal, egy lábbal fölötte pedig 25 fokkal is hűvösebb lehetett. A levelek vagy másféle árnyékolás újabb 18 fokos hőmérséklet-csökkenést eredményezett. Aztán jöttek a tápanyagok. Az arrakisi homok legnagyobb részben a homokférgek emésztésének terméke; a port (az egyetlen valóban mindenütt jelen levő problémát) a felszín állandó, lassú kúszása, a homok „pattogása” hozza létre. A dűnék szél elleni oldalán durvábbak a szemcsék, a szél felőli oldal viszont simára, keményre tömörödik. A régi dűnék sárgásak (az oxidáció miatt), az újabbak viszont olyan színűek, mint az anyakőzet, azaz rendszerint szürkék.

A régi dűnék szél elleni oldalain telepítettek először növényeket. A fremenek kezdetben arra törekedtek, hogy egy tőzegszerű gyökérszőrökkel rendelkező, szárazságtűrő fűfajtával átszőjék, megkössék a dűnék homokját, megfosszák a szelet legnagyobb fegyverétől, a sodorható szemcséktől.

Az első területeket lent, délen, a Harkonnenek figyelőitől távol jelölték ki. A mutáns fűfajtát először az uralkodó nyugati szél útjában keresztben álló dűnék szél elleni oldalán ültették el. Ahogy a szél elleni oldalt megkötötték a gyökerek, a szél felőli oldal egyre magasabbra nőtt, a túloldalon pedig követték a fűvel a növekedését. Hatalmas, 1500 méternél is magasabb szifek (kanyargó gerincű, hosszú dűnék) jöttek így létre.

Amikor ezek a védődűnék elérték a megfelelő magasságot, a szél felőli oldalakat is beültették a szívósabb kardfüvekkel. Mindegyik dűnét körülbelül hatszor olyan széles alapon rögzítették — „horgonyozták le” —, mint amilyen magas volt.

Ezután jöttek a mélyebbre ültetett fajok: a rövid életű növények (először a libatop, a medvetalp, a kakastaréj), aztán a cirok, a farkasbab, a kúszó eukaliptusz (az a fajta, amely alkalmazkodott a Caladan északi vidékeihez), a törpetamariszkusz, a partifenyő — aztán az igazi sivatagi növények: a candelilla, a saguaro és a bis-naga, a hordókaktusz. Ahol megmaradt, ott társult még hozzájuk a zsályacserje, a francia perje, az alfafű, a vadlucerna, a homoki verbéna, a csészekürt, a szömörcék.

Azután következett a szükséges fauna: először a földtúró állatok, hogy megnyissák és szellőztessék a talajt — a macskaróka, az ugróegér, a sivatagi nyúl, a homoki teknős… utánuk a ragadozók, hogy korlátozzák a számukat: sivatagi sólymok, törpebaglyok, sasok; és a rovarok, amelyek kitöltötték azokat a hézagokat, amelyeket a nagyok meghagytak: skorpiók, százlábúak, pókok, darazsak… aztán pedig a sivatagi denevér, hogy kordában tartsa őket.

Ezután jött az igazi, nagy próba: a datolyapálma, a dinnye, a gyapot, a kávécserje, a gyógynövények — több mint kétszáz kiválasztott kultúrnövényt kellett kipróbálni és adaptálni.

„Amit a környezettanban járatlanok nem szoktak tudomásul venni az ökoszisztémáról — mondta Kynes —, az az, hogy rendszer. Rendszer! A rendszernek dinamikus egyensúlya van, amelyet azonban egyetlen helyen elkövetett egyetlen hibával föl lehet borítani. A rendszernek megvan a maga rendje, az összeköttetések az egyes elemek között. Ha valami gátat emel közéjük, a rend felbomlik. Aki nem ért hozzá, gyakran csak akkor veszi észre, amikor már az egész rendszer összeomlik, amikor már késő. Az ökológia legmagasabbrendű feladata ezért az, hogy megértsük a következményeket.”

Sikerült-e rendszert létrehozniuk?

Kynes és az emberei vártak és figyeltek. A fremenek most már tudták, mire véljék azt a körülbelül ötszáz éves előrejelzést.

Jelentés érkezett a palmáriumokból:

Az ültetvények sivataggal érintkező szélein a homokplanktont megmérgezte az új életformákkal való érintkezés. Az ok: fehérje-összeférhetetlenség. Mérgező víz képződött azokon a helyeken, amelyeket messze elkerült az arrakisi élet. Kopár zóna vette körül az ültetvényeket, ahová még a shai-hulud sem hatolt be.

Kynes személyesen kereste föl a palmáriumokat, megtette a húszdobolónyi utat (méghozzá gyaloghintóban, mint valami sebesült vagy Tisztelendő Anya, mert soha életében nem lett belőle mesterhajtó). Megvizsgálta a kopár zónát (förtelmesen büdös volt), és kiderült, hogy váratlan ajándékot kaptak az Arrakistól!

Kén és kötött nitrogén hozzáadásával a kopár zónából a földi típusú növényzet eszményi talaját lehetett kialakítani. Az ültetvényeket tetszés szerinti iramban lehetett bővíteni!

„Megváltoztatja ez az ütemezést?” — kérdezték a fremenek.

Kynes visszatért a bolygóképleteihez. Ekkorra már nagyjából biztosak lehettek a szélcsapdák vízhozamában. Kynes nagy ráhagyásokkal dolgozott, mert jól tudta, hogy az ökológiai problémákat nem lehet egészen szabatosan körülhatárolni. Bizonyos mennyiségű növényzet kellett a dűnék megkötésére, bizonyos mennyiség az emberek és az állatok élelmezésére, bizonyos mennyiség arra, hogy megőrződjék a nedvesség a gyökérrendszerekben, és kijusson a környező, kiszáradt területekre. Ekkorra már föltérképezték a nyílt bled vándorló hidegfoltjait; ezeket is számításba kellett venni. Még a shai-huludnak is megvolt a helye a grafikonon. Vigyázni kellett, nehogy kipusztítsák, mert akkor búcsút mondhattak volna a fűszervagyonnak. Belső emésztő „üzeme” azonban, a benne koncentrálódó rengeteg aldehiddel és savval, hatalmas oxigénforrás volt. Egy közepes méretű, mintegy kétszáz méteres féreg annyi oxigént bocsátott ki a légkörbe, mint tíz négyzetkilométernyi fotoszintetizáló, zöld növényfelület.