Frank Herbert - A Dűne

Ezeknek az első ökumenikus találkozóknak két fontos eredménye született:

1. Az a fölismerés, hogy minden vallásnak van legalább egy közös parancsolata: „Ne torzítsd el a lelket!”

2. Az Ökumenikus Fordítók Bizottsága.

Az ÖFB egy semleges szigeten ült össze, a Régi Földön, az anyavallások szülőbolygóján. Összeültek „abban a közös hitben, hogy létezik a világmindenségben egy Isteni Lényeg”.

Képviseltette magát minden vallás, amelynek egymilliónál több híve volt, és meglepő gyorsasággal egyetértésre jutottak közös céljuk megfogalmazásában:

„Azért vagyunk itt, hogy kivegyük az egyik legveszélyesebb fegyvert a vitatkozó vallások kezéből. Ez a fegyver nem más, mint az egyetlen és egyedüli kinyilatkoztatásra formált kizárólagos jog.”

Az örömujjongás, amely ezt az „alapvető és mély egyetértést” fogadta, korainak bizonyult. Több mint egy standard évig az előbbi kijelentés volt az ÖFB egyetlen megnyilvánulása. A közvélemény keserű csalódással fogadta a késlekedést. A trubadúrok szellemes, maró dalocskákat írtak a százhuszonegy „Öreg Fantasztáról”, ahogy rövid idő múlva elnevezték az ÖFB delegátusait.

Időnként kiszivárogtak bizonyos híresztelések az ÖFB üléseiről. Híre ment, hogy szövegeket vetnek össze, és a híresztelések felelőtlen módon meg is nevezték a szövegeket. Az efféle szóbeszédek elkerülhetetlenül antiökumenikus zavargásokhoz vezettek, és természetesen új szellemességekre ihlettek.

Eltelt két év… aztán három.

A Bizottság tagjai, akik közül időközben kilencen kihaltak, és újak kerültek a helyükre, rövid időre kidugták a fejüket a zárt ajtók mögül, hogy hivatalosan beiktassák az új tagokat, és bejelentsék, hogy munkálkodásuk célja egyetlen szent könyv létrehozása, oly módon, hogy kigyomlálnak „minden patologikus tünetet” a vallási múltból.

„A Szeretet hangszerét készítjük el, amelyen nemcsak egyféleképpen lehet játszani” — jelentették ki.

Sokan csodálkoznak rajta, hogy ez a nyilatkozat váltotta ki a leghevesebb ökumenizmusellenes megnyilvánulásokat. Húsz küldöttet visszahívott a gyülekezete. Egyikük öngyilkosságot követett el úgy, hogy ellopott egy űrfregattot, és belevezette a Napba.

A kirobbant zavargásokban a történészek becslése szerint nyolcvanmillióan vesztették az életüket. Ez körülbelül hatezer embert jelent a Landsraad Szövetség minden akkori tagbolygójára számítva. Tekintetbe véve, hogy milyen viharos időszak volt, lehet, hogy ez nagyon óvatos becslés, habár kétkedéssel kell fogadni minden más úgymond „pontos adatot” is. A világok közötti kommunikáció mélyponton volt.

A trubadúroknak, érthető módon, volt miről énekelniük. A korszak egyik nagy sikerű zenés komédiájában egy ÖFB-delegátus a tengerparti fövenyen üldögél egy pálmafa alatt, és így dalol:

A zavargások és a komédiák csak tünetei a korszaknak, amelyek sok mindenről árulkodnak. A pszichológiai színezetről vallanak, a mélységes bizonytalanságról… a jobbra való törekvésről meg arról a félelemről, hogy nem lesz semmi az egészből.

Ebben az időszakban az anarchiát elsősorban az embrionális állapotban levő Liga, a Bene Gesserit és a Landsraad gátolta meg. A Landsraad, akárcsak az előző kétezer évben, most is rendszeresen összeült, a legsúlyosabb nehézségek ellenére is. A Liga szerepe látszólag nyilvánvaló: ingyen szállított mindenkit, aki a Landsraad vagy az ÖFB ügyeiben utazott. A Bene Gesserit szerepe már homályosabb. Kétségtelenül ez volt az az időszak, amikor megszilárdították uralmukat a varázslónők fölött, feltárták a bonyolult hatású narkotikumok sajátságait, kifejlesztették a prána-bindu rendszert, és megalkották a Missionaria Protectivát, a babonaságnak ama sötét fegyverét. Másfelől viszont ugyanebben az időszakban született meg a félelem elleni litánia, és ekkor állították össze az Azhar-könyvet, azt a bibliográfiai csodát, amely megőrizte számunkra a legősibb vallások nagy titkait.

Alighanem Ingsley értékelése az egyetlen lehetséges értékelés:

„Mélységesen ellentmondásos volt az az időszak.”

Az ÖFB végül kis híján hét éven át munkálkodott. A hetedik évforduló közeledtével elkezdték fölkészíteni az emberi világot egy nagy fontosságú bejelentésre, aztán az évfordulón közzétették az Orániai Katolikus Bibliá t.

„Íme, egy mű, amelynek méltósága és értelme van — mondták. — Íme, egy mű, amelynek révén az emberiség Isten totális teremtményeként láthatja meg önmagát.”

Az ÖFB tagjait a gondolatok régészeihez hasonlították, akiket Isten inspirált a dicső újrafölfedezésre. Az mondták, hogy napvilágra hozták „a nagy eszmények vitalitását, melyeket betemetett a századok hordaléka, hogy kiélezték azokat a morális imperatívuszokat, amelyek a vallásos öntudatból fakadnak”.

Az O. K. Bibliá val együtt közzétették a Liturgiai Kézikönyv et és a Kommentárok at is. Ez az utóbbi sok tekintetben még figyelemreméltóbb munka, nemcsak a rövidsége miatt (a terjedelme a fele sincs az O. K. Bibliá énak), hanem az őszintesége és az önsajnálat-önelégültség sajátos elegyedése miatt is.

Az elején félreérthetetlenül az agnosztikus uralkodókhoz szól.

„Az emberek, nem találván kész válaszokat a sunnan ra [a sunnan volt a Shari-a tízezer vallási kérdése], most a józan eszüket használják. Minden ember a megvilágosodásra törekszik. A vallás csak a legősibb és legtiszteletreméltóbb módja annak, ahogy az emberek értelmet igyekeztek találni Isten világegyetemében. A tudósok az események törvényszerűségeit kutatják. A vallásnak az a feladata, hogy beleillessze az embert ezekbe a törvényszerűségekbe.”

A végkövetkeztetések hangja azonban jóval élesebb volt, és előre lehetett sejteni belőle a Kommentárok sorsát.

„Az úgynevezett vallások jó része kimondatlanul ugyan, de ellenségesen viszonyult magához az élethez. Az igazi vallásnak azt kell tanítania, hogy az élet tele van Isten szemében kedves gyönyörökkel, hogy a cselekvés nélküli tudás tartalmatlan. Minden embernek meg kell értenie, hogy a szabályokat magoltató vallási tanítások jó része áltatás. A helyes tanítást könnyen föl lehet ismerni. Tévedhetetlenül meg lehet ismerni arról, hogy hallatán az ember úgy érzi, olyasvalami ez, amit voltaképpen mindig is tudott.”

Valami különös nyugalom érzett a világban, ahogy a nyomdák és a szigadrót-imprinterek munkához láttak, és az O. K. Biblia számtalan példánya szétáradt a világegyetemben. Voltak, akik ezt isteni jelként, az egység jeleként értelmezték.

Mihelyt azonban az ÖFB delegátusai visszatértek gyülekezeteikhez, kiderült, mennyire látszólagos volt az a nyugalom. Két hónapon belül tizennyolcat lincseltek meg közülük. Még abban az évben ötvenhárman vonták vissza tanításukat.

Az O. K. Bibliá t elítélték, mint olyan alkotást, amelyet a „pimaszul önhitt józan ész” hozott létre. Azt mondták, hogy minden lapjáról csak úgy árad a logikába vetett megtévesztő hit. Sorra jelentek meg a népszerű bigottságot kiszolgáló átdolgozások. Ezek az átdolgozások az elfogadott jelképekre támaszkodtak (mint a kereszt, a félhold, a tollas kereplő, a tizenkét szent, a sovány Buddha és hasonlók), és nemsokára nyilvánvaló lett, hogy az új ökumenizmusnak a legkevésbé sem sikerült magába olvasztania az ősi babonákat és hiteket.